Alföldi Róbert: Tudom, persze.
Magyar Narancs: Mióta?
AR: Amióta tudom, hogy Vidnyánszky is pályázik.
MN: Igen, ez logikus: Vidnyánszkyt két évvel ezelőtt már "hintába ültették", akkor is hihette, hogy pillanatokon belül ő lesz a Nemzeti igazgatója. Evidens, hogy most csak úgy vágott bele a pályázásba, hogy tuti ígéretet és garanciákat kapott, cserébe "lenyelte", hogy csak Eperjes Károllyal együtt kiadó a ház.
AR: Valamelyes szégyenérzetről árulkodik az a nyilatkozat is, amelyben azt mondja, hogy minden pályáztatás ügyetlen, és jobb lett volna, ha a tulajdonos egyszerűen kinevezi az új igazgatót.
MN: Mi van most a Nemzetiben?
AR: Fájdalom van; mindenki tudja; beszélünk róla; szomorúság van - de nagyon szép, hogy nem kezdődtek el rossz dolgok. Nem kezdődött el a klikkesedés, senki nem okol senkit, senki nem próbál helyezkedni, senki nem kezdett el félni senkitől... Tudod, ilyenkor könnyen előfordul, hogy pillanatok alatt szétrohad, szétesik az egész. Munka van, próbáljuk a Sirályt - és közben minden este telt ház van, és valóságos tüntetés.
MN: Ez jó: mindenki tartja magát.
AR: Igen. De közben megengedi magának, hogy el legyen keseredve, hogy néha összeomoljon.
MN: Te is?
AR: Valahogy még nem. Igaz, hármat is próbálok egyszerre; a Sirályt, az egyetemista gyerekekkel a Kabarét és a Vaknyugatot színészként. Amikor próbálok, csak az van. A Sirályban persze minden mondatról mindenkinek eszébe jut, hogy mi van éppen - de nem akaszt meg a munkában.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Mi volt a szakmai bizottság meghallgatásán?
AR: Aznap halt meg a Frici (Hollósi Frigyes - a szerk.). Éppen akkor érkeztem, amikor szünet volt az ülésen. Marival (Törőcsik Mari - a szerk.) akkor tudtuk megölelni egymást, és sírni; és persze féltett, nehogy összeomoljak. Mondtam, nem fogok. És akkor odalépett Kerényi Imre - aki a megelőző időszakban minden este ott ült nálunk, és minden előadást megnézett, nem DVD-ről, hanem élőben -, és azt mondta, "gratulálok a színházához". Nem volt alkalom beszélni, úgyhogy nem is tudtam erre semmit mondani. A meghallgatáson velem szemben ült Szigethy Gábor, Konrád Tóni, két fiatal nő, nem ismerem őket - igaz, bemutatták, akiket nem ismertem, de nem jegyeztem meg -, aztán Révész Mária Pécsről, mellette még egy nő, mellette a fiú, aki intézte a pályázatot, aztán Kerényi, "kovács Szilveszter, Nagy Viktor. Megkérdezték a formaságokat, akarom-e kiegészíteni a pályázatot - erre három dolgot mondtam. Egyrészt, hogy háromszázhúsz oldal a pályázat, abba azért beleírtunk mindent, meg hát ott van a színház is, ugye. Másrészt beszéltem a "rétegszínház"-kérdésről - ezt szokták felhozni egyik vádpontként, hogy rétegszínház vagyunk -, hogy esténként hétszáz embernek nem lehet rétegszínháznak lenni. Harmadikként pedig a fiatalokról; a pályázati kiírás egyik fontos pontja, hogy a fiatalokat be kell hozni a színházba - elmondtam, hogy ez tény és nem szándék: ott vannak, néznek bennünket, visszajárnak. Aztán jöhettek a kérdések: Nagy Viktor például azt kérdezte, mi az, hogy korszerű...
MN: Ez jó. Nagy Viktor, a győri színház tönkretételéért a Fidesz által kipenderített igazgató... Jó.
