Színházportré: a szombathelyi Weöres Sándor Színház

Együtt nevet a jobb és a bal

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2015/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár Jordán Tamás igazgató itt sem tudta maradéktalanul megvalósítani élete álmát, a szombathelyi színház néhány éves fennállása mégis egy sikertörténet. Bemutatjuk az ország egyetlen vidéki színházát, amelyen még egyetlen politikus sem próbált foltot hagyni, és a kereszténydemokratáknak is az a legnagyobb bajuk, hogy sok a csúnya szó.

„Amikor dönteni kellett, hogy legyen-e színháza Szombathelynek, volt olyan politikus, aki azzal érvelt: eddig is megvoltunk nélküle. Erre azt mondtam neki: ugyanezt gondolták a kerék feltalálása előtt, a tűz feltalálása előtt, és mondok egy még meglepőbbet. Nélküled is megvoltunk” – emlékszik vissza Jordán Tamás, aki röviddel a beszélgetést követően, 2007 végén Szombathely első saját kőszínházának igazgatója lett, és azóta is vezeti a Weöres Sándor Színházat.

Szűz terepen

Merthogy színház kell, az évtizedek óta, sőt több mint egy évszázada benne van a levegőben: 1907-ben hagyta jóvá Vas vármegye törvényhatósága a Márkus Géza által tervezett, 1200 fős színház felépítését, amiből végül soha nem lett semmi. Az 1880-ban megnyitott, korábbi színházépület a második világháborúban pusztult el. 1982-ben aztán kisebbfajta hidegháború indult: azt kellett eldönteni, hogy a két közeli és kulturálisan hasonlóképp tarthatatlan helyzetű megyeszékhely, Szombathely és Zalaegerszeg közül melyik kapjon végre saját képtárat, és melyik színházat – az eredmény ismert. A következő évtizedekben sokan, sokszor rágyújtottak a méltán népszerű, „nem élhet egy megyei jogú város teátrum nélkül” kezdetű műdalra, köztük mai kormánypárt színházi potentátjai is – mind sikertelenül.

Fergeteges falatozások

Fergeteges falatozások

Fotó: Mészáros Zsolt

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna jelen a színház a városban: a művház visszatérő meghívottjai voltak Budapest legjobb színházainak előadásai. Minden rendező, aki megfordult már a Weöres Sándor Színházban, nem győz lelkendezni arról, hogy a helyiek egy rétege milyen kiműveltté és színházértővé vált. „Csak kihalással lehetett bérlethez jutni” – jegyzi meg Jordán, hozzátéve, hogy ezt a nagyjából 400 fős törzsközönséget kiegé­szíti az a nagyjából ezer ember, akik a sportcsarnok kommersz, zenés vendég előadásait látogatták. Nem csoda, hogy az ezredforduló környékén egyrészt elkezdődtek a nyári karneválszínházi előadások a városban, Dömötör Tamás és barátai pedig megalapították a saját előadásokat is létrehozó Kamara Savariát: előbbinek évente visszatérő főszereplője volt Jordán Tamás, s az utóbbi is sok színészt csábított a városba.

„Nem azért döntöttem úgy a nemzeti színházbéli mandátumom lejárta előtt egy évvel, hogy ha adottak lesznek a körülmények, akkor színházat alapítanék Szombathelyen, hogy az majd a nevemhez fűződjön. Más vidéki színházat nem pályáztam volna meg, de itt, szűz terepen az egésznek én tehettem le a szellemi alapjait” – mondja Jordán, aki bevallottan agoraszerű találkozóhelyet akart létrehozni. „Mindennek az Egyetemi Színpad az oka. Ott épült be a sejtjeimbe, hogy a színház nemcsak az előadásokról szól, hanem a fergeteges találkozásokról. Oda azért is bejártak az emberek, hogy együtt legyenek, szerettek átnézni a másik asztalhoz, melegen kezet fogni. Azt hittem, a világ ilyen, hiába tapasztaltam meg később, hogy ez nem így van” – vallja.

A többmilliárdos szombathelyi befektetés mögé nem akart minden politikus beállni. „Megértem azokat, akik hallani sem akartak arról, hogy itt színház legyen: színház nélkül szocializálódtak, nem hiányzott nekik, de nem mertek nemmel szavazni, mert a választók akarták a színházat” – emlékszik vissza Jordán 2007 őszére, amikor a baloldali városvezetés végül ellenszavazat nélkül megszavazta az intézményalapítást. „Bármennyire is jó mindmáig a színház és a város kapcsolata, azért a jobboldal sehogy sem tudja megbocsátani, hogy nem jobbos testület volt az alapító” – állítja egy magát megnevezni nem akaró, a színház ügyeit a kezdetektől közelről figyelő forrásunk.

