Magyar Narancs: Van saját arculata a Szkénének, vagy inkább a befogadott társulatok imázsainak összessége határozza meg?
Németh Ádám: Ez egy befogadó színház esetében mindig nehéz kérdés. Mi az előadásainkkal egy egységes irányvonalat képviselő, magas színvonalú művészi értéket felmutató hely próbálunk lenni. A darabválasztásnál abba az irányba igyekszünk terelgetni a társulatokat, amit mi is jónak gondolunk, de azért elég nagy az itt dolgozó művészek szabadsága. A javaslataikkal ők is alakítják az arculatunkat, így persze néha az is megeshet, hogy nem feltétlenül a nekünk tetsző irányba.
MN: Mi ez a bizonyos irányvonal?
NÁ: Az elsődleges szempont mindig az előadás mondanivalója és célközönsége. Ha Szikszai Rémusz azzal keresne meg, hogy a Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése és az I. Erzsébet után most zenés-szórakoztató előadást szeretne készíteni, valószínűleg azt mondanánk neki, hogy köszönjük, de azt ne itt csinálja meg. De a műfajnál és a stílusnál is fontosabb a művészeti érték jelenléte: az előadások nyilván foglalkozzanak fontos társadalmi - politikai, kulturális, történelmi - problémákkal.
MN: Olyan nyilvánvaló ez? Erre, gondolom, nehezebb eladni az összes jegyet.
NÁ: A színház adottságai is befolyásolják, hogy milyen produkciókat mutathatunk be; hatalmas nézőszámú, havi ötször-tízszer játszott közönségsikerekre nem alkalmas a tér. De a kiszámítható és kiegyensúlyozott működéshez azért persze oda kell figyelni, hogy a nézőszám ne csökkenjen drasztikusan. Az elmúlt évadban szerencsésen választottunk olyan előadásokat is, amelyek nem feltétlenül sugallták, hogy ekkora közönségsikerek lesznek; a Forte A nagy füzetéről sem gondoltuk, hogy másfél évvel a bemutató után sem lehet majd rá jegyet kapni hónapokra előre. Ebben persze rizikó is van, volt pár mellényúlás is az elmúlt években, de szerencsére nem sok.
MN: Mennyire van jogod és hajlandóságod beleszólni egy előadásba, ha kiderül róla, hogy sokkal rosszabb lesz, mint amiben bíztál?
NÁ: Szélsőséges esetben, ha politikailag vagy művészileg vállalhatatlan egy darab, mondhatjuk, hogy márpedig ezt nem mutatjuk be. A próbaidőszak alatt bejárunk próbákra, beszélünk a darabokról, de nem szólunk bele olyan mélységig a művészi munkába, mint ahogy egy kőszínházban ez előfordulhat. Volt olyan előadás is, amit rögtön a bemutató után vettünk le a műsorról, de ennél már a főpróbahét elején sejtettük, hogy nagyon nem az lesz belőle, amit gondoltunk. A színház működésének jó harmadát meghatározó Pintér Béla és Társulata ilyen tekintetben kivételt jelent: Béla elhív két próbára, és meghallgatja a véleményem, mint több más emberét is a szakmából, de ezek részemről inkább nézői észrevételek, nem a színház szempontjainak tolmácsolása. Béla ebből a szempontból megkapja a teljes bizalmat és függetlenséget.
MN: Mindez igaz az ismeretlenebb alkotók bemutatóira és a táncelőadásokra is?
NÁ: Az még nagyobb lutri, de ezt egy befogadó színház felvállalhatja, hogy megpróbáljon lehetőséget adni a még kevésbé ismert fiatal művészeknek is. Ha megbuknak, abból sem csinálunk problémát, legfeljebb levonjuk a következtetést arról, hogy szeretnénk-e még velük dolgozni a későbbiekben. Mi is keményen dolgozunk ezeknek az előadásoknak a megtöltéséért, mint a többi színház, de nem szeretnék egy műfajra és csak befutott művészekre építeni. Az utánpótlás-nevelés vagy a kevésbé ismert alkotók felléptetése, támogatása mindig fontos volt a Szkéné életében, és ma is az.