AR: Válaszoltam: szerintem az a korszerű, ami bármilyen - klasszikus, hagyományos, extrém - eszközzel megszólítja a nézőt úgy, hogy ő magára ismer benne. "kovács érdeklődött, hogy minden "lilaságot" beengednék-e a színházba - kértem, értelmezné a "lilaság" szót. Aztán azt válaszoltam, hogy szerintem egy felelős vezető ki tudja választani azokat, akikkel dolgozni akar, azon túl viszont nem szól bele a munkájukba. Aztán jött Révész Mária kérdése: a nemzeti vagyon megőrzése. Ennek az volt a lényege, hogy lehetek én nagyon jó művész, de ez mégiscsak egy gazdasági társaság, a színház meg nemzeti vagyon. Válaszoltam sok-sok számmal, a Jordán-korszaktól elmondtam az amortizációs költség növekedését, a támogatási összeg csökkenését - ezen valahogy elcsodálkoztak. Elmondtam a legfontosabb számot: tavalyelőtt 118 milliót költhettünk a produkciókra, gázsikkal, mindennel, tavaly pedig 68 millióból készült tizenegy bemutató. A mi Tragédiánk hatmillióból készült, a legelső Tragédia pedig, amiben játszottam tíz évvel ezelőtt, közel kétszázból. Ezért van leengedve a medencéből a víz, mert az tizennyolcmillióba kerül, az pedig három bemutató. Figyelj: nem voltak barátságtalanok - szerintem zavarban voltak, és ez látszott.
MN: Mert egy színjáték statisztái, azért. És mihez statisztálnak vajon - mármint Vidnyánszky személyén kívül? Ezt tudjuk?
AR: Amit egyáltalán tudni lehet arról, hogy Vidnyánszky mit akar a Nemzetiben, az nagyon komoly aggályokat vet föl bennem - és nem mint vesztes pályázóban, hanem mint intézményvezetőben. Mondok példát: ha ő - mint mondja - olyan előadásokat fog csinálni, amiket tud utaztatni, akkor nem fogja használni azt, amit a Nemzeti tud, színpadméretben, fényekben, technikában, mindenben. Mert az nem utaztatható. Ez minden meghívásunknál felmerült: a POSZT-ra is baromi nehéz volt elvinni bármit. A Tragédia vagy a Szent Johanna egyenesen mozdíthatatlan. Ne értsd félre: ezek a látszólag technikai szempontok evidensen művészi szempontok. De ha bekerül közéjük az utaztathatóság, akkor éppen abból vész el valami, amitől speciálisan nemzetis előadás valami. Aztán: mondja Vidnyánszky, hogy a repertoár egyharmada hamarosan vendégprodukció lesz. Honnan? Vagy a színvonal mindegy? A határon túliság nem esztétikai kategória. A kolozsvári színház vagy bármely másik színház egyik-másik előadása, az esztétikai kategória. De mennyiségi célt ebben nem lehet kitűzni - a minőségi meg nem új találmány, nálunk is jelen volt. Mondok erre is konkrét példát: a kolozsvári Ványa bácsit mi úgy tudtuk meghívni, hogy a Süerban tíz napig próbálta nálunk. Ez volt az első vendégjáték, aztán a vendégjátékból munkakapcsolat és visszatérés lett, de ez már más kérdés.
MN: A befogadásból nehezen tud összeállni egy művészi arcél.
AR: Kivált, ha a középpontban az áll - mint hallottuk-olvastuk -, hogy ez egy szakrális, stratégiai hely. A templomokat nem utaztatjuk, és nem engedünk be bárkit misézni.
MN: A közönség pedig le fog cserélődni - ezt is Vidnyánszky mondta. Most egy pillanatra - nagyon igazságtalanul - nem azt kérdezem, hogy vajon miért érdemli ezt a Nemzeti mostani közönsége, hanem azt, hogy...
AR: Azt, hogy mire, igaz? Több mint százezer emberről beszélünk. Ez egy óriási verseny: ötven színház versenyez a közönségért. Nem hiszem, hogy vannak százezrek, akik ma azért nem járnak színházba, mert nem találják meg azt, ami úgymond nekik való lenne. Vagyis rengeteg olyan embert kéne keresni, akik alig várják, hogy egy másfajta Nemzetibe járhassanak, mint a mostani. A mostaniba viszont sokan jönnek vidékről is; annak idején Jordán Tamás a megyejárás keretében buszokkal hozta a közönséget, ma már maguktól állnak össze, és kisbuszokkal, autókkal jönnek. Nem kevesen. Ráadásul míg eleinte tényleg volt a közönségnek olyan része - tudom, hiszen játszottam itt -, amelyiknek mindegy volt, hogy mit lát, mert az épületbe akart eljönni, azt akarta látni, mára ez elmúlt. Szóval a lényeg: a közönséget nincs mire lecserélni. Nincs százhúszezer olyan ember, aki alig várja, hogy egy másik Nemzeti Színházba jöhessen. Csak halkan tenném hozzá, hogy az elmúlt időszakban láttunk hasonló kísérleteket - nem jártak fényes eredménnyel. Vannak ezek a jól hangzó szlogenek, amikről már tudjuk, hogy a gyakorlatban nem működnek.
