| ||
magyarnarancs.hu: Hogyan történhetett veled az, hogy funkcionárius lettél?
Kovács Gerzson Péter: A közelmúltban több közéleti szerepet vállaltam, bár mondtam a magamét ezelőtt is – és nem csak a darabjaim által. Amikor a hajdani táncművészeti kollégiumban lejárt Kenesei Edina elnöki mandátuma, és kérték, hogy vállalja még két évig, akkor megszólított, aztán meggyőzött, hogy legyek kurátor. Ott ragadtam, később pedig, az újonnan alakult előadó-művészeti kollégiumba a szakmai szervezetek delegáltak. Most november elején megszűnt ez a kollégium, és egyúttal a mostani kurátorok mandátuma is, létrejön helyette egy zeneművészeti, valamint egy összevont tánc- és színházi kollégium – ezek összetételét illetően nincsenek információim, még nem kezdődött meg a jelölési folyamat.
magyarnarancs.hu: Mivel jár egy ilyen összevonás?
KGP: Ha három művészeti ágat összevonnak, ott felmerülhetnek kételyek a kurátorok teljes körű kompetenciáját illetően. Amikor 2010-ben elkezdtünk dolgozni, abban konszenzusos volt a kurátorok véleménye, hogy nem célszerű a másik műfajába belekontárkodni, ha azt nem ismeri az ember. Engem ne zaklassanak azzal, hogy egy zenekar kottavásárlási igénye mennyire indokolt. Ahogy az sem szerencsés, hogy a folyóirat-kollégiumhoz kerültek a szaklapok cakli-pakli. Nem láttam ott olyan kurátort, aki az elmúlt tíz évét vagy akár csak egyet is azzal töltött volna, hogy a táncos szaksajtót behatóan vizsgálja.
magyarnarancs.hu: Onnan nézve, a pályázatok elbírálása közben változott részedről a társulatok megítélése?
KGP: Persze. A függetlenek nagyjából csak az NKA-ba pályázhatnak. Pontosabban ez a független szféra legjelentősebb projekttámogatási forrása, de a nagy együttesek is pályáznak ide, egészen a Nemzeti Balettig, ami olyan szinten van kisámfázva pénzzel, hogy nem is értem, miért az NKA kevéske kis táncpénzére apellál, amikor az együttes vezetői el akarnak menni, mondjuk, New Yorkba. Az összes pályázati anyag elolvasása önmagában komoly tapasztalat. Jellemző a változó hivatali igényeknek való – valós vagy csak képzelt – megfeleléskényszer a jobb elbírálás reményében. Ezek a pályázók nem tudják vagy elfelejtették, hogy a kollégiumok függetlenek, a pályázatokat ők maguk írják ki, és ők bírálják el, belátásuk szerint. Nem hiszem, hogy a pályázónak akármilyen politikai elvárás szerint kéne megfogalmaznia a pályázatát. Sok esetben érzékelhető volt, eufemisztikusan szólva, a pályázási kapacitás alacsony szintje, a sehonnan sehova nem haladó, áltudományos szüzsék. Közben meg kialakult egy rutinos pályázói kör is, akik, ha tíz pályázat van, akkor annyira adnak be pályázatot, és nem is egyet, hanem bújtatottan többet is. És hát vannak a jól pályázók, jól felépített anyagokkal, korrekt költségvetéssel és beszámolókkal, akiknek a keze alól évek óta minőségi munkák kerülnek ki.
magyarnarancs.hu: Mit sikerült elérnetek, tennetek a szakmáért kurátorként?
KGP: Kidolgoztunk és működtettünk egy módszert, amellyel meg tudtuk őrizni az elbírálások során a szakmaiságunkat és a tánc társadalmi presztízsét. A kulturális büdzsében elfoglalt addigi helyénél egy kicsit jobb pozíciót sikerült elérni a tánc számára. Ebben az évben egyfordulós pályázati rendszert működtettünk, ami azt jelenti, hogy a tavaszi fordulóban a forrásaink 95 százalékát kiosztottuk, tehát ősszel már nem is írtunk ki pályázatot. Ennek a stratégiának köszönhetően az elvonás minimális mértékben sújtotta a táncbüdzsét, és úgy tűnik, a teljes keretet sikerült hasznos célokra felosztani, nem ragad be egy fillér se. Néhány egyedi pályázat csordogált be, és ezeknek az elbírálása már több időt hagyott nekem a művészeti munkára is.
magyarnarancs.hu: Így történt tehát, hogy elkövethetted a DiverZity című táncművet. Miért lett ez a darab ennyire „közérdekű”?
