Annál bizonytalanabb a jövő - A színházi nevelés és a magyar múlt

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2014/2. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az emlékezés drámái címmel tartott szimpóziumot a Káva Kulturális Műhely a színházi nevelés és a történelmi témák összekapcsolhatóságáról december közepén a MU Színházban. A négy előadás a magyar közelmúlt traumáiról, a múlttal való szembenézés igényéről szólt.

Túlzás volna azt állítani, hogy minden 14-18 éves kamasz elképesztően nyitott, értelmes és okos, pedig a Káva négy, a magyar közelmúlt eseményeit feldolgozó színházi nevelési előadásán így tűnik. A TIE (Theatre in Education) módszertanát használó foglalkozások úgy mesélnek el egy cselekményében és dialógusaiban nagyobbrészt színdarabként megírt történetet, hogy a játszó drámatanár-színészek bizonyos pontokon a nem csak nézőként jelen lévő iskolai osztályok tagjaihoz fordulnak, és megkérdezik, mit kellene szerintük egy-egy karakternek tennie az adott szituációban, mi lehetne egy nehéz helyzet megoldása, miért tette a másik, amit tett, és vajon jól tette-e vagy sem - hogy aztán a válaszok, a kialakuló beszélgetések tanulságai formálják az előadás további részét. A válaszok vagy viszontkérdések pedig - legyen szó hátrányos helyzetű szakközépiskolásokról vagy elit gimnáziumok tanulóiról - tényleg szinte mindig meglepően jók ezen a két napon. Hogy miért, az az egész színházi nevelésnek hívott, egyszerre színházi és pedagógiai módszer kulcsa: mert jó esetben ezek az előadások olyan helyzeteket mutatnak meg, amelyekben a felmerülő problémáknál a "néző" egyszerűen nem tud bornírt sablonválaszt adni. Márpedig az ember semmit sem érthet meg jobban, mint azt, amire maga jön rá.

A Káva négy múltfeldolgozó előadásában - Trianon, a holokauszt, az ügynökkérdés és a cigánygyilkosságok kapcsán - a helyzetek mindig ilyenek, nagyrészt a témákhoz való hozzáállás miatt: egyik sem a múltról, az adott eseményről szól, hanem a hatásukról, továbbélésükről a mában. Az unoka egy német kárpótlásigénylő lap miatt találkozik a zsidó nagymama múltjával (Kárpótlás), a focistakarrierről álmodó szlovákiai magyar srác a szlovák csapatban játszik, Pozsonyba látogató barátai pedig a helyiekkel balhéznak (Üres lap). A gimis tanárnőnek árulkodó fiú besúgott barátnője megtudja, hogy apukája hasonlóan járt el ügyökként (Jelentés), egy művész pedig emlékező szobrot küld a cigánygyilkosságok egyik helyszínére, amit a polgármester vonakodik kiállítani (Szobor). Tulajdonképpen a szó szoros értelmében nem is múltfeldolgozó előadások ezek, inkább médiumok, amelyek kérlelhetetlenül felkeltik az igényt minden nézőben arra, hogy kezdjék el a feldolgozás folyamatát. Mert a múltfeldolgozás nem lehet a színház kizárólagos feladata: sikerességéhez partner kell a megszólított személyében.

"Csak az egyéni múltak feldolgozása vezethet a közösségi, társadalmi múltfeldolgozáshoz; a kettő kéz a kézben jár, és nem kerülheti el egymást. Enélkül destabilizált a múltunk, mert sem a közös traumákban, sem a közös győzelmekben nem tudunk megegyezni. Márpedig minél kevésbé stabil a múlt, annál bizonytalanabb a jövő, mert konszenzus nélkül arról sem lehet gondolkodni" - mondja a Káva kétnapos szimpóziumának első kerekasztal-beszélgetésén Tompa Andrea színikritikus, író (lapunk szerzője - a szerk.), hozzátéve, hogy a színháznak és a művészeteknek a kezdetektől fogva témája a múlttal való szembenézés fontossága, és ez többnyire az egyén szintjén történik meg; Oidipusz vagy Hamlet példája mutatja, hogy lehetetlen a továbblépés, amíg nem tisztázott a múlt.