MN: Nem is hangoznak olyan jól. Ezért - nem nagy kockázat ezt megjósolni, hiszen tapasztalat is mutatja - amint az új igazgató belép a Nemzetibe, elkezdődik a hídverés, a békülékenység, a kompromisszumkészség, hiszen amit elmondtál, ő is tudja. Vagyis az átmenetet igyekszik majd "szoftosítani". Megtartani például a közönséget, legalább egy részét. A társulatot is.
AR: Volt egy nagy váltás Vidnyánszky nyilatkozataiban; eleinte sokat beszélt arról, mi minden milyen rossz a Nemzetiben - ezt amúgy nem tartom elegánsnak, de ez most mindegy. Aztán jött a váltás: hogy persze a fiatalokat és a marketinget meg kell tartani. De hát a fiatalok, az nem csak marketing - azzal csak egyszer lehet behozni nézőt -, hanem az a színház maga. Hogy mit lát ott, és hogy visszajöjjön. Nézd, ha minden politikai és egyéb machinációt levakarunk erről a történetről, és annyi marad, hogy itt két egyenrangú, szuverén művész elindul egy posztért, akkor az előző vezető által igazgatott intézmény működésének, nívójának, eredményeinek kellene a legtöbbet számítania a döntésben.
MN: Ez pontos. Ebben a helyzetben a megírt anyag csak a pályázásod öt százalékát teszi ki. A többi: maga a Nemzeti Színház.
AR: Jó, akkor kimondom: itt nemzeti értékherdálás történik. Nem az én személyem miatt, hiszen az tényleg lényegtelen. Hanem azért, mert itt egy nagy csomó érték teremtődött meg, és azt most elpusztítják. Azt, amit jelent: a működése, a frissessége, a kíváncsisága, a nyíltsága. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenkinek tetszik - de hiszen nincs olyan színház, ami mindenkinek tetszik.
MN: Ez a szempont amúgy független Vidnyánszky személyétől és művészetétől: ha ő itt a világ legjobb színházát csinálja meg, az értékpusztítás akkor is megtörtént.
AR: Na, helyben vagyunk. Hát ez az, ami fáj.
MN: Mikor dőlt ez el szerinted?
AR: Mi?
MN: Hogy te menni fogsz. Ha másként nem, hát a mandátumod lejártával.
AR: Nemigen tudom, én az ilyesmiben nem vagyok jó. Volt, hogy hibáztam, politikailag.
MN: A román nemzeti ünnepre gondolsz?
AR: Igen. Ma sem gondolom másként, mint akkor, de másképp kellett volna csinálnom: egyeztetni kellett volna, többet és többfelé.
MN: Mikor mondod el már végre, hogy...
AR: Hogy kormánytisztviselők is be voltak már jelentkezve arra az ünnepségre? Most. Akkor is: ott hibáztam. De minden ilyesmit - a "Juliska-Iluskát", a szopós botrányt - annyira túllihegtek, és annyira méltatlan helyzetek jöttek létre, hogy szerintem sem a belföld, sem a külföld felé nem lehetett volna kiviselkedni azt, ha engem akkor kirúgnak. A román botránynál külügyileg nem lehetett megcsinálni. Amikor a leginkább azt gondoltam, hogy rezeg a léc, az az orális szex ügy volt, szintén a semmi felfújva. De fel volt fújva, látszott az ürügy jellege - és nem értem, hogy akkor mi történt, miért maradhattam végül. Nyilván valami politikai játszma lehetett a háttérben. Amit tudok: Blaskó Péter kiállása ott nagyon nagy súllyal eshetett latba. Az ugyanis átrendezte a hangsúlyokat, és behozta a szempontok közé a legfontosabbat: a színházat. Aztán pedig... Nézd, most semmi törvénytelenség nem történik: lejárt a szerződésem, és nem én nyertem meg a pályázatot. Ráadásul abba, ami a színházban történt, soha nem avatkozott bele a politika, meg sem próbálta.
MN: Sőt, a Nemzeti a politikusoknak ugyebár tetszett. Te beszélő viszonyban voltál velük, igaz?
