Két pécsi előadással szerepel a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kaposvári rendező, Mohácsi János, akinek most végez a színészosztálya a Kaposvári Egyetemen. A rendezőt egyebek mellett a "kaposvári helyzet" gyűjtőnevű kérdéskörről faggattuk.
Magyar Narancs: Nem is tudtam, hogy ez egy "jubileumi" beszélgetés: huszonöt éve dolgozol a kaposvári színházban. Olyan ez, mint egyes felvidéki városok: ha ki sem mozdul valaki, akkor is több országban él. Ez is több színház?
Mohácsi János: Valójában igen. A társulat például szinte teljesen kicserélődött - de maradt például Tóth Eleonóra, Karácsony Tamás, Lugosi Gyuri, Tóth Géza, Serf Egyed...
MN: Milyen színház ez most?
MJ: Erre elég nehéz válaszolni. Nekem még mindig itt a legmegnyugtatóbb dolgozni. Rolf Hochhuth Helytartóját nem merném megcsinálni máshol. Én gondolkodom a társulatban, ők gondolkodnak bennem, és mind nagyon erősen gondolkodunk az adott darabról. A Tom Paine-t (1996-ban) például nagyrészt a társulatnak köszönhetem; ha ők nem hozzák az ötleteket ezerszám, akkor az egy félkész előadás maradt volna.
MN: Máshol nem érzed jól magad?
MJ: Amikor 2000-ben a Mandátumot csináltam Nyíregyházán, nagyon jól éreztem magam; jó volt az ottani színészekkel, Gazsóval, Csomával dolgozni. Aztán jöttem hazafelé a vonaton, és tudtam, hogy pillanatokon belül elkezdem próbálni Kaposváron a Megbombáztuk Kaposvárt. És azt is tudtam, hogy bármilyen jó volt nekem Nyíregyházán, ezt csak ezzel a társulattal, ebben a színházban tudom megcsinálni. Hát ezzel tudok válaszolni a kérdésedre.
MN: Mert itt van elegendő elég jó színész a neked nélkülözhetetlen tömegjelenetekhez?
MJ: Nemcsak a tömegről van szó. Hanem például arról, hogy itt van legalább huszonöt egyformán jó színész. A Nemzetiben - a Sárga liliomnál és az Ördögöknél is tapasztaltam ezt - fantasztikus nagy színészek vannak legfölül, és nagyon nagy a különbség köztük és a többiek közt. És akik azt gondolják magukról, hogy statisztálnak, azok nem ambicionálják annyira a közös gondolkodást.
MN: És itt mitől?
MJ: Ez örökség. Amikor idekerültem, már így volt: igényesek voltak, szigorúak önmagukhoz és a többiekhez - magasan volt a léc, és nem illett átbújni alatta.
MN: Talán attól is van ez így, hogy itt van út előre: láttam egykori epizodistát főszereplővé nőni.
MJ: Így van - és sokan itt lettek nagy színészek: Csákányi, Pogány és még sokan. Én meg csak itt lehettem rendező.
MN: Másutt kérték volna a diplomát, ami neked nincs?
MJ: Dehogy kérték volna - a közelébe sem engednek a színháznak. Amikor elkezdtem rendezni, sok helyen volt úgy, ahogy most itt is lett: éjjel egykor lekapcsolták a villanyt. Én pedig soha be nem fejeztem volna semmit. Este 11-ig előadás, utána próba hajnali 3-4-ig, és jöttünk vissza délelőtt 10-re. Ezt ma már nem lehet megcsinálni. Igaz, bírni sem.
MN: Tényleg: hírlik - sőt, olykor látom is -, hogy az istennek sem tudsz időben befejezni egy előadást. Miért? Mert minden darabot átírsz az öcséddel, Istvánnal? Mert soha nincs kész forgatókönyv?
MJ: Nincs, persze, de hát ez nagyon fontos! Már a legelső rendezésemben, a Tévedések vígjátékában is azt kértem a színészektől, hogy hozzanak mondatokat. Ez aztán a Tom Paine-ben vetett igazi, nagy hullámot - akkor kezdődött el az, hogy jó messze megyünk az átírásban.
