Már csak a nagy melegre és a fokozódó nemzetközi helyzetre való tekintettel sem gondolnánk időszerűnek újragondolni, amit az ír-londoni drámaíróról (plusz filmes, de ez most mellékes), Martin McDonagh-ról állít a szakma, hogy tudniillik színpadi zseniről (lásd még fenegyerek, újkori Shakespeare, a színpad könnyű kezű virtuóza stb…) van szó. Csupán annyit bátorkodnánk megjegyezni a manapság kétségtelenül leggyakrabban játszott (lásd hazai színpadok) szerző korai sikeréről, a londoni National Theatre-ben 1996-ban debütált, s most a West Enden bemutatott A kripliről, hogy talán nem a legszerencsésebben öregedett.
McDonagh neve azonban csak az egyik, s nem is a legsúlyosabb érv volt amellett, hogy komoly összeggel (1 színházjegy – földszint negyedik sor – megvásárlása) segítsük a pont 110 éve megnyílt londoni Noël Coward Theatre működését. Maradjon köztünk: kíváncsiságunk csak felerészben (39%) szólt McDonagh-nak és az ő ízes, fucking helyett sűrűn feckingező szövegének. Mi tagadás, mi inkább Daniel Radcliffe (24) színészi képességeire voltunk kíváncsiak, s már csak ezért sem mennénk bele, hogy Inishmaan szigetének jó népe és a róluk szóló két felvonás mennyit vesztett hajdani ruganyosságából. Rajtunk kívül még vagy háromemeletnyi ember volt kíváncsi ugyanarra, azaz, hogy mit kezd a Potter gyerek vért köpő, csúszva-mászva közlekedő, mélységesen ír kripliként.
| ||
Volt szerencsénk pre-Kripli is néhány filmsztárral súlyosbított színházi produkcióhoz; midőn Al Pacino mint velencei kalmár (írta Shakespeare, az eredeti) színpadra lépett, kitört az ováció a széksorok közt, a rockkoncerthangulatot pedig csak erősítette, hogy a színpadon is mindenki a sztárnak kijáró tisztelettel adózott a mélynövésű, de hatalmas tereket bejátszó színésznek. Félő volt, hogy Bassanio autogramot kér Shylocktól, ám ilyesmire szerencsére nem került sor, noha igény lett volna rá. Ugyancsak örömujjongás kísérte Christopher Walken fellépését – nagy kedvencünk, a ripacskodástól úgyszintén nem vonakodó színész McDonagh 2010-es darabjában, az A Behanding in Spokane-ben adta a levágott kezét évtizedek óta kereső gengsztert, s érzékelve a közönség szeretetét, legnépszerűbb Walken-grimaszaiból (Tiszta románc, New York királya) és Walken-mozdulataiból (Fatboy Slim: Weapon of Choice) adott elő – némileg a darabtól függetlenül – best of válogatást.
A színésszé válást nagy erőkkel szorgalmazó Radcliffe szerencsére nem ezen az úton közelített a színjátszás színpadi változatához: átütő erejűnek ugyan nem mondanánk Billy, a kripliségébe belerokkant fiatalember alakítását, de átélhetőnek már igen. Mindent összevetve a produkció húzóneve tisztességgel helytállt a vaskos ír tájszólással valamivel jobban boldoguló kollégák mellett. Egy volt a színpadon ügyködő színészek között, egyedül a meghajláskor nyújtott meghatottságával lógott ki a csepűrágók tömegéből.
Noël Coward Theatre, London, augusztus 6.
