Magyar Narancs: Eléggé hasítasz mostanában.
Elek Ferenc: Ezt hogy érted?
MN: Csupa díjazott filmben szerepelsz a szemlén, az egyikben főszerepet is játszol, plusz épp most kaptál díjat.
EF: Igen, persze, nagyon örülök. Mondjuk a Team Building meg a Kolorádó Kid sikeréhez olyan sok közöm nincs, előbbiben egy kis szerepem van, utóbbiban még annál is apróbb. De a Köntörfalakban tényleg ott vagyok elejétől a végéig - ilyen még nem volt.
MN: Ennyire jól választasz szerepeket?
EF: Nem, ez csak mázli. A színházban már sok olyan szerepet eljátszhattam, amiben sikerem volt és szerettem, most nagyon jólesik filmért is elismerést kapni. A díjat elsősorban, gondolom, a Köntörfalakért adták, ehhez kellett egy nagyon jó rendező és két remek társ, Tompos Kátya és Rába Roland. Szerintem ez az elismerés is csak bizonyítja, hogy a színészet csapatmunka: nagyon fontos egy jó könyv, egy jó rendező és a jó partnerek.
MN: Mit gondolsz, ettől változik valami?
EF: Épp egy színésznő mondta az előbb, aki kapott már díjat, hogy na, ezután nem fognak hívni. Remélem, nem lesz igaza, és továbbra is osztanak rám izgalmas szerepeket, mert imádok filmezni. De nem tudhatom. Lehet, hogy most minden szép, minden jó, holnaputántól meg nem keres senki.
MN: Ez a harmadik közös munkád Dyga Zsombor rendezővel. Volt beleszólásod, hogy milyen legyen a figurád?
EF: Zsombor rám írta a szerepet, és nagyon tudta, hogy mit akar. Annyira precíz, pontos és feszes volt a forgatókönyv, hogy szinte kérdésem sem volt a karakterrel kapcsolatban, nemhogy változtatási javaslataim.
MN: A jelek szerint jól egymásra találtatok ti ketten.
EF: Nagyon szeretek Zsomborral dolgozni, mert remek szakember és óriási biztonságérzetet ad. De a következő filmjében, az ősszel leforgatott Utolérben például nem játszom, mert nem volt nekem való szerep.
MN: Ha jól tudom, ez nemcsak az első főszereped, hanem az első komoly szereped is.
EF: Nem, már a Terézanyuban is komoly volt, csak maga a film könnyedebb. Ott mutathattam meg először, hogy a vicces, helyes karakterek mellett tudok ilyet is. Nem mintha nem szeretnék bohóckodni, de annyira jó néha komolyabb feladatot is kapni.
MN: A vígjátéki szerepek talán összefüggésben állnak az alkatoddal...
EF: Naná!
MN: Ez nem zavar?
EF: Egyáltalán nem. Engem a főiskolán az osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor mindig arra buzdított (és buzdít néha most is), hogy az alkatom ellen menjek. Szóval, hogy komolyan játsszak. Természetesen az embert predesztinálja a külseje, nyilván nem játszhatok hősszerelmeseket. Legalábbis tipikus hősszerelmeseket nem. Másfajtákat talán igen.
MN: Milyeneket?
EF: Emberibbeket. Akik kevésbé hősök, inkább csak szerelmesek.
MN: Szinte minden filmedben viccet csinálnak a külsődből. Nem esik rosszul?
EF: Egyáltalán nem, hisz én csináltam. Tényleg nem vagyok egy atlétaalkatú férfiszépség, aki után a tinilányok küldözgetik a bugyijukat. Hát miért zavarna, hogy ez esetenként a forgatókönyvbe is belekerül? Amúgy meg tudok én ennél soványabb is lenni, és remélem, majd leszek is. De a külső nekem annyira nem fontos - én más dolgokkal operálok.
MN: Ez a külső ugyanakkor ad egy nagy játékteret is, nem?
EF: Igen, persze! A Mesél a bécsi erdőben például remekül lehet ezzel játszani. Oscar egyik pillanatról a másikra válik egy kedves, mókás, polgárias figurából durva zsarnokká, amikor "viccből" verekszik a menyasszonyával. El is mentem jiu-jitsuzni, hogy amikor odavágom a Juditot (Rezes Judit), akkor tényleg oda legyen vágva. Aztán a figura egyre jobban bekomolyodik, ahogy mélységesen megbántják, megalázzák. Remek érzés ilyen keményen, szárazon és komoly tétekkel játszani.
MN: A Köntörfalak esetében is így lehetett?
