A Vígszínház vezetésére a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő és a szolnoki Szigligeti Színház vezetője, Balázs Péter pályázott. A főváros által felkért szakmai bizottság meghallgatásán mindketten 3-3 szavazatot kaptak, mindhiába: a fővárosi közgyűlés szeptember 26-án eredménytelenné nyilvánította a pályázatot. De tényleg olyan nehéz lehet a döntés a két egyformán jó pályázat között? Eszenyi Enikő majdnem 200 és Balázs Péter 84 oldalas pályázatát elolvasva egyértelművé válik az eddig is nyilvánvaló: szó sem volt a bizottság „szakmai” alapú szavazásáról.
| ||
Balázs Péter pályázatából több ponton kiderül: szerzőjének fogalma sincs a kortárs színházról, a mai magyar színházi életről és bizonyos szakmai alapfogalmakról. A szövegben mindössze egy-két konkrétumot találni, egyébként szinte kizárólag általánosságokból és alá nem támasztott kijelentésekből áll össze. Felépítése zavaros: az üzleti tervről szóló részben például a rendezői átértelmezésekről mereng, önéletrajza alig tartalmaz szakmai adatokat, vannak benne viszont olyan kijelentések, hogy a szegénységben „nem tudom, miből éltünk? Talán a szeretet táplált”. Eszenyi Enikő pályázata ezzel szemben kompakt, logikusan építkezik, kizárólag konkrétumokra szorítkozik, pontos és alapvetően szakmailag is támadhatatlan terveket és tényeket ismertet.
Szív, szeretet, türelem
Balázs Péter siet leszögezni: vágyott színházában „a siker kötelező és mindennél nyilvánvalóbb, hogy a cél: a közönség tetszését elnyerni”. Eszenyi szerint a repertoár kialakításánál „a legfontosabb feltétel, hogy a bemutatásra kiválasztott művek magas esztétikai és kulturális értéket hordozzanak, de szempont az is, hogy az adott művet társadalmi relevanciával, aktualitással lehessen megszólaltatni”, és ezután következik a sikeresség kérdése.
Balázsnál egyébként még ez a mondat a legkonkrétabb, ami majdan működtetendő színházának szakmai alapjairól elhangzik. Egyértelmű ars poetica helyett a dolgozat olyasmiktől hemzseg, mint hogy „dicső darabokat” kell bemutatni, többtucatnyiszor hangzik el a „polgári” szó, majdnem ennyiszer a „derű” és a lélek gyönyörködtetése, a világ fénnyel való betöltése. Szerinte „szívvel, szeretettel, türelemmel kell a színházat kezelni”. Álma, hogy majdani színházáról azt mondják, „franciásan könnyed és magyarosan erős”, és minduntalan hangsúlyozza, hogy a Várkonyi Zoltán-féle Vígszínházat kívánja visszaállítani – de hogy az szerinte pontosan mit is jelent, szintén nem tudja vagy akarja kifejteni. Várkonyira Eszenyi is kitér: szerinte éppenséggel akkor is az volt a módi, hogy a minőség a primer szórakoztatás felett álljon.
Balázs Péter, ha egyértelmű kijelentéseket nem is igen tesz, tagadásban és ellenzésben remekül teljesít: pályázatának jó része arról szól, mit nem szabad és nem lehet csinálni, hogyan nem lehet színházat vezetni. (Jópofa tréfának is betudható, hogy egy ponton maga is azt írja: „az nem lehet alap, hogy lázadok valami ellen”.) A folyamatos vagdalkozás tárgya is homályos, Balázs ugyanis nem írja le, hogy Eszenyiről vagy a jelenlegi Vígszínházról beszélne a rengeteg negatív példával – de akkor vajon miről? Azt írja például, hogy „ne egy szűk réteg ítélje meg, mi is a színház”: a szűk réteg aligha lehet az esténként ezerhatszáz, évente háromszáznegyvenezer ember, aki a jelenlegi Vígszínházba jár. Kijelenti, hogy a színésznek kiváló embernek kell lennie, különben „téveset képzel”, és ezt „rávetíti a közönségre” is, ezért nincs helye az ő társulatában. De ki a homályban bujkáló ellenforradalmár – csak nem Stohl András? Egyetlen ponton fordul nyíltan a jelenlegi Víg ellen: egy nyakatekert gondolatmenetben leleplezi, hogy azért áll fejjel lefelé az i betű a Víg és a Pesti logójában, mert a színházban szomorú a hangulat.
Balázs leggyűlöltebb ellenfele a „kísérletezés” és annak minden szinonimája – noha szövegéből egyértelműen kiderül, nem tudja, mit jelent a szó. Egy ponton egyenesen a profizmussal állítja szembe: azaz szerinte a kísérletezés nem a színházi hagyományok ismeretén alapuló, a kortárs folyamatok figyelembevételével történő törekvés az új formanyelvek megalkotására, hanem valami, amit jobb híján azok használnak, akik még nem „vérprofik” (sic). Leírja, hogy nála nincs helye „átdolgozásoknak, ferdítéseknek”: „Egyszerű dolog ez, el kell játszani a darabot, amit Molnár Ferenc, Shakespeare vagy Hunyadi Sándor papírra vetett! (…) [A nézők] a pénzükért nem rendezői víziókat, átiratokat akarnak látni.” Arról azonban már nem értekezik, pontosan hogyan is képzelhető el egy olyan színházi előadás, amely nem a rendező víziója – talán a betlehemi csillag vezérli a színészeket a színpadon.
