E sorból az 56-os darab váltott ki főleg politikai vitát, a mostani, tematikusan valóban fontos előadás legfeljebb a fórumozók csatáját, egyesek moderátori kitiltását eredményezi: ki a magyar, ki nem, és megszólalnak a (szalon-)antiszemiták is. Mégis releváns kérdést feszegetnek: hogyan kéne ábrázolni a „magyarokat” egy olyan darabban, amelynek történelmi kiindulópontja annak a 20 ezer zsidónak Kamenyec-Podolszkba történt deportálása, akiket 1941-ben rögtön lemészároltak a németek? És amelyről van egy (hivatalossá emelt) mai interpretáció is: az idegenrendészeti eljárás.
A darab elkövetőket és alávetetteket ábrázol, és az alávetettek felől fogalmaz, hiszen az ő nézőpontjuk a fontosabb. Történetszövése töredékes, lazán fűzött jelenetekből áll; magyar zsidó családokról készült jelenetek, kivégzési ceremóniák, de egy nyilas lány és zsidó fiú szerelme is kirajzolódik. A lány az idegenrendészeti hivatalban dolgozik, ahol a fiú családja állampolgárságot szerezhetne – és végül szembesül kedvese származásával.
Ami az előadásban jó, élvezetes és igazán színházilag megformált, az a túlzás, a művészi túlzás, a sűrítés. A játékos elemek, a mesei motívumok és képtelenségek, az őrült és lázálmos párbeszédek, minden, ami szimbolikus és abszurd. Gyönyörű, ahogy a sárga csillag játékká válik, szörnyű szimbólummá: azért kell majd sárga csillagot viselni, mert így a hatalmon lévők megalapíthatják a sárgacsillag-gyártó műveket, és beteszik a lábukat a piaci résbe. Aztán ez a sárga csillag rémes ragacsos valamivé válik, amitől nem lehet megszabadulni. Majd el- és megvakít, ahogy a kitalálónak a szemét fedi el, mint halottnak a pénz, olyan rajta. Mert hiszen tényleg halott ember, aki kitalálta.
A túlzás az abszurdig hajszol valamit, és megmutatja önmagát, játékosan: „Millió-egy hely van a világon, de nekik csak és kizárólag Magyarország kell” – mondják a zsidókról. Vagy a kifordult „valóság”: az első jelenetben egy vallásos zsidó családba becsöppenő hírnök a magyarok kitelepítéséről számol be izgatottan, hogy aztán kiderüljön, összezavarta a dolgokat, és mégsem a magyarokat telepítik ki, hanem – nyilván kit. A nevetséges, kedvesen mondott antiszemitizmusok: „Jóemberek! Bocsánat, zsidók.” A szekularizált (budapesti) nem zsidó zsidók ábrázolása: „Még csak az kéne, hogy úgy legyek zsidó, hogy zsidó legyek!” Vagy ahogy a magyar katona buzdítja a saját sírját ásó zsidót: „Pörögjön az a gödör!”
És remekek a Horthyk, belügyminiszterek, akik egymást álmodják, egymás fejéből pattannak ki, a Hitlerré átváltozó művész, azaz ősködből kigomolygó ősmagyar Attila. Attila és Horthy ellenkormányzó párbeszéde csudás színházi játék. Az Örkény remek társulatát a kiváló Kocsis Pál és Némedi Árpád egészíti ki.
Ami viszont zavarba ejtő vagy egyenesen didaktikus az előadásban: az egyértelműségek, a félreérthetetlenségek, a nagy szembesítések. Olykor pedig a realista jelenetezés. És a pátosz, a melodráma, ami bár Mohácsi színpadán gyakran jelen van mint tudatosan használt eszköz, most olykor szimpla, nyers hatásként kerül elő. Ahogy az előadás belefut a szembesítő, szókimondó retorikába, a néző inkább elugrik a direkt mondatok elől. Például: „Ezt tette velünk Magyarország, a szülőhazánk”, mondja egy szereplő. Nem hinném, hogy a felelősségvállalás elhárítása miatt – hiszen e ponton a bűnösökkel kellene azonosulnunk, vagy belátnunk bűnösségünket, mert metafizikai értelemben bűnösök vagyunk, ahogy Visky András fogalmazta: nem mi magunk és tettlegesen, de mi magunk mint nép, csoport, magyar, család, nagyanyák és nagyapák tettesek vagyunk. Ilyenkor azonban a színpad válik egy olyan erkölcsi szószékké, ahol az Igazságot, csakis az Igazságot akarják ránk olvasni. Ezek a nyers kimondások kidobnak az előadásból, elhárítjuk őket, mert hiszen egy sokkal áttételesebb, szimbolikusabb térben mozgunk eleve. A közvetlen megszólítottság és egyenes beszéd egy másik előadás, másik beszédmód, másik (releváns) művészi attitűd volna.
Jobban szeretném, ha egy kicsit az előadás általánosító képességű, szélesebb fesztávú volna, az alávetett a mindenkori alávetett volna, akinek ma is magyaráznia kell az identitását. Ha az „idegenrendészeti szerv” a minden határon túli magyarok mai réme is lehetne, akik most is ott állnak, és bizonygatják, hogy magyarok. Holott magyarok. Mert a haza ma is vizsgáztatja, vizslatja állítólagos és keblére ölelendő fiait. Ahogy a zárókép is kissé didaktikus: az egyedül maradó, táncoló Némedi Árpád mintha saját elméjével, fajtisztító őrületével maradna magára; gyönyörű és éppen elég súlyos a jelenet ahhoz, hogy a falra vetülő, majd eltűnő árnyakat már ne lássam szívesen, hiszen már értjük, hogy: füstté lettek. Ezt a munkát, a képzelet munkáját magam szeretném elvégezni. Ahogy az önvizsgálatét is.
Örkény Színház, október 3.
