Magyar Narancs: Meglehetősen ritkán játsszák Brecht Aki igent mondját. Mi az, ami miatt pont most elővettétek?
Novák Eszter: Olyan ritkán játsszák, hogy opera formájában nem is találtam korábbi hazai bemutatót. Brechtet egyre felkavaróbbnak és érvényesebbnek érzem: sok színműve tanmeseszerű, amit fiatalon túl sematikusnak éreztem, de ma már másképp, sokkal árnyaltabbnak látom; nagy szükség van ezekre a direkten kérdező művekre. Brecht morális kérdésekkel foglalkozik, társadalmi problémákkal és igazságtalanságokkal, és mivel egyre nagyobbra nyílik az olló, egyre több a szegény vagy máshogyan kirekesztett az országban, ezek a kérdések zaklatóak – boldog békeidőben nem tudnának ilyen erősen megszólalni a művei. Ez a darab végképp tandráma, Brecht kifejezetten iskolaszínműnek és -operának írta egy japán mese alapján. Az Aki igent mond (amiből Kurt Weill írt operát) és a párdarabja, az Aki nemet mond együtt arról szól, hogy vajon feltétlenül kell-e gondolkodás nélkül követnünk a hagyományokat, az előképet, a beidegződéseket, még akkor is, ha ezek nem jók. Hogy akarjuk-e a saját sorsunkat a kezünkbe venni, vagy mennyire vagyunk képesek erre.
MN: Volt olyan konkrét történés az életedben, ami eszedbe juttatta ezt a darabot?
NE: Mindenkinek volt. Az a kérdés, hogy egy ország tud-e a benne élő fiatalok köré olyan világot teremteni, hogy önálló gondolkodásra képes, egyéni világnézettel rendelkező, a saját sorsukért – a közösség érdekeit sem háttérbe szorítva – felelősséget vállalni tudó felnőtteké váljanak. A fiatalabb korosztály dolga, hogy a saját konkrét, napi élményeiből készítsen előadásokat; én már inkább a tapasztalataimat hasznosítom, abban az életkorban vagyok, amikor az ember az utána jövőkért gondolkodik, nekik kell, hogy beszéljen. De a vállalás Fischer Iváné és a Fesztiválzenekaré, akik minden évben bemutatnak egy iskolaoperát.
MN: Fischerre nem lehet azt mondani, hogy ne foglalkoztatná az őt körülvevő világ – ami pedig mintha egyre kevesebb alkotóra lenne igaz.
NE: Szerintem az alkotókat általában véve foglalkoztatja a körülöttük lévő világ, csak nem feltétlenül nagy kedvvel szállnak most vitába, mert sok esetben feltételekhez van kötve az alkotói létezés. Ilyen értelemben az alkotói szabadság viszonylag minimálisra szűkült. De azért mindenki gondolkodik a világról. Vannak elkötelezettek, akik nem látják helyét a vitának. Vannak, akik azért nem vitatkoznak, mert szeretnék eltartani a családjukat – és ezt nem mint elítélendő dolgot mondom, csak mint tényt. És vannak békétlenek vagy akik függetlenebbek tudnak lenni, és akikre nem biztos, hogy jó sors vár ezekben az években. Én talán az utóbbiak közé tartozom mint mindenkori ellenzéki. Csalódott vagyok az elmúlt húsz évet illetően, főképp abban, ahogy a kultúrával bánik a politikai elit, és ahogy az értelmiség viszonyul ehhez. Lázálom.
MN: Változott ez húsz év alatt?
NE: Abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem gondolnak róla semmit, és nem tartják fontosnak, nem változott, függetlenül a kormányoktól. Az egyre erősebb állami kontroll a kultúrának és a művészeti életnek is nagyon rosszat tesz. A direktívák csak elfedik a jövőkép-nélküliséget, és kijelölik a pénzelosztás szűkös útjait. Fura fintora ennek az egésznek, hogy ha beszélnek egy előadásról a parlamentben, vagy ha egy fontos hetilap ördögűzésbe kezd, és címlapon hoz egy bemutatót, az azt az érzetet kelti, hogy a színház nagyon fontos dolog, hogy olyan hatása lehet arra a pár ezer emberre, aki megnézi, hogy az szinte már veszélyes. Holott egy előadás sajnos nem tud ilyen hatásos lenni, pláne, mert a közönség eleve a saját ízlése szerint választ színházat. Persze egy vidéki színház más, annak majdhogynem nagyobb a felelőssége, hiszen ott a város és a környezet nem tud mást választani. Ott egy tíztől húszéves korig felnövekvő gyereknek, aki bérlettel évente néhányszor színházba megy, akképp fog formálódni az ízlése, az esztétikai érzéke és a gondolkodása, amilyen előadásokat ott lát.
