Magyar Narancs: Itt a nyár, vége a színházi szezonnak, indulnak a nyári színházak. A szakmában létező, vállalt kategória a "nyári hakni"?
Znamenák István: A hakni mint olyan önmagában egyáltalán nem lenne probléma, az lehet jó és minőségi is. De a szóra - nyilván nem ok nélkül - mint a guanó, vastagon rárakódott a pejoratív jelentés. De a Kőszegi Várszínház sosem volt ilyen. Nagyon komolyan készülök a bemutatóra; igaz, hogy három hét alatt készül el, de ez napi két próbát jelent, sőt ha kell, annál többet is. Egy Vízkeresztet nem is lehetne hakniként kezelni: már az elkészítésében annyi meló van - a zenekar például végigzenéli az előadást -, hogy ez lehetetlen. Persze tudok haknikról is, amiket egymás között talán bevallottan akként is kezelnek a készítői, de ezeket hagyjuk, nem éri meg beszélni róluk.
MN: Legutolsó rendezésed az Igenis, miniszterelnök úr! volt az Átriumban...
ZI: Igen, a híres-neves politikai színház.
MN: A Vízkereszt viszont nem éppen tűnik politikai színháznak.
ZI: Mert nem is az. Nem tagadom, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! politikai színház volt, és igenis, a most regnáló hatalom hibáira és gyengeségeire próbál rámutatni. Nem én írtam, hanem két angol fiú 1983-ban, és nem az Orbán-kormány megbuktatására írták, hanem mert azt gondolták, ilyenek a politikusok, főleg azok, akik kormányon vannak. És láss csodát, tényleg ilyenek! Még ma is. Szégyelljék magukat!
| ||
MN: Azért választottad a nem politikus Vízkeresztet, mert eleged volt a politikából?
ZI: Nem, egyszerűen arról van szó, hogy a Vízkeresztben más izgat. Az időről, a parttalanságról szól, arról, hogy mi van, ha az embernek egyik napról a másikra nincs helye a világban. És nem utolsó-, hanem elsősorban az azonnal fellobbanó és mindent elsöprő szerelemről szól, és az állhatatos szerelemről és a reménytelenségről, és arról, hogy ha az embernek nincsenek igazi céljai, akkor is élhet boldog életet. És szól még a gonoszságról és az ostobaságról. Ha ebben valaki véletlenül politikát lát, lelke rajta, nyilván valahogy magára ismert. Nem tehetünk róla.
MN: Szerinted van határa annak, hogy meddig lehet elmenni, ha az ember politikai színházat rendez?
ZI: Ha egy színház jó, és szellemes és érvényes kérdéseket tesz fel, esetleg néha véleményt is alkot arról, ami éppen történik a világban, akkor - legyen szó politikai színházról vagy másról - annak helye van, és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ezt milyen mennyiségben és mélységben teszi. Már ha egyáltalán van olyan, hogy politikai színház. De jó, mondjuk, hogy van: például az Igenis, miniszterelnök úr! nagyon konkrétan a politikusokról beszél, és arról, hogy a regnáló hatalom hogyan hajtja maga alá az országot. Akkor rendben, nevezzük ezt politikai színháznak - viszont ebben nincs határ. És nem is szabad, hogy legyen. Egyre inkább úgy érzem, hogy abban a világban, ami körülvesz bennünket, és ebben az országban, ahol ez történik a sajtóval és a mindennapjainkkal, ott igenis beszélnünk kell erről. Kapják meg a magukét!
MN: Ha itt kezdődik a politikai színház, akkor az Egy lócsiszár virágvasárnapja (Sütő András darabja volt Znamenák első rendezése a Nemzetiben - a szerk.) még nem volt az?
ZI: Vékony a határvonal; ott nem ilyen direkt a problémafelvetés. A Lócsiszár... az ember és a hatalom közötti harc kiélezett és tragikus végű története; egy ember hitéből fakadó küzdelme. A gondolat maga természetesen politika, de melyik gondolat nem az? Nem nagyon ismerek olyan drámát, amiben ne az lenne, hogy valaki nagyon akar valamit, amit mások nem akarnak.