Meg a sok hülye gyerek
Hivatalos szöveghez egyáltalán nem illő, személyes és személyeskedő, fellengzős stílusú dolgozatában, amely hemzseg az erőltetett hasonlatoktól – a Vígszínház lesz itt templom, focicsapat, ösvény, út és közút, végül maga a Tisza is –, és az olyan mondatoktól, mint „Ej de sokfélék vagyunk, de sok színház van!”, tárgyi tévedések is szép számmal szerepelnek. A prímet ezek a kijelentések viszik: „gyermek és ifjúsági színház, sajnos, gyerekcipőben sem jár Budapesten”, valamint „az ovisokat rövidebb lélegzetvételű lehet csak lekötni, nem tudnak több felvonást végigkövetni, higgyék el, szakértő vagyok ezen a téren, hiszen két kicsi unokám is van”. E két mondattal nemcsak két vagy három teljes szakmát aláz meg, nemcsak a komplett potenciális színházi gyerekközönséget hülyézi le, de büszkén vállalja, hogy semmit nem hallott egyre elismertebb gyerekszínházainkról, több évtizedes múltú színházi nevelési társulatainkról, sem a gombaként szaporodó tantermi színházakról.
Máskor azt állítja: szerencsétlen, senki által észre sem vett drámaíróink „mostohagyerekként keresgélnek a romokon” – nyilván nem hallott még a Drámaíró Kerekasztalról, a Dramaturg Céh két évtizedes Nyílt Fórum projektjéről, a mára több fesztivállal rendelkező felolvasószínházakról, sem az elmúlt évek drámapályázatairól. (Ezt a rém mostoha helyzetet egyébként egy olyan utópisztikusan költséges és semmiféle valós szándék- vagy együttműködési nyilatkozattal meg nem támogatott ötlettel orvosolná, amelyben a színház saját, ügynökséggel és kiadóval rendelkező drámaíró-iskolája húsz évre szerződtetné a kinevelt tehetségeket.)
Balázs a marketingről sem sokat gondol: tudja, hogy lehetne rajta spórolni, ahogyan biztos benne, hogy nagy cégektől nem illendő támogatást elfogadni, ám a főpróbára „idős” közönséget kell hívni, akik aztán majd továbbadják az infókat: a pletykás néni nála marketingstratégia.
Az a kevés konkrétum pedig, ami mégis szerepel a pályázatban, igen vitatható. Tíz-tizenkét főt képzel el a Víg, a Pesti és a Házi Színpad társulatának, ami annyira abszurd, hogy talán csak fogalmazási hibáról van szó. Roppant szoros együttműködést tervez a szolnoki színházzal, ami lehetne jó ötlet, ha szakmai érvekkel megindokolná, miért pont ezzel az egy színházzal – ehelyett azt írja: mert velük a kapcsolata „szeretetteljes”. Impresszáriókat hívna a színházba – legyen így! –, de összesen két hazai és két külföldi ügynökséget említ, amelyektől szándéknyilatkozatokat itt sem mellékel. És meghívna meg nem nevezett külföldi előadásokat.
A társadalom meg a valóság
| ||
Eszenyi Enikő pályázatának mottója Jean Vilartól származik, aki már a hatvanas években úgy vélte, a népszínházban helye van a kísérletezésnek. Eszenyi ars poeticája konkrét: „Olyan színházról álmodom, amelyben megkerülhetetlen a társadalmi valóságunk kritikai és elemző szemlélete, és amely meghatározó szerepet játszik a társadalomban.” Kulcsszava a korszerűség, az értékes kortárs drámák elsőként való bemutatása. Szerinte „a színház formálhatja a világot, és mi az előadásokon keresztül elmondhatjuk, hogy mit gondolunk róla”.
Pályázata mentes az általános, homályos vagy feltételezéseken alapuló kijelentésektől: működő, kipróbált és elismert kezdeményezésekről, eredményekről számol be tárgyszerűen és logikusan. Marketingterve elmélyült, profi munka, a sorolt nemzetközi kapcsolatok tekintélyesek és valósak (a londoni National Theatertől Koreáig). A színház szinte minden művészeti egyetemmel működő kapcsolatot ápol, de van együttműködés a független színházi szférával is. Társadalmi szerepvállalása jelentős, karitatív tevékenységei számosak. A drámaírást az utópiák határától jóval innen ösztönzi – négy, a színház által rendelt magyar dráma vár bemutatóra.
A tizennyolc év alatti korosztályról pedig enyhén szólva is többet gondol, mint vetélytársa: a fiatalokat érintő társadalmi és magánéleti problémák színpadi jelenlétével csábítja őket a színházba, meg a klasszikusok új fordításával, nekik szóló író-, video- és tervezőpályázatokkal, szakemberek és tanárok bevonásával létrehozott oktatócsomagokkal, bevezető és feldolgozó programokkal, a középiskolákkal ápolt aktív kapcsolattal.
A szakmai bizottságok tagjainak jogilag meglehetősen faramuci módon az ülés során nem arra kell válaszolniuk, hogy kit tartanak alkalmasabbnak, hanem arra, hogy alkalmasnak tartják-e az egyik, és alkalmasnak-e a másik jelöltet a színház vezetésére. Ez többször vezetett a szakmában felháborodáshoz: normális esetben persze hogy elvileg minden pályázó alkalmas a színház vezetésére. A Vígszínház igazgatói pályázatáról a leadott dokumentumok alapján úgy tűnik, ugyanez nem mondható el.