MN: Ez mindig egy gondolat alapján történik, egyetlen pillanatra sem tekintesz el attól, hol és hogyan élünk - de aztán az előadás erősen érzelemtelített.
MJ: Jó, hogy ezt mondod, mert sokszor hallom, hogy hideg és racionális - amilyen én nem vagyok.
MN: Bizonyos értelemben kifejezetten ósdi fogásokkal dolgozol: megrendítés, katarzis, a nézőtér emocionális bevonása...
MJ: Ezt szeretem. Moziban is, zenében is. Nyúljanak bele a szívembe, és törjék össze... Nem Schönberget szeretem, hanem Bartókot.
MN: A Képzelt beteg közel egyéves pécsi produkció. Miért vetted elő a darabot?
MJ: Mert klasszikusban gondolkodtam - ahhoz volt kedvem. S ha már klasszikus, hát legyen Moliére, mert az ő darabját még soha nem rendeztem. És akkor Balikó Tamás, a színház igazgatója azt mondta, legyen a Képzelt beteg. Jó. De Istvánt, az öcsémet mindig megkérdezem újabban, hátha gondol valamire.
MN: Mostanában vele dolgozol. Ez jót tesz az átírásnak.
MJ: Jó mondatokat én is ki tudok találni - történeteket nem, azt Isó tud kitalálni. Előfordul az is, hogy valahová kell még egy figura...
MN: Shakespeare-be? Moliére-be?
MJ: Akármibe. Mert a darabot mindig egy társulathoz kell igazítani. A régi kaposvári Istenítélet (Arthur Miller Salemi boszorkányokjából készült) szövegkönyve más volt, mint a mostani pécsi előadásé. Nem is a helyzet változott anynyit tíz év alatt - ez a társulat más, és a mi hajdani mondataink nem rájuk íródtak. És itt is igaz, hogy a főszereplők jók, de a tömeg nem olyan intenzív, mint Kaposváron.
MN: Ezt meg is szokták fordítani olykor; mondván, a kaposvári előadásoknak a tömegjelenetekben van az erejük, és olykor kevés a főszereplő alkatú és képességű színész.
MJ: Erre nem tudok mit mondani. Én mindig megtalálom.
MN: Azt is mondják az előadásaidra, hogy nincs készen a bemutató idején. Én is látom. Az igazgatók rettegnek, hogy elcsúsztatod az évadot - szerintem lassan kötbérre fognak szerződni veled.
MJ: Lassan? Már kötbéres vagyok.
MN: Hogy viseled, ha megbuksz?
MJ: Hát... rosszul. Nem is a premier a rossz, hanem amikor rájövök, hogy nem lesz kész. Még van négy hét, de nem lesz elég. Viszont csinálni kell, tolni előre. Az rossz.
MN: A vígszínházi Mágnás Miska nekem például tetszett, de sokaknak nagyon nem.
MJ: Ott nem jöttem rá rögtön, hogy nem jött össze - jó élmény volt dolgozni Börcsökkel, Kaszás Attilával, Angerral. Valahogy később csúszott ki alóla a talaj.
MN: Nagyszínházi rendező vagy: nagy társulat, nagy látvány, nagy forma. A műhely, a kísérletezgetés nem érdekel?
MJ: Nem. Engem a nagy mesék érdekelnek. Bár dolgoztam stúdióban is - a Kávéház, a Tom Paine stúdió-előadás volt.
MN: Mindig kell neked a zene - méghozzá saját zene, olykor a színpadon, beleépülve az előadásba.
MJ: Először Hevesi András, aztán Fuchs László, aztán Faragó Béla hozta a zenét (például a Kaukázusi krétakörhöz Nyíregyházán; tudom, most azt fogod mondani, hogy négy és fél órás bemutató volt) - aztán megtaláltam Kovács Mártont. Amikor először meghallottam zenélni, rögtön tudtam, hogy szükségem van rá; inspirál, számon kér, nagyon jól dolgozunk együtt. Örülök, amikor sikerül a zenekart szervesen beépíteni az előadásba.