AR: Persze. Szőcs is elmondta, L. Simon is elmondta, Réthelyi is elmondta, Balog is elmondta, mit gondol a színházról. Nyilvánosan is, nekem is. Hogy semmi nem igaz azokból a címkékből, amiket ráakasztanak azok, akik nem nézik; Réthelyi még azt is elmondta, hogy a politikának nem dolga, hogy beleszóljon a színházba.
MN: Mikor ritkult meg a politikusokkal való közvetlen kapcsolatod, mikor kezdett elfogyni a levegő körülötted?
AR: Másfél hónapja talán? Így valahogy. Azt mondják, akik magyarázkodnak, hogy nem tehetik meg a választóikkal, hogy engem még egyszer kineveznek.
MN: A Fidesz most valóban gesztust tesz, mondhatnám, fizet; de nem a saját választóinak, hanem a Jobbiknak és az ő választóinak.
AR: Az igaz, hogy a hisztériákat mindig a Jobbik csinálta... Ha a Novák Előd címlapra akart kerülni, akkor megtámadott engem. De ezeket a hisztériákat mindig túlpörgették.
MN: Igen, és a Fidesz olyasmiket mondott, hogy "majd eljön az ideje" meg hasonlók. Szóval Vidnyánszky - evidensen akaratán kívül, mi több, a gondolkodásával, világnézetével ellentétesen - abba a helyzetbe került, hogy vele fizet a Fidesz a Jobbiknak.
AR: Ebből a nézőpontból viszont valóban teljesen lényegtelen, hogy milyen most a Nemzeti. Ez a nagyon szomorú.
MN: Tudod vajon, hogy a Jobbiknak nem az a baja, hogy milyen előadások vagy jelenetek vannak a Nemzetiben?
AR: Hanem?
MN: Te vagy a baja.
AR: Ja, ezt tudom, persze. Nézd, nekem valójában fogalmam sincs, hogyan jött össze a Nemzetiben ilyen szerencsésen ennyi minden. Mert nemcsak a melóról van szó, nemcsak a hozzáállásról, nemcsak az akarásról, nemcsak a közönségről, hanem mindezek egymásra és egymásba épüléséről; hogy minden és mindenki egymást erősítette, még a hibáinkból is tanultunk, azok is előrevittek. Persze, talán a társulat a legfontosabb. Hogy az öregek jól fogadták a fiatalokat, hogy rögtön szerettek együtt dolgozni; hogy a fiatalok tisztelettudóan voltak szemtelenek - emlékszel: a Rába Roland Mein Kampf-rendezésében áll Törőcsik Mari középen, és körülötte csupa huszonéves, és játszanak, röhögnek, hülyéskednek együtt. Intelligens volt a társaság - nem tudok rá jobb szót. Tudod, sok embert elküldtem az elején; a maradók nem értettek velem egyet, de intelligensen tudomásul vették. Aztán később persze el is mondták, de csak akkor, amikor már beállt az egész. Bíztunk egymásban, nem lettek frontok.
MN: Honnan lett előttük ekkora hiteled? Hiszen a Bárka igazgatása ehhez időben is, eredményben is kevés.
AR: A hangadó, meghatározó emberek előtt volt hitelem - a többiek pedig nekik hittek. Törőcsik Mari, Garas Dezső, Bodrogi Gyula, László Zsolt, Udvaros Dorottya, Stohl András és még többen jól ismertek, hiszen dolgoztunk együtt nemegyszer. 'k adták akkor az én hitelemet, rájuk épült a többiek bizalma. És az is fontos, hogy ott volt a műszaki személyzet, a háttérmunkások, őket is régóta ismertem. Itt van ma is az a két díszítő srác, aki a Nemzetit nyitó Tragédia egyik előadásán, amikor nem indult el velem lentről a süllyedő fölfelé, annyit mondott csak, hogy "vigyázz", és ketten földobtak a színpadra. És ott van az öltöztető, a portás, és így tudott kialakulni az, hogy még az újak is, úgymond, régről ismernek.
MN: Nem lett más a viszonyod velük attól, hogy az igazgatójuk lettél?