A 2009 eleji, első bemutató előtt 2008 tavaszán kezdődtek a szerződtetések az ideiglenesen a korábban a honvédség tulajdonában lévő épületben, a Hemóban (a helyőrségi klubban) – „annyira utálta mindenki azt a helyet, hogy meg voltak győződve róla, politikai nyomás miatt választottam”, nevet Jordán. A kormány 2008-ban 1 milliárd, 2009-ben 850 millió forintot adott arra, hogy rangos nevezőkkel teli, sikeres tervpályázat után majd megépüljön a 450 fős új színházépület, 10-12 milliárd forintért – aztán beütött a válság, és nyilvánvaló lett, hogy mindebből semmi sem lesz. De Jordán és a polgármester kijárták, hogy módosítsák a kormányrendeletet, és engedjék a summát a Hemo teljes felújítására költeni; ez meg is történt. „Örülök, hogy így lett: a reprezentatív új épület fenntarthatatlan lett volna, a város sem bírta volna a rezsit, és megtölteni is nehéz lett volna” – vallja be az igazgató. A felújított épületben most 280 fős a nagyterem, 180 székes a stúdió, de a próbateremben és az étterem színpadánál is le tud ülni még 80-80 ember; van, hogy három játszóhelyen zajlik egyszerre előadás.

76 ezerből 66 ezer

„Amikor Tamás először hívott rendezni, azt kérte, hogy egy nagyon könnyed darabot, az Anconai szerelmeseket rendezzem meg. Veszekedtem vele, hogy azt nem akarom, ha már vígjáték kell, válasszunk valamit, aminek több súlya van. De meggyőzött; azt mondta, ott és akkor erre van szükség. Nagyon tudatosan adagolja az évadokat, figyel arra, hogy a nézők ne csak bekapják a horgot, hanem az meg is akadjon” – magyarázza Béres Attila, a színház állandó rendezője, aki az elmúlt fél évadban (mielőtt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója lett) a Weöres Sándor Színház főrendezője volt.

A színházra a nulladik pillanatban felfigyelt a szakma: még a Kamara Savaria által létrehozott, később a színház által befogadott Czukor Show 2008-ban ott volt a POSZT-on, ahol azóta is visszatérő versenyzők, 2012-ben például négy díjat is kapott a WSSZ Szent­ivánéji álomja. „Talán nem is a minőség, hanem a nehezen megragadható, viszont a színház működését alapvetően meghatározó jó ízlés a legfontosabb. Azt meg külön izgalmas látni, ahogy Mohácsi János, Béres Attila vagy Alföldi Róbert kezén fejlődik, társulattá válik a társulat” – véli Ölbei Lívia szombathelyi színikritikus, aki szerint magáért beszél, hogy a színház állandói rendezői között ott van vagy volt Jeles András, Valló Péter, Ivo Krobot vagy Keszég László.

A színház évadai egyre „merészebbek”, pesti művészszínházakat idézők, idén például bemutatják A mi osztályunk című kortárs drámát egy lengyel zsidó közösség lemészárlásáról, de lesz Csehov és McDonagh is. Minden évadban van két zenés-szórakoztató előadás, de a színház vezetése próbálja feszegetni a határokat: az egyik ugyan sosem rizikós bemutató, de a másik hol egy Mohácsi-féle Parasztopera, hol egy olyan Sweet Charity, amelynek az Alföldi Róbert és Vörös Róbert által átírt szövegkönyvét viszik színpadra. Többször volt drámapályázat vadonatúj, kortárs magyar drámák díjazására és bemutatására, így került színre Székely Csaba könyörtelen és politikus vérvígjátéka, a Vitéz Mihály is. „Huszonkét előadás erejéig itt bármit meg lehet csinálni: ahány bérlet van, annyi előadás mindenképpen megtelik – jelenti ki Béres. – Mivel Szombathely épp elég messze van Budapesttől, igazi jó színházi műhelyt lehet itt vinni: senki nem tud elmenni szinkronba vagy hazaugrani Pestre, és rengeteget lehet próbálni. És a közönség is nagyon jól van elosztva: van, aki Anconai szerelmeseket követel, és Jeles András előadásainak is megvolt a rajongótábora. Csak az a lényeg, hogy ezek a táborok ne metsszék, hanem kiegészítsék egymást.” Jordán szerint azért „a város 76 ezer lakójából 66 ezer szórakozni szeretne, és azt akarja, hogy legyen sok olyan zenés előadás, ami nem fárasztja őket. Hát, ezt részben kielégítjük, most is jön A padlás, érjék be vele.”

A színháznak jelenleg 3200 bérletese van, ami jó ideje nagyjából stagnál. Egy-egy előadást 3-6 ezren látnak, a kiemelkedő sikereket akár 8-10 ezren, „ez a város lakóinak 10 százaléka, ami nem rossz, de azért lehetne 15” – jegyzi meg Jordán. Egy-egy évad alatt a 3-400 előadást 50-60 ezer ember látja, a kihasználtság jellemzően 80 százalék feletti, a legutóbbi évadban 87,5 volt.

