A kiindulópont és a tanulság is igen trendi - akár a kormányprogram része is lehetne: visszatért régi dicsõségünk az éji homályból. Nem buktuk el a schwechati csatát 1848-ban - és aztán minden másképp alakult, mint eddig tudtuk. A végeredmény pedig: Európa a lábunknál hever.
Ez pedig Pintér Béla legújabb produkciója, amely a Kaisers TV, Ungarn címet viseli. Penge-éles gúnyrajz a múltba visszarévedõ, dagadó kebellel a történelem, az "egyszer volt" átrajzolásán fáradozó kurzus bornírtságáról, természetesen úgy, hogy maguk az ábrázoltak röhögnének rajta a legjobban. Már ha ott ülnének a nézõtéren.
Nagyjából az elõzõ elõadás, a Tündöklõ középszer terét látjuk viszont: oldalról kis dobogón csúsznak be a változó helyszínek, épp csak a legszükségesebb díszlettel. Mintha diavetítést látnánk, miközben megyünk vissza az idõben: elõbb 2011-bõl 1881-be, majd onnan 1848-ba. Pintér szokásosan bonyolult meseszövése ezúttal egy neoprimitív kabarét eredményez - ikonikus figurák (illetve gigantikus emlékmûvek a nemzeti panteonból) keverednek költött alakokkal, és kölcsönösen átrajzolják egymást; közösen tojnak a (nemcsak történelmi) rögvalóságra. Van itt minden: antedatált science-fiction, ezotéria, tévé, hipnózis, Petõfi és Kossuth.
Stilárisan is a szokásos vegyesbolt: emelkedettség és alpáriság, könnyben tocsogó érzelgõsség és elegancia. A kabaréhoz méltó módon széttartó, mégis egymásra rímelõ jelenetek szerkesztettsége a célra tart: a kétségkívül szellemes, valamint logikailag is kompakt megoldás felé - amitõl a hajunk persze égnek áll, de hiszen épp ez a cél.
Az apátlanul felnõtt grófnõ - apja egy hõsi név mindössze: a sukorói oroszlán - anyja halálos ágyához érkezik a kórházba, ahol az örökség megszerzésének reményében a készséges kórházi alkalmazott hipnózishoz folyamodik: így zuhannak (egy aprócska malõr következtében mindketten) vissza a szabadságharc embert próbáló és forgató napjaiba. Amikor románból magyar, magyarból császári hív lesz, császári hívbõl megint magyar válik, miközben csapataink harcban állnak, és az elõbb császári, majd nemzeti tévé egyszerre követné és irányítaná az eseményeket, élén Petõfivel és Kossuthtal. Akiknek ugyancsak megvan a saját frusztrációjuk: Petõfit mindenki Arannyal keveri, csak a román (a román!) tudja pontosan idézni, és Kossuth, a nagy Kossuth meg neki szalutál. Itt talál rá Amália grófnõ az apjára, akit - további véletlenek, kirúgások és visszavételek záporában - interjúvolnia kellene a hõstettérõl, ehelyett számon kéri rajta családi gazságait. Aztán a családi gazságot is látjuk: az éppen a múltba vándorló grófnõvel terhes anyát elhagyni készül hõsi ura, hogy a császári tévébõl kirúgott "bemondómûvésznõvel" a világ túlsó végén lelje meg a - nem történelmi, csak privát - boldogságot. De mert Amália nem hagyja magát, másként alakul a történelem és a magánélet is. Mire visszaérkezik 1881-be, idõs édesanyját jó állapotban találja a kórházban, ahová épp idõs édesapja érkezett látogatóba.
Hétköznapi intrikák és nagy meglöttyenések, féltékenység és csábítás követik egymást, jó ritmusban amúgy. Vannak figurák, amelyek természetesen egyrészt karikatúrák, másrészt afféle imázssûrítmények; legtöbbjük flottul mozog a történetben, és jellegének megfelelõen egyszerre mozgatja és mutatja önmagát. A sukorói oroszlánt, a hõs katona pózát nehezen viselõ rezignált gróf Baráznay Ignáczot játszó Mucsi Zoltán elsõsorban mélységes szomorúságát és magánéleti kínlódását mutatja mint korhû szenvedést - õ aztán könnyedén találja meg azt a keskeny sávot, amelyben egyszerre van jelen az átélés és a reflektáltság, merthogy Pintér figuráihoz a kettõ különös, érzékeny kevercse szükséges. Ugyancsak hatásosan tudja ezt Szamosi Zsófia, aki a fennkölt és elegáns grófnét adja: szinte légies tünemény, akinek az egész világ, kivált a történelem igencsak a terhére van. Quitt Lászlónak (aki a Tündöklõ középszer-ben remekül mutatta e sorok írójának paródiáját - köszönet érte!) a tévé oda-vissza foglalásának kavarodásában leginkább az üldögélés jut osztályrészül: az ékszerbizniszét hirdetõ üzletember végül a történelem szponzorává válik. Enyedi Éva Amáliaként mélyen átéli az apátlan lány keserû sorsát, és könnyes-õszinte, valamint gyermeteg lelkesedéssel buzgólkodik a múlt átírásán. Szalontay Tünde és Stefanovics Angéla a két tévébemondó szerepében fõleg karikatúrában utazik, mígnem utóbbi a hõs katona szeretõjeként meg sem áll a brazil szappanoperákig.
Pintér Béla Petõfije fenomenális. Ziccerszerep, ez igaz; de Pintér a figura ikonikus képét és szellemes kiegészítõit jól gyúrja össze: a kapkodó, történelemcsináló forradalmár-költõ egyszerre önmaga póza és látlelete; hiú, sértett és mélyen érzõ. Rémes alak, kivált mint rendcsináló újdondász a nemzeti "vibráncban" - e pótnyelvújító szó még jól jöhet a mai átkeresztelések következõ hullámában.
Szakonyi Györk Marián Kornélja a nagy magyar nemzeti lobogó buzgó lengetésével igyekszik feledtetni románságát, Thuróczy Szabolcs Kossuth Lajosa pedig lomhán és derûsen, mintha máris a forradalom utáni nagy utazásokra vetné tekintetét: el innen.
És mire a végére érünk, beteljesül a vágyott múlt: semmi sem úgy volt, ahogy volt. Jót röhögtünk.
Szkéné, december 1.