KGP: Hogy egy darab társadalmilag mennyire motivált, vagy mennyire személyes ügyekkel foglalkozik, attól függ, mely szféra van jelen dominánsabban az életemben. Amikor a magánéleti ügyek jelenléte erősebb, akkor is van társadalomkritikai éle a darabjaimnak. A DiverZity autoreferenciálisan működik, mert tudatosan utalok szerkesztésmóddal is, látványvilággal is a Bankettre, ami hét éve született, és amin akkor még röhögtünk. Az megbocsátó előadás volt.
magyarnarancs.hu: De ugye azt te sem gondoltad akkor, hogy mára jobban elegünk lesz a népnemzeti viselkedés stíluselemeiből, mint amin iróniával túl lehet lenni?
KGP: Lehet, hogy az én tűrőképességem is fogytán, vagy továbbra is nagyon megbocsátó vagyok, csak a működés dinamikája változott meg. Lehet, hogy te vagy kevésbé megbocsátó. A DiverZity a teatralitás, a túlrajzolás, a ripacskodás, a karikatúra irányába ment el. A figurái sokkal egyszerűbbek, mint a Bankettben, miközben nincsenek azonosítható szereplői a darabnak. Nincs személyiségfejlődés, az adott figura nem jut el sehova, nem követjük nyomon az életét. Itt bárki bárkivel felcserélhető. Ezek jellem- és cselekvésbeli egyidejűségek, de a színházban nem tudunk osztott képernyőt készíteni. Itt egymást követő jelenetek során, tehát egy időfolyamon keresztül fogalmazódik meg a figurának a szándékaim szerinti egyidejűsége. A többrétegű vizuális befogadói kapacitásunk egyébként gyengébb, mint az akusztikus, tehát nem célszerű széthúzni túlzottan a színpadképet. Zenében ezt meg lehet csinálni.
magyarnarancs.hu: Mindig az idő volt a mániád. Hogy állsz a múlttal most, hogy negyedszázados a TranzDanz?
KGP: Závada Pál mondta valami riportban, hogy mostantól a múlt megváltozott. Ez van a múlttal, kérem, örökös harc tárgya, és ki akarja magának sajátítani mindenki. Úgy próbálják identifikálni magukat, hogy közben homogenizálódnak. 93-ban Asztrál évek címmel csináltam már erről egy darabot.
magyarnarancs.hu: Lesz ünneplés?
KGP: Nem ünneplek. Egyébként, ha pontos akarok lenni, most 26 éves a TranzDanz, csak tavaly nem volt kedvem foglalkozni ezzel. Azt viszont nagyon remélem, hogy az alkotótársak sűrű programjába beilleszthető lesz a Bankett-film befejezése. A végéhez közelednek ennek a közel egyórás táncfilmnek a munkálatai. Komoly technológiával dolgoztunk, és ezt is tervezzük bemutatni Baszkföldön. Mondom a másik nagy eseményt is. A Nemzeti Táncszínházban az elmúlt tíz év alatt egyszer sem tudott fellépni a TranzDanz a közelmúltig regnáló igazgató személyes befolyásának és sajátos produkcióválasztási szempontrendszerének köszönhetően. Megfogadta, hogy amíg ő ott igazgató, addig a TranzDanz nem fog fellépni az amúgy a teljes hazai hivatásos táncművészet szolgálatára és befogadására létrehozott intézményben. Most, hogy új igazgatója van a színháznak, decemberben előadjuk a Bankettet a város fölött, a Várban, a nemzeti tánc templomában. A magyar tánctörténetben ez valószínűleg nagybetűkkel feljegyzett esemény lesz.
magyarnarancs.hu: Mi a jövő tánca szerinted?
KGP: Még csak azt sem tudom, mi a jelen tánca! Egyáltalán, mi a tánc? Vannak konvencionális meghatározások, esetleg el lehetne indulni valami bonyolult filozófiai irányba a meghatározást keresve, de nem hiszem, hogy egy mindenki számára elfogadható megoldást találnánk. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a jelenleg tomboló, szinte már a barokkosat is meghaladó, narcisztikus esztétizálást, a „demokratizálódott” technika túlburjánzását és a szalonborzongást generáló voyeurséget előbb-utóbb követi majd az alkotó embert, a művészt, a közösséget, a társadalmat ismét a fókuszába állító, őszinte, bátor, szuverén táncművészet, bármit is nevezünk majd akkor táncnak.
