William Shakespeare műveinek pillanatnyilag nem William Shakespeare, hanem Amelia Bassano Lanier a szerzője. Ellentétben a stratfordi kesztyűsmester és gyapjúkereskedő fiával, aki egy vidéki iskolában tett szert kevéske műveltségre, majd földrajzilag és társadalmilag is igen szűk térben élte le élményekben és tapasztalatokban meglehetősen szegényes életét, az 1569 és 1645 között élt költőnő, az első nők egyike Angliában, aki öntudatosan költőként lépett a nyilvánosság elé (s akinek személyében egyébként sokan a szonettek titokzatos "fekete hölgyét" sejtik), rendelkezett mindazzal, ami a páratlan shakespeare-i életmű megalkotásához elengedhetetlenül szükséges volt. Ezek: kivételes költői tehetség (erre Salve Deus Rex Judaeorum - Üdv néked, Isten, zsidók királya - című, 1611-ben kinyomtatott verseskötete a tanúbizonyság); rendkívüli jártasság a Shakespeare-darabokban oly fontos szerepet játszó zenében; anyanyelvi szintű olasznyelv-tudás, mely a "Shakespeare"-darabok számtalan olasz tárgyi és nyelvi utalását magyarázza (családja Velencéből települt át Angliába, a családtagok később is olaszul leveleztek egymással) és így tovább.
Ráadásul zsidó! Vagy ír főrend?
Szerzőségének perdöntő bizonyítéka - ahogy ezt John Hudson, a Dark Lady Players (A sötét hölgy színészei) nevű New York-i színtársulat művészeti vezetője hangsúlyozta, amikor 2007 márciusában a washingtoni Shakespeare-fesztiválon előállt felfedezésével - mégis az, hogy Amelia belerejtette szignóját az általa írott színdarabokba, azaz mintegy aláírásával tanúsította, hogy "Shakespeare" műveit valójában ő írta. Keresztneve, az "Amelia" jó néhány "Shakespeare"-darabban fordul elő, természetesen különböző írásváltozatokban; leggyakoribb az "Emilia" forma, például (magyar írásmód szerint) Emília az Othellóban. Lánykori neve, a "Bassano" is felbukkan a drámákban, például "Bassanio" formában, A velencei kalmár egyik szereplőjeként. (Nota bene: abban a darabban bukkan fel, amely Amelia atyai felmenőinek a szülőföldjén, Velencében játszódik, egyébként az Othello első felvonásához hasonlóan. Azaz a két velencei helyszínű színműből, az Othello Emíliájából és A velencei kalmár Bassaniójából egybeolvasható az "Amelia Bassano" név!) S van olyan "Shakespeare"-mű, ahol a költőnő teljes neve ugyanabban a darabban fordul elő, természetesen ügyesen elrejtett vagy rejtjelezett formában, mégis megfejthetőn: a Titus Andronicusban az egyik szereplő, egy római nemesember az Aemilius nevet viseli, míg ugyanitt Saturninus császár fivérének Bassianus a neve.
Persze az sem véletlen - érvel Hudson -, hogy annak a velencei helyszínű darabnak, amelyben a költőnő családi neve alig álcázott formában jelenik meg, Shylock, a zsidó a főszereplője. A velencei Bassanók ugyanis marokkói származású zsidók voltak, csupán Angliába költözésük során keresztelkedtek ki. Nem csoda hát, hogy a Salve Deus Rex Judaeorumban Jézus kereszthalálát szatirikus-komikus színezettel taglaló költőnk színdarabjaiban - miközben hébernyelv-tudásának is jelét adja - gyakran rejtett el allegorikus utalásokat a zsidó történelemre és a Bibliában taglalt világtörténetre. A Szentivánéji álomban például Theseus maga Jehova, aki a Titánia alakjával allegorizált Titus császárral háborúzik, Piramus és Thisbe halála a kereszténység elbukásának a parabolája, az őket elválasztó fal leomlása pedig az apokalipszis és az utolsó ítélet.
Minden világos. Megnyugodhatunk: valaki végre pontot tett az évszázadosnál is régebbi vitára, végleges választ adott a kérdésre: igazából ki a szerzője William Shakespeare műveinek.
