Harry Potter vért köp – Daniel Radcliffe a West Enden

  • - köves -
  • 2013. augusztus 8.

Színház

A kripli kriplijét adja a Harry Potterként megismert színész a londoni West Enden. Megnéztük, mire viszi Martin McDonagh ünnepelt darabjában.

Már csak a nagy melegre és a fokozódó nemzetközi helyzetre való tekintettel sem gondolnánk időszerűnek újragondolni, amit az ír-londoni drámaíróról (plusz filmes, de ez most mellékes), Martin McDonagh-ról állít a szakma, hogy tudniillik színpadi zseniről (lásd még fenegyerek, újkori Shakespeare, a színpad könnyű kezű virtuóza stb…) van szó. Csupán annyit bátorkodnánk megjegyezni a manapság kétségtelenül leggyakrabban játszott (lásd hazai színpadok) szerző korai sikeréről, a londoni National Theatre-ben 1996-ban debütált, s most a West Enden bemutatott A kripliről, hogy talán nem a legszerencsésebben öregedett.

McDonagh neve azonban csak az egyik, s nem is a legsúlyosabb érv volt amellett, hogy komoly összeggel (1 színházjegy – földszint negyedik sor – megvásárlása) segítsük a pont 110 éve megnyílt londoni Noël Coward Theatre működését. Maradjon köztünk: kíváncsiságunk csak felerészben (39%) szólt McDonagh-nak és az ő ízes, fucking helyett sűrűn feckingező szövegének. Mi tagadás, mi inkább Daniel Radcliffe (24) színészi képességeire voltunk kíváncsiak, s már csak ezért sem mennénk bele, hogy Inishmaan szigetének jó népe és a róluk szóló két felvonás mennyit vesztett hajdani ruganyosságából. Rajtunk kívül még vagy háromemeletnyi ember volt kíváncsi ugyanarra, azaz, hogy mit kezd a Potter gyerek vért köpő, csúszva-mászva közlekedő, mélységesen ír kripliként.

false

Volt szerencsénk pre-Kripli is néhány filmsztárral súlyosbított színházi produkcióhoz; midőn Al Pacino mint velencei kalmár (írta Shakespeare, az eredeti) színpadra lépett, kitört az ováció a széksorok közt, a rockkoncerthangulatot pedig csak erősítette, hogy a színpadon is mindenki a sztárnak kijáró tisztelettel adózott a mélynövésű, de hatalmas tereket bejátszó színésznek. Félő volt, hogy Bassanio autogramot kér Shylocktól, ám ilyesmire szerencsére nem került sor, noha igény lett volna rá. Ugyancsak örömujjongás kísérte Christopher Walken fellépését – nagy kedvencünk, a ripacskodástól úgyszintén nem vonakodó színész McDonagh 2010-es darabjában, az A Behanding in Spokane-ben adta a levágott kezét évtizedek óta kereső gengsztert, s érzékelve a közönség szeretetét, legnépszerűbb Walken-grimaszaiból (Tiszta románc, New York királya) és Walken-mozdulataiból (Fatboy Slim: Weapon of Choice) adott elő – némileg a darabtól függetlenül – best of válogatást.

A színésszé válást nagy erőkkel szorgalmazó Radcliffe szerencsére nem ezen az úton közelített a színjátszás színpadi változatához: átütő erejűnek ugyan nem mondanánk Billy, a kripliségébe belerokkant fiatalember alakítását, de átélhetőnek már igen. Mindent összevetve a produkció húzóneve tisztességgel helytállt a vaskos ír tájszólással valamivel jobban boldoguló kollégák mellett. Egy volt a színpadon ügyködő színészek között, egyedül a meghajláskor nyújtott meghatottságával lógott ki a csepűrágók tömegéből.

Noël Coward Theatre, London, augusztus 6.



Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.