Magyar Narancs: A Zsámbéki Gábor rendezte A mizantróp szerintem arról is szólt némiképp, hogy bolond, aki színházigazgatónak áll ma Magyarországon. Miért adta mégis erre a fejét?
Máté Gábor: Zsámbéki egy negyvenéves színházvezetői pálya végén talán olyan embernek akarta átadni a helyét, akinek még nem kellett annyit konfrontálódnia ebben az egyre inkább ellehetetlenülő helyzetben, aki még nem törhetett meg - és én még harcra kész vagyok. Mindig érdekelt ez a része is a színházcsinálásnak, pedig még sosem voltam olyan helyzetben, amikor azt mondtuk volna, hogy most majd biztosan könnyebb lesz.
MN: Az elmúlt húsz évben nem is nagyon lett volna mikor ezt mondani.
MG: Azelőtt sem, csak akkor másért. Én ebben nőttem fel. Olyan típus vagyok, aki szereti megőrizni az értékeket: gyűjtöm azokat a könyveket is, amelyeket már olvastam, mert fontosnak tartom, hogy ott álljanak a könyvespolcomon; nem tudok egy jó könyvet kidobni. Ugyanígy vagyok a Katonával is: szívesen ügyelek arra, hogy ilyen értéket ne dobjanak a szemétre - ez a dolgom. Persze rengeteg a probléma, főleg abban, hogy a politika nem hajlandó megtanulni: jobban tenné, ha nem jelezné ilyen élesen a részvételét a kulturális életben, hanem egyszerűen hagyna elég pénzt rá. Nem mondom, hogy többet kellene áldozni a kultúrára, amikor az ország is nehéz helyzetben van, de legalább azt meg kéne tartani, ami eddig létrejött, hogy az ne menjen tönkre. Vagy ne úgy menjen tönkre, hogy tudunk róla, hogy tönkre fog menni, de csak legyintünk rá.
MN: A Katonában 29 év alatt ön a harmadik igazgató - mintha ennek a színháznak az ügyeibe nem nagyon szólnának bele fentről.
MG: A színháznak az a dolga, hogy előadásokat hozzon létre - ezt hagyják. Még soha, semmilyen utalás sem volt arra, hogy bele akarnának szólni, milyen előadások legyenek.
MN: Nem tart tőle, hogy előbb-utóbb valakinek eszébe jut: "A Katonában miért nem a mi emberünk ül?"
MG: Ellenszavazat nélkül, mindegyik, az önkormányzatban funkcionáló párt támogatásával kerültem a Katona élére - miért jutna eszembe?
MN: De azóta, úgy tűnik, élesedett a helyzet.
MG: Én tényleg úgy gondolom, hogy az lenne az ideális, ha a politika csak annyira lenne jelen, hogy biztosítja ezeknek az intézményeknek a működését - de ez korántsem így van. Ezzel az a nagy probléma, hogy így nem a szakma termelheti ki magából azokat, akik alkalmasak lennének társulatformáló tehetségnek, hanem a bedurvult politika jelöli ki az embereket. Akik pedig alkalmasak lennének, nem is érezhetnek magukban elegendő muníciót, hogy megpályázzanak egy színházat, tehát eleve a perifériára szorulhatnak a rátermettek. A politika nem tudakozódik a valódi adottságokról, és nem gondolkodik progresszivitásban. Ennek a szakmai következményei jelentőségteljesebbek, mint azt a politika láthatná - ha egyáltalán foglalkozna vele. Én inkább cinizmust érzékelek.
MN: Meg tudja tenni egy színház, hogy csak a szakmai működésre koncentráljon, és távol tartsa magát mindettől?
MG: Vannak és mindig is voltak olyan intézkedések, amelyek kiverik a biztosítékot. Ilyenkor lehet tiltakozni és petíciókat írni, én is sok ilyet aláírtam már. Az ember ezzel meg tudja nyugtatni magát, hogy tett valamit - de ezeknek még soha, semmilyen következményük nem volt.
MN: Ebben az évadban elég sok, tíz új bemutató lesz, plusz egy felolvasószínház - miközben egy új rendelet miatt havonta több mint hétmilliós bérleti díjat is fizetnie kell a színháznak.