De van egy kis baj evvel a válasszal, ugyanis Amelia Bassano Laniernek momentán legalább három komoly versenytársa van a szerzőségért folytatott versenyfutásban. Lehet közülük válogatni. Konzervatívabb ízlésűeknek, finnyás anglománoknak, ha nem fűlik a foguk a kikeresztelkedett zsidó nőhöz, ott van például Fulke Greville (1554-1628), Erzsébet királynő udvaronca, költő, akit eddig csupán két ún. "szoba-dráma" - nem nyilvános színházi előadásra, hanem szűkebb körben való felolvasásra szánt színmű -, az Alaham és a Mustafa szerzőjeként ismertünk, ma már viszont tudjuk, hogy ő volt "William Shakespeare". Ugyanebbe a társadalmi és műveltségi körbe tartozott Sir Henry Neville (1564-1615) udvaronc, politikus és diplomata - nyomós érvek szólnak amellett, hogy ő ugyanennyi joggal tekinthető az igazi Shakespeare-nek. Vagy - ha szívesebben látnánk egy deviáns karaktert a "Shakespeare"-drámák szerzőjeként - mostanában a William Nugent (1550-1625) ír lázadó főrend mellett felhozott nyomós érveket is bízvást fontolóra vehetjük. Nugent egyébként eddig az egyetlen ír jelölt a Shakespeare-drámák szerzőségére, és a nyomós érvek legnyomósabbika, hogy Nugent sírkövén ugyanaz a címerdísz - egy sisakon ülő madár - látható, mint Shakespeare síremlékén a stratfordi Szentháromság-templomban.
Nagyobb baj persze, hogy mind a hárman - vagy ha Amelia Laniert is idevesszük, akit pillanatnyilag elég hosszú oddsszal adnak a szerzőségi verseny bukmékerei, mind a négyen - meglehetősen friss jelöltek. Egy igen hosszú névsornak a legvégén találjuk őket: ötvennél is több azoknak a Shakespeare-kortársaknak a száma, akikről az idők folyamán valaki megpróbálta bebizonyítani, tanulmányban-könyvben, gyakran eszelős kitartással, olykor az elszegényedés, betegség, őrület és korai halál adóját is leróván, hogy választottja a "William Shakespeare" névhez kapcsolódó színdarabok és versek igazi szerzője.
Ezek a választottak a Shakespeare-kor ismert irodalmi és politikai notabilitásai közül kerülnek ki. Két királyi személy is felkerült a listára: érvek sorát hozták fel amellett, hogy Shakespeare műveit I. Erzsébet királynő, vagy ha nem ő, akkor a trónját megöröklő I. Jakab király írta. Viszont meglepően kevés a Shakespeare-hez hasonlóan hivatásos, "piacról élő" író a névsorban, az arisztokrata műkedvelők, úri amatőrök (közöttük persze hatalmas tehetségek is vannak, például Sir Philip Sidney vagy John Donne) mellett Christopher Marlowe - Shakespeare mestere, korai darabjainak ihletője - jószerivel az egyetlen ilyen.
Ismert irodalomtörténeti adat, hogy Marlowe, a Doktor Faustus ördögi tehetségű szerzője, 1593-ban egy kocsmai verekedésben vesztette életét. Az 1950-es évek elején Calvin Hoffman amerikai színikritikus a Marlowe és Shakespeare nevek alatt futó színművek szövegét összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbinak tulajdonított művek mindegyikének az előbbi a szerzője, még akkor is, ha a Shakespeare-drámák túlnyomó része bizonyítottan 1593, azaz Marlowe halála után íródott. Ezen a logikai bökkenőn 1955-ben megjelentetett The Murder of the Man Who Was "Shakespeare" című könyvében tette túl magát: bebizonyította, hogy Marlowe meggyilkolása a Sir Francis Walsingham (Erzsébet királynő kémfőnöke) vezette angol titkosszolgálat által megrendezett színjáték volt, álgyilkosság. Bár igazi hullával, akit Marlowe helyett kaparták el, miközben a sötét kémkedési ügyekbe bonyolódott és "lefeketedett" drámaírót titokban Franciaországba szöktették. Ott illegalitásban folytatta drámaírói pályáját: új műveit (Hamlet stb.) rendre elküldte Londonba, ahol a "William Shakespeare" név alatt színre vitték őket. (Hoffman egyébként kijárta, hogy felnyithassa Walsingham családi kriptáját - ugyanis meg volt róla győződve, hogy a sírban "Shakespeare"-drámák kéziratát találja. Néhány ólomkoporsón kívül semmit sem talált.)