AR: Azt hiszem, én nem beszélek másként, de erről őket kéne megkérdezni. Néhány dologban persze igyekeztem változtatni: türelmesebb vagyok, és igyekszem nem beszélni csúnyán. Voltak hullámvölgyeink. De van egy alapcsapat - most nemcsak a színészek, hanem azok a munkatársaim, akikkel együtt vágtunk bele ebbe a Nemzetibe -, amellyel a közös múltunkból adódóan semmiféle hatalmi viszonyban, fölérendeltségben nem tudok lenni. Közös gyökérzetünk, közös nyelvünk, közös múltunk van. És közös jövőnk is volt - egészen eddig. Sok mindent végiggondoltunk. Tudom, mi az, amihez én értek. De sok mindenhez nem értek, és vannak olyanok körülöttem, akiknek a szakértelmében és emberi minőségében feltétel nélkül megbízom. És ők is bennem. A társulatra is ez áll: mindenki, de mindenki beleáll a melóba. Aznap, amikor Frici meghalt, egyszer csak körülnéztem a büfében, és mindenki ott volt. Mindenki. Bejöttek, mert együtt akartunk lenni. Nagy változások történtek mindjárt az elején: más típusú darabok, más irány, más gazdasági körülmények, más tempó - és mindenbe rengeteg munkát kellett belerakni. Nem azt mondom, hogy ma tökéletesen működik minden, de mégis valahogy összeállt az egész. Még azok is, akik politikailag egész másként gondolkodnak, esetleg várják is, hogy én elhúzzak innen, még ők is büszkék szerintem az előadásainkra, a színházunkra. 'szintén mondom: soha elő nem fordult, hogy a munkába bármi, ami nem a munka, például a politika belekeveredett volna. A drága Frici, a Blaskó meg a Szarvas Józsi együtt olvastak újságot a büfében minden reggel, persze mindenki mást - és azután cseréltek. És zrikálás ment, tudod? Nem utálkozás, hanem heccelődés. És együtt voltak büszkék arra, amit csináltunk. És mivel most úgy beszélek erről, hogy tudom, mindjárt elveszítjük, ezért ezek a jó dolgok nyilván általánosságok. Biztos töröl az ember ilyenkor sok rosszat, mert volt és van sok probléma, de azok mind megoldandó helyzetek. Mind tudjuk, hogy itt történik valami.
MN: Mondd, mennyi időbe telt, amíg a többi igazgató elfogadott téged?
AR: Másfél év lehetett. Addig távolságtartás volt. Zsámbékinél akkor már nem - ő előtte tartott távolságot. Kivártak. Megértem.
MN: Ha előadást kell megnevezned, melyik lenne az elmúlt évek emblémája?
AR: Ez könnyű. Az Egyszer élünk...
MN: Igazi "nemzeti színházi" előadás.
AR: Igen, az, de ebből van több is: a Bánk bán, a Tragédia, a Szent Johanna, a Három nővér, az Ármány és szerelem, a Náthán. A Fösvény is, a Mein Kampf is. Ha fordítva kérdezed, könnyebb: nemigen tudok olyant mondani, amit nem gondolok nemzeti színházinak. Vagy amibe ma nem vágnék bele. Na jó, a Pokoli disznótorba nem.
MN: A Jó estét, nyárba sem...
AR: De, abba igen. Nem sikerült, de belevágnék újra.
MN: Fordulópontok?
AR: Például az Ármány és szerelem. Volt egy olyan híre, hogy mindenféle furcsaságok vannak benne, nagyzenekar, egyebek, és hát egy poros klasszikus, ugye - mégis elkapta a közönséget; ebből a szempontból lett fordulópont, hogy lehet klasszikusokkal nézőt vonzani. És mára elértük, hogy a néző hozzánk vesz jegyet; ha leszámítom a mostani időszak katasztrófaturizmus-jellegét, akkor azt mondom, mostantól lehetne még jobban nyitni, mert a nézők már ránk, a mi színházunkra kíváncsiak; nem általában a Bánk bánra, hanem arra, hogy minket mi érdekel belőle. Az új bemutatóinkra fél órán belül elfogynak a jegyek - a Sirályra már nincs. Mert láttak már nálunk ezt-azt, amitől kíváncsiak.
MN: A pályázatban írott terveid - régi magyar darabok bemutatása vagy új pályázatok meghirdetése, például a regényadaptációké - tartalmában az eddigi munka folytatását ígérik.