MN: De elég erős konkurenciája a tévének a színház?
NE: A gyerekek és a kamaszok nagyon fogékonyak. Hiába éri őket rettentő sok hatás a médiában és máshol, az az élő élmény, amit a színházban kapnak, mindig nagyobb. Ha rossz ízlésű, közepes dolgokat látnak, még akkor is. Egyébként ilyen téren, azt hiszem, itthon semmivel nem rosszabb a helyzet, mint más országokban: ugyanilyen arányban születnek rossz előadások, mint nálunk. Ezt én úgy 70-80 százalékra tenném.
MN: A K. V. Társulatnak rendezett 12 hét, a nyíregyházi Tűzoltó leszel s katona!, és most az Aki igent mond mind kamaszoknak szólnak. Tudatosan fordultál ebbe az irányba?
NE: Igen. Keresem a lehetőséget, hogy fiataloknak csinálhassak színházat. És keresem a közönséget is, meg szeretném érteni, hogy mi foglalkoztatja őket; nagy kedvvel fogok olyan dolgokba, amelyek kapcsán úgy érzem, talán egy az egyben eltalálhatom az érdeklődésüket. Ha van lehetőségem olyan előadást csinálni, ami révén egy fiatal átélheti, hogy a színház arra is való, hogy a saját dolgainkról beszéljünk, azt nem tudom elengedni. Már csak azért sem, mert lehet, hogy utána akkor is eszébe fog jutni, hogy megkeresse a saját életére vonatkozó motívumokat, ha egy klasszikus színdarabot néz.
MN: A prózai színház mellett elég sok zenés darabot rendezel. Mi foglalkoztat ebben a formában?
NE: Az operában nagyon mélyen foglalkoztat az idő fogalmának, az időben megjelenő zenei drámaiságnak a színházi megjelenítése. Az operettben és a musicalben inkább dacos vagyok, mert mindkettőt nagyszerű műfajnak tartom, még akkor is, ha rengeteg rossz mű született. Jó lenne igazi nagyoperetteket rendezni olyan színvonalon, hogy a műfajt ellenzők számára is kiderüljön, milyen csodálatos világ ez. Egyébként meg nagyon szórakoztat. Élvezem.
MN: Problémásnak látod ma Magyarországon az operettjátszás hagyományait?
NE: Rossz ízlésűnek mondanám, nem rossznak vagy jónak. Az operett műfajban van egy giccses elem, amihez nagyon kifinomultan, kellő rálátással és giccskultúrával kell viszonyulni, hogy ne váljon színtiszta nemzeti giccsé ez a Monarchiába ágyazott majdnem nemzeti sajátosság, és ne fedje el a műfaj valódi értékeit. És ez nemcsak a színpadi, hanem a zenei megvalósulásra is értendő. Ezt nagyon kevesen tudják, és a közönség sem ezt várja el, mert nem ilyesmin nőtt fel.
MN: Miért lett a színművészeti egyetemen az operett–musical szakból zenés színész szak?
NE: Több mint tíz évvel ezelőtt azt gondolta az akkori rektor, Székely Gábor, hogy ki kellene tágítani, a színházi élet változásaihoz kellene igazítani a zenésszínésznevelés fogalmát. A mai színházban egy színésznek már bánni kell tudnia a hangjával, a testével, a mozgással, a zenével, mert a zenés színház fogalma tágabb lett az operett és a musical műfajánál. És nekünk feltétlenül dolgunk több lábon megállni képes színészeket képezni: lejárt a szűkre vett specializációk kora. Egy ötéves egyetemen, ahol egy hallgató képzése sok millió forintba kerül, nem képezhetünk csak annak a két kimondottan zenés színháznak, azok amúgy is felnevelik a saját utánpótlásukat. Aki prózában is megállja a helyét, az előtt biztosabb és tágasabb jövő áll. Megpróbáltuk az évek alatt egy komplex képzés módszertanát kidolgozni Ascher Tamással és Selmeczi Györggyel, amelynek természetesen része az operett, a musical és a komolyzene is.