Sok az előadáson kívüli program, a diákokat megszólító, a kötelező olvasmányokról szóló eseményektől a római kort idéző vagy épp a csillagászatot bemutató, tudományos-szórakoztató esteken át a koncertekig, de Jordán álma, a programoktól független találkozóhely a remek, szabadba nyíló, színpaddal felszerelt étterem ellenére sem igazán valósult meg. „Nem adtam fel, csak türelmetlen vagyok – mondja. – Az emberek ma nem kíváncsiak egymásra úgy, mint a 60-as években, de a mához képest még a 90-es években is harmónia volt. Mindenki befelé fordul, ma egyszerűen nincs polgári társadalom.”

Akinek nem ingere

„Néha én is elgondolkodom azon, hogy ami itt van, az igaz-e, de végül mindig arra jutok, hogy az” – utal névtelenül nyilatkozó színházi forrásunk arra, hogy a színház fennállása óta egyetlen kisebb szakmai balhén kívül gyakorlatilag semmiféle feszültség nem volt, és látszólag teljesen harmonikus a viszony a politikával is. Kitartóan kerestünk, de nem találtunk olyan forrást, aki másról számolna be. „Jordán tényleg mindenkivel jóban van, a mostani polgármestert is ismerte már azelőtt, hogy polgármester lett volna. És mindene a játék: nem tudsz olyan komoly témáról beszélni vele, hogy három percen belül ne azt ecsetelné, milyen jó ötlete van, mondjuk, Molnár Piroska születésnapi gálájára. Másrészt lehet, hogy a helyi politikusok ingerküszöbét el sem éri, hogy a volt nemzetis Bánfalvi Eszter ideszerződését akár ellenzéki tettként is lehetne értelmezni.”

Az igazgató maga is úgy látja: „nem megy minden simán, de nekem kiváló képességem van arra, hogy jóban legyek azokkal is, akikről tudom, hogy másként gondolkoznak. Színészként is muszáj látni még III. Richárd igazát is.” És bár máshol városházi ügy és tiltás lett Alföldi Róbert meghívásából, itt senkinek egy rossz szava nem volt rá; a még leginkább – főképp kereszténydemokrata oldalról – visszatérő panasz, hogy túl sok a csúnya szó a színpadon. A városvezetés hozzáállására jellemző, hogy a Narancs megkeresését azzal hárították el, hogy szerintük egy színházról szóló cikkben nincs szükség arra, hogy politikusok is megszólaljanak.

Béres Attila, a Vitéz Mihály rendezője is annyit mond, hogy a politikust mint állatfajtát keményen ostorozó előadás alatt „lehet ugyan hallani, hogy éppen ki mikor hogyan nevet, de ennyi. Volt, hogy a két oldal képviselői egyszerre jöttek el egy előadásra, és utána megbeszélték, hogy mit láttak. Azért itt érződik, hogy közel van Ausztria.” Jordán úgy gondolja, „ez talán azért is van, mert mivel itt korábban nem volt színház, nem engedhetik meg maguknak, hogy rosszban legyenek velünk. Nem éri meg, mert akkor a választókkal is rosszban lennének.” A helyzet olyannyira rózsás, hogy 2015-ben a színház volt az egyetlen kulturális intézmény, amelynek nem csökkentették az önkormányzati támogatását – ez 165 millió forint volt, igaz, ebből 40 milliót épületbérleti díjként visszafizetnek. Ehhez kellett az a józan megfontolás, hogy ettől az összegtől függ az állami dotáció is, azaz az elvonás itt duplán jelentkezne, de Jordán elmondása szerint „kellettek olyan, a gazdásági döntésekben szerepet játszó emberek is, akik nagyon szeretnek minket; akik itt maradnak a premierek után, és összebarátkoznak a színészekkel.”

Mai programok
A rószaszín fellegeket egyszer tépázta csak vihar: az évről évre visszatérő Jeles András 2013-ban nyílt levélben jelentette ki, hogy Jordánnal fennálló anyagi természetű vitájuk végén az igazgató úgy döntött, mégsem tart igényt a rendező következő előadására. Az eset kapcsán Jeles a színházban tapasztalható általános fenyegetettségről, félelemről, a Jordán által kihasznált „hatalmi helyzetről” is beszélt. Az igazgató szerint mindez derült égből robbant, „korábban soha még csak nem is veszekedtünk”, a színészek pedig több nyilatkozatban jelentették ki, hogy Jeles szavainak az ellenkezőjét tapasztalják. Az minden­eset­re két év után már biztos, hogy a törés nem jelentett cezúrát a társulat életében; úgy tűnik, a színészek összezárása nem csak a sajtó felé mutatott reakció volt.

Az idilli helyzet még bő másfél évig adott: hogy Jordán pályázik-e harmadszor is a színház igazgatására, az most még nyitott kérdés. Kérdésünkre válaszolva előbb életkorát és a rá leselkedő, megannyi lehetséges betegséget sorolja fel, majd annyit mond: ez majd attól függ, felelősséggel megoldható-e, hogy továbbra is minden a régiben maradhasson.

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2015/38. (09. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Lapcom átváltozása
Andy Vajna, a vidék hangja
Interjúk
Antal Nimród, Mizsei Kálmán, Kende Anna
Játszótér
Melléklet gyerekekről felnőtteknek
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...