MN: Volt, hogy Pintér Béla és Társulata egy nap alatt adta el az összes jegyét egy hónap minden előadására, és a decemberi jubileumkor egy hónapig csak ők játszottak a Szkénében, végig pótszékes telt házakkal. Nem nagy a kísértés pénzügyi szempontból, hogy csak olyan előadásokat játsszatok, amelyek ennyire biztos bevételt hoznak?
NÁ: A törvény szerint egy befogadó színházban az összes előadás legfeljebb 50 százaléka lehet egyazon társulaté, amit egyébként nem ér el Pintér Béla és Társulata. De nem is a profitmaximalizálás a célja a működésünknek két-három társulattal, kőszínházi működéssel. Ugyanakkor azt sem tudjuk ígérni egy társulatnak, pláne a jelenlegi műsorstruktúra mellett, hogy idehozhatják az összes előadásukat, és játszhatnak, amennyit akarnak.
MN: Ezzel együtt elégedettek a társulatok?
NÁ: A visszajelzések alapján úgy gondolom, maximálisan elégedettek a hely adottságaival - az elmúlt években teljeskörűen felújítottuk a Szkénét -, az infrastruktúrával, a még mindig jelen lévő "szkénés" atmoszférával, szervezéssel, marketinggel és nem utolsósorban a nézőszámmal. És talán mondhatom, hogy a pénzügyi konstrukcióra sem igazán panaszkodhatnak: az idei évad nyolc bemutatója közül mindegyikben koprodukciós partnerként vett részt a Szkéné, és lehetőségeinkhez mérten támogattuk mindegyik előadás létrehozását. Fontos az is, hogy szinte minden társulattal előre tisztázott, nem jegybevétel-arányos tiszteletdíj-megállapodásaink vannak, amiket mindig időben ki is fizetünk. Néha adódnak azért kisebb konfliktusok abból, hogy mindenki többet szeretne játszani. Mostanra belekerültünk egy olyan játszási kényszerbe, hogy - mivel szinte az összes előadásunk telt házas - a futó előadásainkat is nehezen tudjuk beilleszteni a programba kellő mennyiségben, és azzal küzdök, hogy milyen előadásokat vegyünk le jövőre. Szívem szerint egyiket sem venném le.
MN: Hogyan sikerült tervezhető, stabil működést kialakítani?
NÁ: 2010-ben teljes strukturális átalakuláson ment át az addig az egyetem által üzemeltetett színház, mert a törvényi változások megkövetelték az egyetemtől való elszakadást. Akkor egy gyakorlatilag nulla forintból indult nonprofit, közhasznú kft. vette át az üzemeltetést, szinte az összes korábbi szkénés dolgozóval együtt. Abban az évben még nem indulhattunk a működési pályázaton sem, a Soros Alapítvány támogatásából és kölcsönökből kezdtünk el építkezni. Már akkor is itt volt Pintér Béla és Társulata, és ugyanilyen meghatározó volt a jelenléte: az ő előadásaikra nem lehetett jegyet kapni, a többi megörökölt előadásra viszont nézőt lehetett nehezen szerezni. Ez az első évad volt a tanulóévem: ismerkedtem a számomra új közeggel, amiben Tana-Kovács Ágnes művészeti vezető volt nagy segítségemre. A következő évadtól már jogosultak voltunk működési támogatásra, igénybe vehettük a tao-támogatást is; az előadások egyre sikeresebbek lettek, a jegybevétel megsokszorozódott, és ezáltal a tao is. A tavalyi évadra nagyjából megvalósult, amit Ágival szerettünk volna, mostanra pedig azzal együtt is stabillá, tervezhetővé vált a működésünk, hogy a bevételt visszaforgatjuk új előadások létrehozásába. Sikerült némi likvid tartalékot is képeznünk, hogy akkor se legyenek tartozásaink, ha az év második felében utalják az állami és tao-támogatásokat. Tulajdonképpen előremenekülés volt, hogy pont, amikor elkezdett meredeken csökkenni a társulatok állami támogatása, mi elkezdtünk infrastrukturálisan is fejleszteni, és az egyre kevesebb helyett egyre több előadást létrehozni. Úgy tűnik, ez be is vált: amikor 2010-ben ügyvezetőként átvettem a színházat, 14 ezer fő volt az éves nézőszám, idén előreláthatólag 34-35 ezer lesz.