MN: Az Operettszínház igazgatója, Kerényi Miklós Gábor egy interjúban azt rótta fel az egyetemnek, hogy akinek csak jó hangja van, de prózában nem kimondottan tehetséges, azt nem veszitek fel, pedig szerinte a jóisten általában úgy adagolja a tehetséget, hogy akinek jó a hangja, az rosszabb színész, és vice versa.
NE: Én ezt nem így látom. Aki prózában nem igazán tehetséges, annak nem kell öt évig az egyetemen színészetet tanulnia. Amúgy ma már a világ vezető operaénekeseinél is követelmény a jó színészet. Egy rövidebb színészképzést megérnének a jó hangok, ez igaz lehet. De ebben a vitában ízlés- és megközelítésbeli különbségről is szó van, és talán szakmai sértettségről is. Kerényi Miklós Gábor nagyon keveset tud a mi képzésünkről ahhoz, hogy ennyire zavarja, és minden alkalmat megragadjon, hogy valamilyen módon lejárassa a tanítványainkat. Nem csak az Operettszínházban van zenés színjátszás, hanem országszerte ez teszi ki a színházak repertoárjának jelentős részét, így van felvevőpiac; végzett hallgatóink foglalkoztatottsága és rátermettsége – a bonni operától a Pécsi Nemzeti Színházig – igazolja a képzés létjogosultságát.
MN: Éppen mivel szinte kivétel nélkül minden színház játszik zenés előadásokat, van még értelme a képzések megkülönböztetésének? Nem kéne, hogy minden diplomás színész egyúttal zenés színész is legyen?
NE: De igen, és épp egy ilyen komplex képzés kidolgozása volt az eredeti terv. De ennek sok akadálya van, köztük a képzés pluszköltségigényei. Valójában jóval több külsős tanárra volna szükség, mint amennyit megengedhet magának az egyetem; de szerencsére sok más osztályban is magas színvonalú zenés képzés folyik. A színművészeti egyetem helyzete majdhogynem lehetetlen lett: három év alatt a felére csökkent az amúgy is nevetségesen kicsi – két karra most már csak ötszázmilliós – költségvetés.
MN: Az elmúlt években viszonylag keveset rendeztél, társulattal pedig régóta nem tudtál huzamosabb ideig együtt dolgozni. Van benned emiatt sértettség vagy mellőzöttségérzet?
NE: Nincsen, bár néha irigy vagyok, mint minden normális ember. Inkább azt érzem, hogy nagyon kevés van már hátra az aktív életemből, és sokkal többet kellene színházat csinálnom. Ez az időbeli korlát zaklató. És úgy gondolom, mindenféle képességem és adottságom megvolt ahhoz, hogy valamilyen formában vezessek egy embercsoportot, és rossz, ha az ember így érzi, de közben világosan látja, hogy soha nem fogja tudni ezt kamatoztatni. Valószínűleg nincs bennem annyi felhajtóerő, hogy megteremtsem a saját körülményeimet, létrehozzam a saját társulatomat. Ennél elfolyóbb alkat vagyok.
MN: Miért mondod, hogy kizárt, hogy vezető legyél? Nem merül fel, hogy beadd a pályázatod valamelyik színház vezetésére?
NE: Nem. Utoljára még az előző kormány alatt adtuk be a pályázatunkat egy jó csapattal a Budapesti Kamaraszínházra, de nem sikerült.
MN: De miért ne pályáznál még egyszer?
NE: Egyrészt, mert semmiképpen sem lehet pályázatot nyerni politikai vagy szakma-politikai hátszél nélkül, de nekem ilyenem nincs, soha nem is volt, és nem is szeretném, hogy legyen. Szakértelem- és tehetségalapú világban szeretnék élni, ahol a szakmájukat magasan képviselő emberek ülnek a megfelelő posztokon. Másrészt az emberi kötődések miatt: önmagában nincs értelme bemenni bármilyen színházba, és olyan színészek vezetőjévé válni, akiket nem ismersz. Most invitálnak a nagyváradi színházból, hogy vállaljam el a művészeti vezetést.
A következő fél évadban megpróbálok megismerkedni a társulattal, megérteni az ottani szakmai helyzetet, hogy lássam, ez kölcsönösen elképzelhető-e. Önmagában véve az ember nem akar vezető lenni. De amúgy most a legfőbb dolgom az egyetem: a zenés színész és zenés rendező osztály új hallgatóinak kell megfelelnünk.