Amelia Bassano és John Hudson, Christopher Marlowe és Calvin Hoffman - két példa a szerzőségrejtély megoldására. Jól reprezentálják a többi ötven-egynéhány megoldási kísérletet, úgyhogy az utóbbiak közül csupán kettőt vennék szemügyre, a két legkomolyabb teóriát, a "Bacon", illetve az "Oxford" néven ismert megoldásokat. Mindkettőnek nagy volt a hatása, mindkettő rangos híveket és befolyásos támogatókat szerzett magának, ezért érdemes velük foglalkozni. És azért is, mert az egyik ("Bacon") érdekes történeti tanulságokkal szolgál, a másik ("Oxford") pedig tulajdonképpen égetően aktuális.
De előbb szögezzünk le valami nagyon fontosat! Amíg Shakespeare élt, színésztársai, üzleti partnerei, nyomdászai, arisztokrata patrónusai, közrendű ivócimborái, ismerősei és barátai, szállásadói, suszterei és szabói közül egyetlenegy sem akadt, aki akárcsak gyanút fogott volna, hogy valami nem stimmel, hogy Shakespeare nem a maga színdarabjait, hanem valaki másnak a hozzá suttyomban eljuttatott műveit adatja elő, illetve állítja színpadra a sajátjaként. A szakemberek, az íráshoz, színrevitelhez és előadáshoz igazán jól értő drámaíró kortársai, köztük irigykedő ellenlábasok szintén nem vettek észre semmit, pedig ők igazán közelről figyelhették meg Shakespeare drámaírói és színpadi működését. Olyannyira, hogy többen is a társszerzői voltak, azaz együtt írtak vele drámát: Shakespeare gyakran a jelenlétükben, sőt a szemük láttára dolgozott a szövegen. (Elképzelhetetlen, hogy az Athéni Timon írásában közreműködő Thomas Middleton vagy Ben Jonson, a jó barát, zseniális drámaíró és páratlan dramaturgiai szaktekintély, ne látott volna át a szitán.)
Shakespeare halála (1616) után sem változott a helyzet: majdnem kétszázötven év, a leggondosabban őrzött titok napvilágra kerüléséhez is bőven elegendő idő telik el, mielőtt valaki komoly formában felvetné és bizonyítani próbálná, mégpedig nyomtatásban, hogy Shakespeare drámáit nem Shakespeare, hanem valaki más írta.
Rejtjeles üzenetek
Ez a valaki egy amerikai hölgy volt, Delia Bacon (1811-1859) irodalomtanár és drámaíró. Először egy 1855-ben név nélkül megjelentetett folyóiratcikkben, majd két évvel később a The Philosophy of the Plays of Shakespeare Unfolded(A Shakespeare-színművek filozófiájának kibontása) című könyvében tárta a világ elé felfedezését: Shakespeare drámáit az ő névrokona, Francis Bacon (1561-1626) író és államférfi, a reneszánsz kor nagy filozófusa írta, néhány más Erzsébet-kori művész és gondolkodó közreműködésével. A Shakespeare-életmű voltaképpen Bacon Magna Instauratio című, látszólag befejezetlenül maradt, háromrészes művének a negyedik része. Hogy ez így van, minden kétséget kizáróan bebizonyítható, ha megtaláljuk azt a kódot vagy rejtjelkulcsot, amelynek segítségével a shakespeare-i szöveg Baconra vonatkozó titkos utalásai megfejthetők - Delia Bacon figyelmét felkeltette a Samuel Morse által kidolgozott kód, a távírdászatban ekkoriban bevezetett morzeábécé. A kulcsot azonban nem sikerült megtalálnia. Ideje sem volt rá: könyve megjelenése után két évvel elborult elmével meghalt.