MN: A négy és fél órára visszatérve: nem vagy nézőbarát...
MJ: Én nem azzal szeretem a közönségemet, hogy elengedem őket negyed tízkor. Hanem azzal, hogy megcsinálom nekik a Megbombáztuk Kaposvárt, amelyben a saját városukra, a saját közegükre ismerhetnek, arra, ami az övék. És bevonom őket abba, ami ebből engem szenvedélyesen érdekel. Szerintem ez valahol nagy dolog.
MN: Szerették?
MJ: Nagyon. Volt ugyan, aki fölállt közben, ez is jó.
MN: Fontos, hogy az előadás megossza a közönséget?
MJ: Dehogy! Az az én álmom, hogy ötszázhatvan ember állva sírjon és nevessen...
MN: Ehhez képest a Helytartó megosztotta őket.
MJ: Ezt tudtuk előre. Nem baj. A Bolha a fülbe meg nem osztotta meg őket. A Csak egy szögről is tudtuk, hogy fájni fog valakiknek. Ez nekem nem fáj.
MN: Pedig itt élsz; Kaposvár nem akkora város, hogy ne érjen el, ha bántanak.
MJ: Nem bántanak. Nem is ismernek. A színészeket ismerik.
MN: Hogy élted meg a legutóbbi igazgatóváltást?
MJ: Nézd, most már legalább nem kell patikamérlegre tenni minden szavamat. Amíg Znamenákkal mi vezettük a színházat, muszáj volt "okosan" beszélni - hát most nem kell. Az viszont nagyon rosszul érint, hogy a társulat épül le - létszámban is: a tavalyi negyvenvalahány helyett alig harminc színész van. Ha egyszerre folynak egy nagyszínpadi és egy stúdió-előadás próbái, nekem bizony nehéz egyezkednem és egyeztetnem, hiszen eleve kevés ember van. Ha most föl kéne raknom a valaha oly sikeres Csárdáskirálynőt, akkor nemcsak az lenne a baj, hogy a "hangokat" nem tudnám kiállítani, hanem az előadás alapzatával is baj lenne: nincs már itt az a kirobbanó, "harapni akaró" tánckar, amelyik akkor itt volt. Nem lehetne megcsinálni.
MN: Ugyanakkor Schwajda György szerződtetett téged, és szerződtette Babarczy Lászlót is - vagyis itt van a régi Kaposvár szelleme, papírforma szerint legalábbis.
MJ: Ez tipikusan a papírforma... Kovács Zsolttal, Kocsis Palival szoktunk félve beszélgetni arról, hogy folytatódik a színház leépülése. A műsorterven is látszik ez. Engem ugyan nem kérdeztek, de azért van véleményem arról, hogy ide kell-e hozni Román Sándort West Side Storyt rendezni - ha egyszer itt van Rusznyák Gábor, aki persze most már nincs itt, legföljebb rendezhet valamit jövőre a stúdióban... De az már nem olyan erős ittlét, mint eddig volt.
MN: Rendezői kar - ez akkora luxus, amit egy vidéki színház sem engedhet meg magának, sőt, pesti is kevés engedi meg. Drága.
MJ: Látod, ez az egyik legnagyobb baja a magyar színházi életnek. A színház ugyanis nemcsak előadásokból áll, hanem egy társulatból is, és annak elengedhetetlen része a rendezői kar is.
MN: Miért kell a rendezőknek státusban lenniük?
MJ: Nem tudom. Kell. Annak, hogy Kaposvár Kaposvár volt, Gothár, Gazdag, Ascher, Ács ittléte volt az alapja. Ezt persze nehéz bizonyítani; legföljebb onnan lehet, hogy ahol ez nincs, ott felszikrázhatnak ugyan egyes előadások, de az nem ugyanaz. A társulat szempontjából sem; itt sokkal nagyobbat merek kockáztatni, mert ismerem őket, együtt élek velük. A Csak egy szöget sehol máshol nem lehetett volna megcsinálni, csak itt, és csak ezért, mert egy társulat vagyunk. Ugyanez igaz még sok előadásra.