AR: Alapvetően igen, de néhány dologra nagyobb hangsúlyt tennénk, például a színházi nevelésre, a gyerekdarabokra, a függetlenekre. Mert most állunk annyira a lábunkon, hogy még jobban lehetne nyitni, mert sokat kibírunk. Most már meg lehetne hívni Mundruczót a kamionjaival, vagy külföldi színházzal koprodukciót csinálni, vagy kimenni az épületből, vagy nekiállni a Goethe Faustjának vagy Spiró Békecsászárának. Ehhez kell egy nagyon erős alap - ez van meg most.
MN: Mi lesz a repertoárral jövő szeptembertől? Amikor idejöttél, te fokozatosan cserélted le.
AR: Látod, erről fogalmam sincs. De azt gondolom, hogy a politika döntéséből egyenesen következik, hogy mindent le kell venni, azonnal. Hiszen ha nem, akkor mire is az egész? És gondolod, hogy Vidnyánszky műsoron tartaná azokat, amiket ennyire rossznak tart?
MN: Gondolom, persze, de ez most mindegy. Mit tudsz a színészek jövőjéről?
AR: Nem merünk erről beszélgetni. Nagyon szeretem őket, igazán mélyen, de nem olyan a helyzet, hogy lenne mozgásterük. Ebből a szempontból én vagyok a legkönnyebb helyzetben: van és lesz munkám. Persze, dehogy lesz könnyű. De sokaknak nincsen választása. Szeretném átmenteni ezt az egészet, valahogy úgy, ahogy a Katonával történt, de hát... Félek is, hogy el lehet-e érni azt a bizonyos "tiszta lapot", hogy ne azt keressük, ami megvolt már egyszer. Rendezőként is így van ez: nem lehet a tegnapi jó megoldás adta élményt keresni ma. A társulat nagy részének akkor is maradnia kell, ha legszívesebben elmenne. A "nagyokhoz" szerintem nem fog hozzányúlni. Akiket elküldene, azok el fognak jönni maguktól. A fiatalok - lehet, hogy megtartja őket, nem tudom. Aggódom értük. Ja, és a saját korosztályomért is. Akár mennek, akár maradnak. Pusztító helyzet. Értékpusztító.
MN: Érdekes közjáték, hogy voltak színházi emberek - jobboldaliak, nem nagyon rég kinevezett igazgatók -, akik nem vállalták a részvételt a szakmai bizottságban. Szerinted miért?
AR: Tán mert fontosabbak számukra a szakmai szempontok annál, hogy teljesítsenek egy politikai penzumot - és tán mert annyira nem bátrak, hogy ellene szavazzanak.
MN: Vidnyánszky kinevezése 2013. július 1-jétől szól - de nyilván előbb fog bemenni a színházba.
AR: Faramuci helyzet: amikor Jordánt követtem ezen a poszton, akkor a pályázati kiírásban benne volt, hogy fél évig együtt dolgozunk, és a következő évadot én készítem elő. Ment is, teljesen simán. Most azonban ez nincs benne a kiírásban, az viszont igen, hogy a következő igazgató első munkanapja július 1. Gondolom, ezt a helyzetet a minisztérium majd megoldja.
MN: Mit sajnálsz a legjobban?
AR: Hogy nem tudunk még jobban elszállni. Azt sajnálom legjobban, ami nem készült el és már nem is fog.
MN: Mi az igazi baja veled azoknak, akik ezt a hadjáratot elindították, és akiknek a Fidesz kultúrpolitikusai most engedelmeskednek a színház tönkretételével?
AR: Mondhatnék több mindent, de a lényeg az, hogy nem vagyok megvehető. És nem azért nem, mert én vagyok a morál bajnoka, hanem mert mindennél fontosabb számomra, hogy jó előadás, jó színház legyen. Mindennél, pénznél, hírnévnél, elismerésnél, de még a sikernél is fontosabb, hogy igenis: csapjunk bele a lecsóba. Nem kussolni, nem megalkudni, nem utazni mocskos kis kompromisszumokban - mert a színháznak ez a dolga: belecsapni a lecsóba. Ezért mindenkit széjjelhajtok - magamat is. Tudod, mi van most? Fájdalom és tehetetlenség. És csalódottság. Tudod, miben? Hát a hazámban, abban. Hogy tényleg semmit nem számít a teljesítmény? Amikor a balhék voltak, tudtam tartani magam. De ha most azt mondja egy néző, hogy köszöni a színházat, hát folynak a könnyeim. Ennél többre én nem voltam képes. És ennyire is csak azért, mert fantasztikus emberekkel dolgoztam együtt. Képtelenség, hogy ez most mind nem számít.