EF: Igen, mert rengeteget, a forgatás megkezdése előtt nyolc hónapot próbáltunk. Mire elkezdtünk forgatni, már annyira tudtuk, mi a dolgunk, hogy első nap egy 8-9 perces snittet egyben felvettünk, amin a stáb teljesen ledöbbent. Itthon nem szokás ennyire felkészülni egy szerepre, elsősorban azért, mert nincs rá anyagi lehetőség. Pedig igazából csak így érdemes dolgozni. Pénzproblémák egyébként itt is voltak: miután leforgattuk a külső jeleneteket, nem jöttek meg az ígért összegek, és másfél évre le kellett állnunk. Az olyan volt, mint amikor egy futó lendületben van, és egyszer csak kihúzzák alóla a futópadot. A második etapban vettük fel a film nagy részét, összesen 15 nap alatt, ráadásul éjszaka. Tiszta őrület volt!
MN: Gondolom, egyre többen felismernek. Ezt hogy viseled?
EF: Jól! Szeretem, ha szeretnek. Legtöbbször a filmekből szoktak, főként a Tesóból, de néha színházból is. Az nagyon állat!
MN: Utóbbiban szerepe lehet annak is, hogy a Katona - sokak szerint - az ország legjobb társulatával büszkélkedhet.
EF: Tényleg nagyon jó rendezőgárdánk és remek kollégáim vannak, de azért vannak más nagyon jó színházak is. Amúgy meg nem a híréből él a Katona, abból, hogy ez egy elit, világszerte elismert színház, hanem a kőkemény munkából. Azért szeretek itt dolgozni, mert nem átallják megmondani, ha valamit nem jól csinálok, és ez rengeteget segít.
MN: Ah, szerény vagy.
EF: Most mire legyek nagyképű? Nagyon hálás vagyok minden jóért, ami történt velem az életben, de sose felejtem el azt, hogy honnan jövök.
MN: Miért, honnan jössz?
EF: Nagypapámat leszámítva, aki zenész volt, mi egy munkáscsalád vagyunk. Anyukám mindig támogatott, például amikor gyerekkoromban ahelyett, hogy fociztam volna a többi gyerekkel a parkban, egyfolytában azt játszottam, hogy én vagyok a galamb. Elég égő lehettem, de ő nem szégyenkezett, sőt büszke volt rám.
MN: Eredetileg gépészi végzettséged van. Dolgoztál valaha gépészként?
EF: Nem, de hidd el, jobb is! Már akkor is a színészi pálya vonzott, játszottam amatőr társulatokban, és készültem a főiskolára. Az is nagy szerencse, hogy csak harmadjára vettek fel, mert így Zsámbékihoz kerültem, aki aztán a főiskoláról többünket átvitt a Katonába.
MN: Úgy tűnik, hogy az egydimenziójú, vicces karakterszerepből mostanság mész az összetettebb, adott esetben negatív karakterek felé.
EF: Az mindig izgalmas egy színésznek, ha más lehet, mint önmaga. Nagyon jó érzés, mikor kijöhetek ebből a kedves, szerény önmagamból, és lehetek kicsit szemetebb, vagy egy kicsit keményebb. Nagyon jó átmenni néha pszichopatába. Az a jó ezekben a negatív szerepekben - ilyen volt például a Vakond seriffje -, hogy tudsz bennük tombolni, levezetheted a feszültséget, brutálabb figuráknál ki lehet élni egy csomó perverziót is. Amúgy meg a látszat csal: nem vagyok én egész nap kedves, édes, aranyos. Kifejezetten hülye is és idegesítő is tudok lenni. A megfelelési kényszeremmel és aggodalmaskodásommal meg aztán mindenkit az őrületbe tudok kergetni!
MN: Min aggodalmaskodsz?
EF: Most ráérsz? Mert akkor felsorolom.
MN: Többen a magyar Jack Blackként tartanak számon.
EF: Tudom, és egyáltalán nem örülök neki! Amikor leforgattuk a Tesót, azt se tudtam, ki az a Jack Black. Nincs vele semmi bajom, de ő egy vicceskedő sztár, én viszont nem vagyok, és nem is szeretnék az lenni. Ha már mindenképp egy túlsúlyos színészhez kell hogy hasonlítsanak, akkor inkább Philip Seymour Hoffmant választanám, ha lehet.
MN: Van szerepálmod?
EF: Nincs. Valahogy mindig csak azzal foglalkozom, amiben épp benne vagyok. Meg most hova álmodozzak? Szakmailag minden kerek, jó úton vagyok, jó emberek és jó feladatok találnak meg. Tudom, hogy ez kicsit nyálasan hangzik, de most tényleg nagyon jó Elek Ferinek lenni!