MG: Most egyszerre három produkción tudunk dolgozni, mert egyikben sincs tíz szereplőnél több - jobban járunk így, mint ha egy bemutatónk lenne, amiben összesen ennyi színész játszik. Azért van erre szükség - túl azon, hogy szeretem, ha láthatóan folyik az élet egy színházban -, mert ki vagyunk szolgáltatva a nézőszámnak, hiszen a támogatást és az adományokat is az után kapjuk. Ma hamarabb lefut egy igényes előadás szériája, mint öt-tíz évvel ezelőtt: míg mondjuk a Szent György és a sárkányból tíz éve simán lement 75 előadás, addig A kétfejű fenevad - ami szintén Weöres - most tart ennek a felénél, és nem látom biztosítottnak, hogy el tudna menni 75-ig; ez nagyon nagy baj. Zsámbéki mindig azt mondta, hogy legyen repertoáron a Kamrában és a Katonában is hat-hat előadás, azaz olyan bemutatókra lenne szükség, amelyek havi öt-hat estén is tudnának menni. Ehhez képest, ha ma októberben havi négy előadással mutatunk be valamit, márciusban ezt már sokallja a közönség, és lemegy háromra, a következő hónapban pedig kettőre. Ha hatot játszanánk, nem lenne meg a nézőszám, és ez erősen befolyásolja a műsorpolitikát. Jó lenne egy olyan kultúrpolitika, amely szerint egy olyan színház, mint a Katona, több kísérletezést, kockázatot engedhetne meg magának. Amióta a színházvezetés közelében vagyok, ilyen gondolatkísérletre még nem került sor a kulturális vezetés részéről.
MN: Gondolom, igazgatóként sokat gondolkodik a gyorsabban kifutó szériákról...
MG: Csak ezen gondolkodom.
MN: És mire jutott, mit lehet ellene tenni?
MG: Ezért találtuk ki Végh Ildi dramaturggal az ifjúsági programot: remélem, ez megszeretteti a fiatalabb réteggel a színházat, merthogy ez a szeretés kopik, az nyilvánvaló. Ma, ha egy fiatal nem tud mit kezdeni az idejével, egyáltalán nem jut eszébe, hogy színházba kéne mennie, sokszor azért, mert megretten a színház avíttságától vagy attól, hogy nem érti, távol van tőle. Ezt az állapotot akarjuk megtámadni - hogy mennyi lesz belőle a Katona haszna, azt a jövő mutatja meg. A Katona régi korszakára jellemző volt, hogy a gimnazisták minden hónapban itt voltak állójeggyel, és látták, hogy mi történik a színházban - ők a mai eszükkel is szeretik ezt a színházat, mert megvolt ez az élményük fiatalabb korukban.
MN: Az imént "igényes előadások" szériájáról beszélt. Vannak netán olyanok is, amelyek nem igényesek?
MG: Remélem, nincsenek. De teljesen nyilvánvaló, hogy azok az előadások, amelyeket zenés előadásként vagy zenés vígjátékként hirdetünk meg, több nézővel kalkulálhatnak.
MN: Mennyire akarnak nyitni abba az irányba, hogy egyre több ilyen előadás legyen?
MG: Azt gondolom, a mostani egy vonzóan kockázatos műsor, ugyanakkor azért is van ennyi premier, mert így kisebb áldozat, ha valami esetleg kipotyog: rögtön ott van a sarkában a következő. Azt, hogy Bodó Viktor az Anamnesisszel a mai magyar egészségügyről akar beszélni, meg lehet közelíteni úgy is, hogy a témáról előadást készíteni már fél siker, hiszen mindenkit érdekel egy ilyen katasztrófa sújtotta területről szóló bemutató. Ha ezt nevezzük a könnyű műfaj felé nyitásnak, akkor azt mondom: bár mindenki így nyitna.
MN: Míg több zenés előadást is bemutatnak, az "alternatív" színház felé is az eddiginél nagyobb mértékben nyitnak a Kamra és a Sufni műsorával - pedig sokan ezt a két világot távol állónak tartják egymástól.
MG: Én soha nem láttam annyira ellentétesnek a függetlenek és a kőszínházak közötti viszonyt, mint amennyire különböző okokból annak szeretnék láttatni egyesek. A mi színészeink mindig szívesen mutatkoztak alternatív előadásokban, így ez szinte következett is a Katonából - a baj inkább az volt, hogy nem egy olyan katonás színész volt, akiről ez a közönség nem is tudta, hogy itt játszik. Ugyanazok az emberek, akik máshol rendkívül tehetségesnek tartották őket, a Katonába bejőve azt harsogták, hogy ami itt van, az avítt, pedig ugyanazokról a színészekről van szó. Azt szeretném, hogy az a különleges tehetségfaktor, ami itt található, inkább házon belül mutassa magát.