Mások több sikerrel jártak Shakespeare desiffrírozásában. Bacon kisasszony könyvétől megihletve Ignatius Donnelly minnesotai politikus, kongresszusi képviselő munkához látott, hogy megkeresse a shakespeare-i szövegben a baconi rejtjelkulcsot, kihámozza belőle Bacon titkos üzenetét, s evvel végleges érvénnyel bebizonyítsa a nagy filozófus szerzőségét. Kutatásai eredményeit a The Great Cryptogram: Francis Bacon's Cipher in the So-Called Shakespeare Plays (1888; A nagy kriptogramma: Francis Bacon rejtjelkulcsa az állítólagos Shakespeare-drámákban) c. monumentális terjedelmű (1030 oldalas) könyvében foglalta össze.
Orville Ward Owent, a jómódú detroiti orvost nem győzte meg Donnelly könyve. ' is hitt Bacon szerzőségében, de úgy gondolta, hogy a bizonyítást egzakt alapokra kell helyezni. Szövegfejtő készüléket épített, melynek dobjain mérföldes vászoncsíkokra ragasztva forgott körbe-körbe a szavakra szabdalt Shakespeare-szöveg. Amint ezt 1894-ben írott könyvében (Sir Francis Bacon's Cipher Story - Sir Francis Bacon rejtjelkulcsának története) kifejtette, gépe valószínűségi alapon dolgozva dobta ki a szövegbe rejtett üzenetet. (Hogy mit is dobott ki, ez nem derül ki a könyvből.)
A Bacon-elmélet meglepően nagy hatással volt a késő tizenkilencedik századi művelt nagyközönségre, és rengeteg hívet szerzett magának a korszak szellemi embereinek körében. Feltétlen hívő "baconista" lett például Mark Twain, a vakságán és süketségén diadalmaskodó Helen Keller vagy - némi fenntartásokkal - Henry James, a századfordulós modernizmus nagy regényírója, de Whitman és Emerson is úgy gondolta, hogy lehet valami a dologban. A teória évtizedekig tartotta magát, az angol nyelvterületen kívül is sokakat rabul ejtett, közöttük igen komoly embereket. Még a huszadik század elején is szokatlan volt az a kedélyes szkepszis, amellyel például a Stratford-on-Avonban tett kirándulásáról 1909-ben a Nyugatban beszámoló Szini Gyula a baconista álláspontot kommentálta: "Amióta egy amerikai hölgy, Delia Bacon fölvetette a gyermekes Bacon-problémát, a baconisták kifordított logikája nem képes eljutni ahhoz az egyszerű igazsághoz, hogy egy kövér, vidéki nemesnek legalább száz esztendőre van szüksége, míg igazi nagyságát fölismerik. Ezért nem írtak a kortársak Shakespeare-ről a csodálatnak azon a hangján, amellyel Verulami Baconnak, a lordkancellárnak adóztak." (Szini Gyula: "Stratford-on-Avon" Nyugat, 1909/19.)
Modern módszerek és Sigmund Freud
A Bacon-elméletnek csupán az 1920-as években támadt komoly riválisa vagy - ahogy mostanában mondjuk - kihívója. A magát mind a mai napig erősen tartó ellenteória megalkotása John Thomas Looney (1870-1944) gatesheadi tanár nevéhez fűződik. ' nem bíbelődött kódokkal és rejtjelekkel. Helyette a Shakespeare-művekből kiolvasott tapasztalati világot memoárként vagy önéletrajzként fogta fel, és az így kapott képletet mintegy rápróbálta egy sor Shakespeare-kortárs biográfiájára és karakterrajzára. Tulajdonképpen azt csinálta, amit manapság a kriminológiában profilírozásnak neveznek: a bűncselekmény - Shakespeare összes műve - jellegzetességeiből és elkövetési módjából kiolvasta az elkövető - a művek szerzője - személyiségjegyeit, és megkereste azt a személyt, aki a lehető legnagyobb számban rendelkezik ezekkel a személyiségjegyekkel. Mint 1920-ban megjelentetett könyvéből ("Shakespeare" identified in Edward De Vere, the seventeenth earl of Oxford - "Shakespeare" azonos Edward de Vere-rel, Oxford tizenhetedik grófjával) kiviláglik: evvel a módszerrel sikerült megállapítania, hogy Shakespeare drámáit valójában nem Shakespeare (és még csak nem is Francis Bacon) írta, hanem Edward de Vere, Oxford grófja (1550-1604), a költőként és drámaíróként is számon tartott főrend, Erzsébet királynő udvaronca.