MN: Beszélték, gondolkodtál azon, hogy pályázol másokkal együtt a Vígszínházra.
MJ: Volt róla szó. De komolyan nem merült föl.
MN: Az új igazgató meghívott rendezni.
MJ: De most végül nem rendezek. A fölkínált darabot nem akartam - most vidám dolgokat szeretnék rendezni. Heltai Naftalinján például jólesik most dolgozni az egyetemen a gyerekekkel.
MN: És jövőre mi lesz?
MJ: Caragiale Elveszett levél című darabja Pécsett, itt pedig Tóth Edétől A falu rossza.
MN: Kettőt rendezel összesen?
MJ: Ez is eggyel több a kelleténél. Ráadásul az egyetemen megint harmadéves osztályom lesz - ők már nem ússzák meg előadás nélkül.
MN: A POSZT-on két produkcióval szerepelsz; az egyik legsikeresebb rendező vagy...
MJ: ...de most nem az egyik, hanem a legsikeresebb szerettem volna lenni: jó lett volna, ha a kaposvári Helytartó is odakerül. Nagyon fontos előadásnak tartom. Az ember büszke is, hiú is - bár már nem annyira, mint kezdetben. Ez most jó lett volna. És örülök, hogy a pécsi társulat ott lesz - de jó lett volna, ha a rossz helyzetben lévő kaposvári társulat is meg tudja mutatni magát.
MN: Tanárként is hiú vagy?
MJ: Az ember tanárként sem más, mint egyébként. Egyébként nem tartom magam igazi tanárnak - rendezőként tanítok, saját magamból.
MN: És mire vagy hiú?
MJ: Hogy legyenek jók a gyerekek. Ha másként nem, hát legyenek jobbak, mint a Rusznyák tanítványai... Bár nekik is nagyon drukkolok... És szeretném, ha lenne szerződésük.
MN: Hát ez nem sikerült. Érintett - vagyis tanárkollégád - lévén ezt én is nagyon szeretném, de alig néhányan tudják, hol fognak dolgozni.
MJ: Egyrészt sokan vannak - a mostani elsősök kevesebben vannak, és még kevesebben lesznek a rosta után... Másrészt most nehezebb helyet találni, mint bármikor, Kaposvárról kivált. De ez sem lesz mindig így.
MN: Sokan kétségbe vonják, hogy van itt létjogosultsága a színészképzésnek. Szerinted?
MJ: Kézenfekvő válasz lenne, hogy persze, hiszen itt tanítok. De nem ezért gondolom, hogy van. Hanem mert egészséges, ha van némi konkurenciája a pesti képzésnek. Közös érdek, mondhatni. Jelenleg öt növendékünk harmadrostás Pesten - ami egyrészről rossz, mert nem kéne előkészítőként működnünk, másrészről eszerint mégiscsak jó munka folyik itt, nem?
MN: Pestre nem hívtak tanítani?
MJ: De igen - nem tudok menni. Bár nagy elégtétel lett volna, ha már diákként nem tudtam bekerülni.
MN: Hányszor próbáltad?
MJ: Összesen nyolcszor. Jelentkeztem én mindennek, csak színésznek nem. Nem vettek föl.
MN: Beszélnek a nagyszínházi forma haldoklásáról. Ma már sokfelé csinálnak színházat: lakásban, pincében, előcsarnokban, lépcsőházban.
MJ: A Nemzetiben a Sárga liliom teljes második felvonását némán végigülte Lázár Kati. Aztán a végén azt mondták neki, hogy "haza lehet menni, Kovács néni, meghalt a kislány". És azt a hangot, amit akkor kiadott a nagyszínház nézőtere, azt máshol nem lehet hallani. Az semmihez sem fogható.