MN: Noha említette, hogy kockázatos a műsor, azért annyira rizikós előadás nem lesz, mint amilyen mondjuk Schimmelpfennig Előtte-utánája volt (az előadás a nézőtéren ülő színészek egymástól többnyire független monológjaiból állt össze - K. B.). Van az a rizikófaktor, amire már muszáj nemet mondani?
MG: Nem szeretem ezt mondani, de Bessenyei A filozófusa, ez a felvilágosodás kori nyelvemlék a rizikós előadások közé tartozik, és sajnos a mai világban egy Gorkij-bemutató, a Kispolgárok is ide sorolható - nagyon elszomorító volt, hogy az előző Gorkij-műről, a Barbárokról milyen hamar jelezte a közönség, hogy nem akarja tovább látni. Én azt nevezem rizikónak, amikor feltétlen művészi haszonnal járó dolog történik egy színházban. Ha megvan a kellő belső hozama a formakeresésnek a társulat életében, akkor az bőven vállalható. Elszomorító, ha a nézői intolerancia kizárja ezek műsoron tartását.
MN: Korábban voltak olyan időszakok, amikor úgy tűnt, mintha lennének bizonyos előre leosztott szerepek, berögzült színészi feladatok.
MG: Ha felületesen gondolok vissza, mondhatnám, hogy hát persze; alakulhattak úgy szereposztások, hogy ezt a látszatot keltették. De azt sosem lehetett mondani, hogy ezt a szerepet miért emez játssza, mikor itt van a színházban amaz is - legfeljebb azt, hogy ne ezt a darabot mutassuk be, hanem keressünk olyat, amelyikbe másik színész jobban illik. De hogy mikor melyik darab kerül színre, az nagyon bonyolult folyamat; a Katonában mindig fő szempont, hogy a rendezőt izgassa az adott mű. A Katonában dolgozó rendezőket azok a drámák érdeklik, amelyekben meglátják a mai társadalom tükröződését.
MN: Az átalakult pártolói rendszerben a néző maga választja ki, hogy mekkora összeggel kívánja támogatni a színházat. Cserébe változó "értékű" szolgáltatásokat vehet igénybe a kedvezményes jegyártól és az előadásokat kísérő programoktól az exkluzív előadáson, múzeumi tárlatvezetésen, komolyzenei koncerten, ingyenes parkoláson át a színészekkel való évadvégi vacsoráig. Pénzszerzési vagy inkább imázserősítési mód ez?
MG: A régi pártolói rendszerünkre érkeztek olyan megjegyzések, hogy az nem pártolói tagság, hogy valaki alacsony tagdíjért kedvezményeket és elővásárlási jogot kap. Sejteni lehetett, hogy van egy réteg, amelyik áldozna erre, másrészt így jobban bele is tudnak folyni a társulat életébe. Nem elég, ha mi magunk és a szakma egy része ismeri el, tartja jelentősnek a színházat, miközben a közönség - az internet és a tömegkommunikáció korában - egyáltalán nem tud eleget a Katonáról. Tudomásul kellett vennünk azt is, hogy a közönségünk megritkult, elszegényedett - a kedvezményekkel nekik kedvezünk, de ez szinte öncsonkítás. Viszont létezik egy olyan réteg is - a tehetősebb középosztály -, amely jár színházba, de nem hozzánk; ők főleg szórakozásra használják a színházat - számukra is tudnánk újat mutatni, a színház másfajta értelmezését.
MN: Az egyik pártolói kategória a "mecénás": aki legalább 100 ezer forinttal támogatja a színházat. Ez kiket céloz meg?
MG: Létezhet egy réteg, amelyik komolyabban veszi ezt a dolgot, és akár még presztízs is lehet, hogy ilyen módon támogatja a Katonát. Az első napokban, amikor piacra dobtuk a rendszert, máris jelentkeztek olyanok, akik mecénásként vesznek majd részt a színház életében. Fontos, hogy a versenyszférát is megpróbáljuk elérni, erre kifejezetten vállalatoknak szánt szponzorációs megoldásokat dolgoztunk ki. Nem kézenfekvő az összehasonlítás, de Nyugat-Európában sok jól működő példát láthatunk ilyen együttműködésekre.
MN: Mit szólnak a színészek, hogy így szó szerint is vásárra viszik a bőrüket?
MG: Az első igazgatói ténykedésem az volt, hogy be kellett venni a Dilettánsok eredeti szereposztását, mert nem engedhettük meg magunknak, amit Ascher eredetileg elképzelt: hogy 28-an szerepeljenek benne. Ehhez összehívtam egy szekcióülést, ahol sokan felajánlották, hogy mindenre képesek, hogy ne romoljon tovább a helyzet. Most majd kiderül, hogy valóban képesek-e mindenre.