Vannak, ugye, a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok: ezeken egy sajátos lelkivilágú kultúrkör tagjain kívül senki sem tud nevetni. És van, amikor az a vicc tárgya, hogy valakik szerint jók a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok, olyannyira, hogy nevezettek a végtelenségig nyújtják és ismétlik ezeket - hát, ez se jobb mulatság. Márpedig Mózsik Imre és Vinnai András négykezesének hatására elvileg ezt kéne tennünk - nem is akármeddig: (több hétnek tűnő) két és fél órán keresztül. Ezzel a darabbal Laboda Kornél rendezőnek és a színészeknek esélyük sem volt.
A bárminemű magasságot és mélységet nélkülöző előadás középpontjában - mérsékelten eredeti ötlet - maga a szerzőpáros áll, akiknek szűkös időn belül kell egy jó vígjátékot prezentálniuk. Kéz a kézben megélt alkotói válságuk közben kínkeservesen megírt jeleneteik - újabb meghökkentő húzás - összekeverednek a saját életükkel, és egy idő után már nem tudják, mi a valóság és mi a képzelgés. És mivel a színvonal mindkét dimenzióban mélyen az elvárható alatt van, sajnos mi sem tudtunk kiigazodni az idétlen grimaszok, hülye járások és faviccek sötét erdejében. Elégedetlenségünket tovább fokozza a tény, hogy a humortalanságot igénytelenséggel felvizező szerzőpáros egyik fele korábban igen jó darabokkal rukkolt elő - inkább nem szeretnénk tudni, mi történt Vinnai Andrással, hogy a zseniális Ledarálnakeltűntemtől eljutott az időjárásról negyedórán keresztül értekező nyuszikig, de valaki legyen szíves, és szóljon neki, hogy ami nem vicces, az nem vicces akkor sem, ha rettentő sokáig tart.
Thália Mikroszínpad, november 6.