A szerencsétlen nevű Looney-t (loony angolul bolond, holdkóros, dilis) sokan gúnyolták, ám legalább annyian, ha nem többen, igen komolyan vették - közöttük volt Sigmund Freud is, akit Looney könyve egy életre meggyőzött Oxford gróf szerzőségéről. Looney hívei immár hosszú évtizedek óta egyesületekbe tömörülve próbálják megtörni a hivatalos Shakespeare-tudomány - vagy ahogy ők nevezik: a stratfordisták - ellenállását, és elérni, hogy a szerzőséggel való foglalkozást legitim szakmai kérdésként kezeljék.
Ebbeli igyekezetükben nem feltétlenül segít egyes szakadár oxfordista csoportok tevékenysége. 'k az elmélet eretnekei, az ún. "Tudor-királyfi" teória megalkotói. Szerintük Oxford gróf, a "Shakespeare"-drámák szerzője nem csupán magas rangú arisztokrata, hanem egyenesen királyi személy volt: Erzsébet királynő zabigyereke. Azaz a Tudor-ház sarja, s mint ilyen, potenciális trónörökös, legalább olyan erős trónigénnyel, mint Jakab skót királyé, Stuart Mária fiáé volt, aki, sajnos, Tudor Edward helyett lépett Anglia trónjára 1603-ban, Erzsébet királyné halála után.
De vannak oxfordisták, akik tovább cifrázzák ezt az amúgy is igen cifra történetet. Szerintük az Oxford grófjaként felnevelt fiú később vérfertőző viszonyra lépett édesanyjával, Erzsébet királynővel, s ennek a viszonynak a gyümölcse volt Henry Wriothesley, Southampton grófja, aki ugyebár így Oxford grófnak fia is, öccse is. Tetejében azonos avval a "szépséges ifjúval", akiről Shakespeare - vagyis hát Oxford gróf - szonettjeiben esik szó, mégpedig homoerotikus összefüggésben. Azaz nem csupán fia és öccse volt a trónörökösnek, hanem meleg szeretője is.
Hát, hátfi aki beveheti, vegye be. (Máté 19:12)
Egyébként Oxford grófjának és Erzsébet királynőnek tényleg volt valamiféle altesti vetületű viszonya, legalábbis ez derül ki a XVII. századi író és filozófus, John Aubrey által feljegyzett anekdotából: "Egy alkalommal Oxford gróf, miközben mélyen meghajolt Erzsébet királynő előtt, véletlenül elfingta magát, és ezt annyira szégyellte, hogy elhagyta az udvart, és hét éven át idegenben utazgatott. Amikor végül hazatért, a királynő szívélyesen üdvözölte. Majd hozzátette: - Lordom, a fingot elfelejtettem."
Tulajdonképpen itt, evvel a csattanóval abba is lehetne hagyni ezt az egészet.
El lehetne persze gondolkodni arról, hogy miféle intellektuális igény és lelki szükséglet hajtja évszázadok óta azokat az embereket, akik töretlen hittel és figyelemre méltó elmeéllel dolgoznak azon, hogy bebizonyítsák: a "William Shakespeare" jelzetű harminc-egynéhány színművet nem írhatta az a William Shakespeare nevű személy, akit a fennmaradt dokumentumok részben Stratfordhoz, részben a londoni színházi élethez kapcsolnak.
Figyelmet érdemel egy fontos történeti összefüggés is: a szerzőség kérdése az újkori Shakespeare-kultusz kialakulásával nagyjából egy időben merült fel. Miközben Shakespeare a 18. század második felében elkezd transzcendens magasságokba emelkedni, hogy hamarosan egyetemes zseniként, mindenható és mindentudó törvényhozóként, sőt - a mi Ábrányi Emilünk szavaival - "Isten másodszülöttjeként" (azaz a Megváltó kisöccseként) ünnepeljék, olyasvalakiként, akinek műve a földlakók életének metafizikai fundamentuma, továbbá az emberről tudható és elmondható dolgok teljességének örök érvényű foglalata, a stratfordi születésű William Shakespeare egyre kevésbé látszik alkalmasnak, hogy ennek a felfoghatatlan misztériumnak a földi porhüvelye legyen. Hiszen hogyan is írhatta volna meg ezt az életművet az az ember, akit a veterán amerikai baconista, Henry Wellington Wack 1930-ban így jellemzett: Shakespeare "henteslegény és kocsmatöltelék fi stratfordi tahó fi bamba, pálinkavedelő léhűtő fi egy mucsai suttyó fi arról híres, hogy nincs annyi ital, amenynyit be ne tudna vedelni".