MN: Az erről szóló viták egyes érvei szerint azzal kell vigyázni, hogy egy ilyen előadás ne váljon kabarévá, pamfletté vagy "kampányszínházzá".
ZI: A kampányszínház hülyeség; aki kitalálta ezt a jelzőt, tényleg elmehet a francba, azokkal együtt, akik párban ekézik az ilyeneket egy tévéműsorban, hiszen ők valószínűleg egy előadást sem láttak. És a kabaré? De hát könyörgök, azt épp erre találták ki! A kabaré politizáljon, azért van, és mindig is azért volt, épp ezért szerettük. Mindig akkor lehet tudni, hogy érvényes, amiről beszél, amikor az valakiket nagyon zavar és dühít.
MN: Bár a mai magyar stand up comedy lényegében teljesen politikamentes.
ZI: A mai stand uppal - egy-két kivételtől eltekintve - nem az a probléma, hogy politikamentes, hanem az, hogy humormentes.
MN: Mondod, hogy a színháznak igenis meg kell mondania a magáét a politikáról. De vajon mit tud vele elérni?
ZI: Nem az a kérdés, hogy mit tud elérni, mert a színháznak felelőssége, hogy beszél-e, kérdez-e arról, ami a probléma. Megoldani semmit nem fog; a hatása nem így mérhető, hanem ott, hogy mi történik általa azokkal az emberekkel, akik nézik. Pontosabban most már ott tartunk, hogy egyáltalán mernek-e nézni és mernek-e látni az emberek. Ebben van nagy felelősségünk.
MN: Milyennek kellene lennie a politika színházhoz való viszonyának?
ZI: Az lenne az ideális, ha a politika elég komolyan feccölne a színházba, ahol egyébként, ha kicsit is figyelnének, sok mindenre rájöhetnének azzal kapcsolatban, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Tehát mint a politika egyfajta önreflexiójára, nagyon sok pénzt adnának a színháznak, és úgy, ahogy vannak, eltakarodnának az egészből. Ehhez képest Magyarországon a politika egyre inkább tolakszik bele a kultúrába, ráadásul úgy, hogy hülyék és ócska emberek próbálják megmondani, hogy mi legyen, és az ellenőrzésük alá vonni a színházat is azzal, hogy a saját pribékjeiket próbálják meg mindenhová betolni. Ez, túl azon, hogy ízléstelen, még a minőséget is erősen rombolja.
MN: Elképzelhető szerinted a politikailag befolyásos szakmabeliek esetében politika és művészet teljes szétválasztása? Tehát ha például Vidnyánszky pont úgy került volna előző társulatod, a Nemzeti élére, ahogyan került, de ott már kizárólag a szakmával foglalkozott volna, az működőképes és vállalható lett volna?
ZI: Bonyolult kérdés a Vidnyánszkyé, mert nagyon tehetséges emberről beszélünk, aki elég komolyan tudja, ismeri és műveli a szakmáját. De bizony - bármennyire is tiltakoznak ellene az Attila köré csoportosult körök - ő már maga alá hajtotta az egész színházi szakmát, illetve törekszik erre. És ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen tehetséges színházi ember, ez már másról szól. Leszarom, hogy ki milyen tehetséges, ha egyszer vadállati módon közlekedik a színházi életben. Ha valaki nem a tehetsége, hanem a politikai akarat révén darálja be a magyar színházi szakmát, az nem jó. És most a dramaturgok által meghipnotizált szerencsétlenről nem akarok beszélni.
MN: Majdnem húsz évig Kaposváron voltál, aztán az, ami ott volt, mondjuk úgy, szétszéledt. Három évet a Nemzetiben töltöttél, ahol ugyanez történt. Nincs még csömöröd az egésztől?