Gyáni Gábor történész a másnapi beszélgetésen még tovább megy: szerinte a múlt önmagában még nem történelem, csak a módszeres beszéd által válik azzá. Lőrinc László tanár, a Tényleg.com történelmi portál szerkesztője hozzáteszi: a közösségek érdekében fontos volna úgy bemutatni a történelmet, hogy átélhetővé váljon, a katarzisig lehessen vele azonosulni, mégse legyen benne hazugság. Nem úgy, ahogy például Trianont szokás ábrázolni a Hattyúk tava mintájára, ahol az ártatlan és tiszta Fehér Hattyú (Magyarország) és a herceg (az elcsatolt területek) szeretnének egymásra találni, de a gonosz hatalmak ezt nem hagyják. Márpedig - így Lőrinc - az azonosuláslehetőség megteremtésére tökéletesen alkalmasak a színházi nevelési előadások, amelyek egyesítik a történelemmesélés egyéni szintjét (a családtörténeteket) a vitával, kibeszéléssel.

A roppant fontos és a mai magyar színházban szinte soha fel nem merülő témák megjelenésén túl a Káva előadásai is épp attól válnak - nemcsak közösségi, hanem klasszikusan színházi értelemben is - hallatlanul izgalmassá, hogy a nagy kérdéseket egyrészt nem csak áttételesen teszik fel, mint a kortárs problémákra klasszikus drámákkal reflektáló színházak, másrészt meg sem kísérlik a szánkba erőltetni a választ, mint a rossz színház általában, harmadrészt pedig nem állnak meg ott, ahol még a legjobb "negyedik falas" színházak is: azaz nem bízzák rá a nézőre, hogy van-e kedve az előadás után elgondolkodni a látottakon. A színházi nevelési előadások puszta megvalósulásának feltétele a gondolkodás, mivel az ábrázolt probléma hatására az egyénben megszülető gondolat az üzemanyag, ami nélkül leáll az előadás hajtóműve.

És bár a hazai színházi neveléssel foglalkozó társulatok (azaz gyakorlatilag a Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színház) előadásainak nagy része jelenkori, általánosabb problémákkal foglalkozik, a módszer tökéletes a szimpózium négy darabjához hasonló, közelmúltbéli konkrét eseményekkel, traumákkal való szembenézésre is. Főleg, mert a négy előadás hihetetlenül ötletes alapszituációi révén egyrészt a megszokotthoz képest újszerű keretet tud adni a témáknak - azzal, hogy például nem a romák megöléséről, hanem az erre való emlékezésről, nem Trianonról, hanem egy "határon túli" ember úgyszólván fordított aszszimilációjának problémáiról szól -, és épp ezáltal kapcsolatot tudnak teremteni a jelennel is. "Nem minden múltábrázolás múltfeldolgozás. Ha egy múltbeli traumát úgy ábrázolnak, mintha nem telt volna el a történeti idő, és nem jön létre a viszonyulás a jelenhez, ha nem következik belőle valami a jelen problémáira nézve, az sokszor csak retraumatizáció. A múlt feldolgozása érzelmileg telítettebb, munkásabb feladat, mint a tudomásulvétele, mert a feldolgozáshoz hozzátartozik, hogy a művészetben ábrázoltak nem a meglévő perspektívát igazolják vissza. Sőt elbizonytalanítják azt, amit bizonyosságként éltünk meg, újradefiniálva a viszonyunkat hozzá - véli Tompa Andrea. - A problémákat hurcoljuk magunkkal, de megérteni azt akarjuk, hogy mi a viszonyunk hozzájuk." Hiszen, így Tompa, a múltfeldolgozás révén szakadhatnak meg az ördögi körök. Ez kell ahhoz, hogy minél kevesebb bántalmazott gyerekből váljon bántalmazó szülő.

MU Színház, december 13-14.

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2014/2. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...