Szerb Antalt idézném tanulságul, A világirodalom történetéből: "Amióta Shakespeare-kultusz van, él az a feltevés is, hogy a Shakespeare-darabokat nem W. Shakespeare írta, a színész, hanem valamelyik korabeli nagyúr, aki szégyellte darabjait saját neve alatt közrebocsátanifi Ezek a 'hipotézisek', ha jól meggondoljuk, nemcsak ostobák, hanem felháborítóak is; alapjuk az a konok sznobizmus, amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette."
És evvel tényleg abba is lehetne hagyni ezt az egészet.
Mégsem hagyhatjuk abba.
A mozgalom
A szerzőség ügye ugyanis napjainkban új és váratlan fordulatot vett. A haldokló, híveit és támogatóit vesztett oxfordista mozgalom, amely a hetvenes években a kifulladás, ha nem egyenesen a kimúlás jeleit mutatta, a nyolcvanas évek derekán feltámadt haló poraiból. Hívei száma megsokszorozódott. Egyesületek, vitakörök, folyóiratok és rendszeres évenkénti konferenciák formájában kiépült a mozgalom testületi és kommunikációs infrastruktúrája. Az oxfordisták megvetették a lábukat a médiában: az angol-amerikai sajtó, rádió és televízió ma már rendszeresen helyt ad a Shakespeare-szerzőséget oxfordista szempontból taglaló műsoroknak. A "hivatalos" Shakespeare-tudomány képviselőit sikerült nyilvános vitákra kényszeríteni. Van már könyvkiadó, amelyik Shakespeare műveit Edward de Vere neve alatt nyomtatja ki, s irodalmi lexikon, amelyben az "Edward de Vere, Oxford grófja" szócikk tekinti át a korábban Shakespeare-nek tulajdonított színdarabokat. Az egyetemek is visszavonulót fújtak: 2001-ben az amhersti University of Massachusetts volt az első, amelyik doktori címet adott ki olyan PhD-értekezésre, amelyik bevallottan az Oxford-teórián alapult; a londoni Brunel Universityn 2007-ben posztgraduális Shakespeare Authorship Studies Programme, azaz a shakespeare-i szerzőség problémájával foglalkozó posztgraduális program indult. Jeles színészek, a színház és a film világának tekintélyei esküdtek fel az oxfordisták ügyére. Közöttük Derek Jakobi, a veterán Shakespeare-színész a legaktívabb: Roland Emmerich 2011-es mozijának, az oxfordista álláspont és a Tudor-királyfi teória nagyszabású és látványos propagandafilmjének, az Anonymousnak a prológusában és epilógusában személyes tekintélyét latba vetve állt ki az "ortodox stratfordistákkal" szemben Oxford gróf Nagy és Igaz Ügye mellett.
Nem túlzás hát azt állítani, hogy Shakespeare-nek - pontosabban Shakespeare szerzőségének - kezd rosszul állni a szénája. Idén, születésének négyszázötvenedik évfordulóján még őt ünnepeljük. Egyelőre még élvezi a szakmai és kultúrpolitikai hatalom támogatását, és az ünneplő tömeg hozsannázása is elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a kétkedő hangokat, az oxfordisták pfujolását, sípjaik és kereplőik lármáját. De hogy két év múlva is ugyanez lesz a helyzet, ebben már nem vagyok ennyire biztos. Könnyen megtörténhet, hogy 2016-ra, William Shakespeare halálának négyszázadik évfordulójára az oxfordisták világmozgalma kellő erőre kap ahhoz, hogy - ha egyszerű vagy kétharmados többségbe nem is kerül - hangos és hathatós módon juttassa kifejezésre ellenvéleményét, és a stratfordi henteslegény szobrát eltávolítva az oxfordi gróféval rakja tele a szellem köztereit.