ZI: Te azt a szót használod az akkori kaposvári és nemzetis társulatra, hogy szétszéledt. Pedig szerintem szétkúrták, és nekem ettől van csömöröm, és egyre nagyobb kedvet és dühöt érzek, hogy valahogy odabasszak, vagy legalább megpróbálkozzak vele. Eddig mindig megpróbáltam óvatosan fogalmazni, de most már tele van a hócipőm.
MN: Kreatív színházi düh?
ZI: Lehetnénk hálásak a hatalomnak, hogy témát adott, de bár ne adott volna. Azért ha akarok, találok én témát magamnak, és szerintem vagyunk ezzel még így páran. Nem, nem ez adja a témát. Vagyis az a nagy baj, hogy ez adja. De azért van olyan is, hogy szerelem, meg hogy szeretem a feleségemet, és hogy azért se hagyom el a hazámat. Magam is élek ezzel az itinerrel, amit kaptam arról, hogy mit kell csinálnom a színházban.
MN: Te, mint az Örkény Színház színésze és mint független rendező, érzed magad bármilyen szinten fenyegetve?
ZI: Ha erre vagy kíváncsi, nem félek. De mi jelenti a valós fenyegetettséget? Ez a sunyisága mindannak, ami történik: nincs már fekete autó, ami megállna a ház előtt. Szokták mondani, hogy "mi a bajotok, hát nem féltek, és nem is kell félnetek". De talán nem ez a kérdés. Mindjárt fel fognak avatni egy emlékművet, mindjárt meg fogják mondani, hogy a színművészeti egyetem jól tanít-e színészeket vagy sem. Ezek a fontos, az ember hangulatát befolyásoló dolgok, ezek határozzák meg, hogy ki mit gondol a közegről, amiben él. És nem feltétlenül arról van szó, hogy én mennyire vagyok biztos abban, hogy holnap is fogok-e tudni enni adni a gyerekemnek. Nem mintha ez különösebben érdekelné a hatalmat, ami ott nyír ki, ahol akar, nevezze magát bármennyire is családbarátnak.
MN: Egy évig igazgattad a kaposvári színházat. Lennél még egyszer igazgató?
ZI: Ilyen helyzetben legyen színházigazgató, akinek huszonhét anyja volt. Sok helyen látom, hogy a színházigazgató ma azonnal kap egy listát, hogy mik az elvárások tőle. Kikérem magamnak. Miért nem lehet szó igazgatói kreativitásról? Nyilvánvalóan mindig van egyfajta párbeszéd fenntartó és színházvezető között, de ez most már nem párbeszéd, már elvárások vannak. Amikor eljöttem Kaposvárról, politikusok megfogalmazták, hogy ezt és ezt akarják látni, így és így. Már bocsánat, de kuss! Ne jöjjön el, ha nem tetszik. Az embereknek tetszett, ami nekik nem: rekordnézőszámmal zártuk azt a kaposvári évet.
MN: Az elmúlt tíz év változásai közül mi volt, ami szerinted a legsúlyosabb probléma volt Kaposváron?
ZI: Azt a kaposvári színházat, amit mi jelentettünk, egy dolog tette tönkre: a kívülről jövő sötétség. De nem tisztem megítélni a kaposvári színház mostani működését, főként, mert érzelmileg elfogult vagyok.
MN: Mi a legfontosabb számodra ma a Hamletben?
ZI: Nagyon szeretem a Hamletet játszani. Ez egy nagyon fontos mű, ha nem a legfontosabb: esszenciálisak a problémafelvetései a saját magunk hatalomhoz való viszonyáról és arról, hogyan fulladunk bele a közönybe és abba a mocsárba, ami társadalmi szinten körülvesz minket. És hogy a saját gyávaságunk miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, és mennyire csodáljuk azokat, akik megcselekszik, amit meg kell, még akkor is, ha amúgy szemétládák. És mennyire jól megy nekünk a nagy férfiúi önsajnálat, amikor mi nem vagyunk képesek ugyanerre. Aztán a végén csodálkozunk, és ilyeneket mondunk, hogy a többi néma csend.