MN: Miért éri meg nektek beszállni az új produkciókba olyankor is, ha - akár szűkösebben, de - azok enélkül is megvalósulhatnának?
NÁ: Ez nyilván támogatás és elkötelezettség is az alkotó felé. Például a három kategóriában kritikusdíjra jelölt A nagy füzetnél az első évad után megemeltem az előadásgázsit, bár a társulat nem kérte: értékeltem a teljesítményt, és azt szerettem volna, hogy ez az előadás rendszeresen menjen. Bízva bennük, az új előadás létrehozását is igyekeztem magasabb összeggel támogatni. A koprodukciós partnerség által a lehetőségek is bővülnek: a társulatoknak nem kell néhány szereplős, díszlet nélküli produkciókban gondolkodniuk, és az alkotók is tisztességesebb tiszteletdíjat kaphatnak. És, ahogy már mondtam, a Szkéné nem profitorientáltan működik; a cél nem ez, hanem hogy minél jobb produkciók jöjjenek létre minél magasabb színvonalon.
MN: Mekkora most a költségvetésetek?
NÁ: Tavaly 28 millió forint állami támogatást kaptunk, az NKA-tól pedig nagyjából tízmillió forintot nyertünk projektalapon. Ez nagyjából a bevételeink 30-35 százalékát teszi ki. A többi a jegybevételből és az utána igénybe vehető tao-támogatásból származik, ami mégiscsak egy burkolt állami támogatás: ha ez megszűnne, az nagy érvágás lenne.
MN: Van a Szkénének saját, fix közönsége?
NÁ: Ez nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy volt a Pintér Béla és Társulatának, és volt a Szkéné többi előadásának a közönsége. Ma már jellemzőbb, hogy az újonnan - akár a Pintér-előadások miatt - érkezők is elkezdenek megnézni más előadásokat. Nem volt könnyű az átszoktatás, de mára sikerült felépítenünk egy olyan stabil színvonalat elérő repertoárt, hogy a nézők már megadják a bizalmat a Szkénének egy-egy új darab kapcsán.
MN: És az egyetem hallgatói?
NÁ: Próbálunk minden követ megmozgatni, nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy becsábítsuk őket. De húszezer főt nem lehet egyik napról a másikra elérni, ez egy fokozatos munka eredménye lesz. Nagyon sokan még mindig nem tudnak közülük a Szkénéről. Szépen lassan emelkedik is az egyetemista nézőink aránya, de ez még mindig csak 8-12 százalékot jelent.
MN: Több mint negyven éve nyílt meg a Szkéné. A legendásnak is mondható múlt inkább megfelelési kényszert vagy könnyebbséget jelent?
NÁ: A legendás múltra és az innen induló alkotókra büszkék vagyunk, de ez inkább inspirációt jelent. A rendszerváltás előtt a Szkéné igazán alternatívnak minősült, máshol nem látható, progresszív dolgokat mutatott be. Regős Pál és János révén be tudtak jönni a vasfüggöny mögé nyugat-európai alkotók is, ami okozott egyfajta különleges pezsgést. De aztán elkezdtek megnyílni a befogadó terek, kocsmaszínházak, és erősen visszaesett a Szkéné jelentősége, a 2000-es években inkább csak Pintér Béláról szólt, ami itt történt. Most, azt gondolom, újra sikerült elindítani valamit; újra sok olyan dolog történik itt, amit nem feltétlenül lát az ember máshol a városban - de azért ez már nem ugyanaz, mint a múltban.
MN: A 2010-es strukturális átalakulás során Regős János addigi vezető végül kikerült az új Szkéné csapatából. Miért?
NÁ: Igazából már bele sem került. De ez az időszak elmúlt, lezártam, és nem szeretném újra a nyilvánosság előtt feszegetni a történteket.
