„Már nem vagyok olyan fontos magamnak”

Lázár Kati színész

Eredetileg Lazarovitsnak hívják, és komikus tragikának nevezi magát. Anyai vonalról hozza magával a színjátszást. Utálja a hamisságot, a korral lekopott róla az önsajnálat. Most Jászai Mari bőrébe bújik, másrészt infantilis nagymamát játszik.

Magyar Narancs: A Kripli Mariban játszol először monodrámát. Mi érintett meg Jászai naplójában?

Lázár Kati: Huszonhét évesen vettem meg a könyvet, de csak három évvel ezelőtt olvastam el rendesen. Nem bírtam letenni. Éreztem, hogy stimmel rám a fájdalom, az alapszenvedés, ami nagyon sok színésznek a sajátja, amiből színészkedünk. Az is érdekelt, hogy mi van az ismertség, a híresség mögött, a hozott dolgok a családból, az ősöktől, akár hetedíziglen. Mindenkinek megvan a hozott „terhe”, ami motoszkál benne. Nem is kell nagyon tipródnunk a színpadon, csak késszé kell tenni a testünket, az agyunkat, a lelkünket a befogadásra.

MN: A pályád kezdete óta megtaláltak a nehéz, szenvedő, elcsúszott női sorsok. Ez is egybecseng Jászai Marival?

LK: Jászai harminc embernek való életet élt meg és utat járt be. Az ő pályája sokkal nagyobb ívű. Semmi nem volt elég neki. Fáradhatatlan volt, én sokkal fáradékonyabb vagyok, ha nem a színházról vagy valami gyönyörűséges természetbeli dologról, kisállatokról vagy emberkékről van szó.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Másik premieredben, A folyón túl Itáliában infantilis és erőszakos olasz nagymamát alakítasz, aki a főztjével fejezi ki a szeretetét. Mennyire hasonlít ez a te családképedhez?

LK: Kicsit távol áll tőlem. Én szeretem szabadnak tudni a családomat. Szeretem, ha nem vagyunk egymás nyakán, ugyanakkor meg nagyon odaadó és ragaszkodó vagyok. Ha visszagondolok, én is tömni akartam a gyerekemet. Persze ez pótcselekvés is.

 

MN: Mégis sugallsz magadról egyfajta tyúkanyóságot. Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra, a szüleidre?

LK: Nagyon összetartozó család voltunk. Hárman maradtunk meg egymásnak, apám, anyám meg én. Anyám a háború alatt került át Nagyváradra, ahol megismerkedett apámmal, aki árva lett. Annyi emberi veszteség történt, örültek, hogy életben maradtak. Emlékszem a szabadság boldogságára, amikor május elsején apám nyakában ülve vonultunk, lengettem a kis papírzászlót. És nagyon boldogok voltunk.

MN: Sokszor meséltél arról, hogy utáltad az iskolát, a kötöttségeket.

LK: Mintha két ember lennék: szeretem a kötetlenséget, a színházban viszont igénylek mindenfajta fegyelmet, odafigyelést, koncentrálást. Ebben például hasonlítok Jászai Marira. Ő mondja, hogy „mindig zavart vagyok, idétlen, merev, de a színpadon nem, mert ott előre kitalálom, hogyan kell viselkedni”. Szóval rossz tanuló voltam, így remény sem volt arra, hogy színésznő legyek. Felmerült, hogy ápolónőnek megyek, vagy óvónőnek, állatgondozónak, vagy kertészetben dolgozom.

MN: Holott édesanyád súgóként dolgozott, és pár évesen már a színpadon álltál.

LK: Anyám akarta, hogy színésznő legyen a lánya. Színésznő szeretett volna lenni, de nem volt jó színésznő. Már kicsi koromban idegesített, ahogy szerepelt, pedig mindent tőle tanultam. Sőt, a nagymamám még nyolcvanévesen is emelgette a lábát a füléig. Amikor négyéves voltam, anyám Nagybányán, Harag György színházában volt súgó. Több gyerekszerepet is játszottam, én voltam A királyasszony lovagjának egyik apródja.

MN: Már gyerekkorodban kifejlődött benned a kritikai érzék?

LK: Mindig zsigerileg érzem, ha valami hamis. Ahogy öregszem, pláne nem tartom fontosnak a hamis, anyagias dolgokból eredő túlzásokat. Szerintem az a jó, ha természetesen, a Földből, a Napból, az adottságainkból jönnek a dolgok. Ezért is fáj nagyon, sírok, amikor kivágnak egy fát, és jön helyette a beton. Műemlék házban lakom, amit látszólag felújítottak szépre, de az összes régi követ kicserélték, a teraszok gyönyörű dőlésívét eltüntették.

MN: Gondolom, a mentalitás fáj, az értékek bedarálása.

LK: Az egész világra jellemző, de nálunk különösen. Hiányzik az emberség, az odafigyelés. Tragédia, hogy a hajléktalanokat megfosztják még a padoktól is. Miért nem mennek be egy hajléktalanszállóba? – kérdezik. Hát azért, mert az emberek nem téglák, akiket ide-oda helyeznek.

MN: Világéletedben színházteremtő egyéniség voltál, másfelől igazi csapatjátékos, akinek az ügy mintha fontosabb lenne a megmutatkozási vágynál. Az alkotói láz hajtott a 25. Színháztól Miskolcig, Szolnoktól Kaposvárig, az Új Színháztól vissza Kaposvárra?

LK: Elsősorban a minőség számított, és azok a vezetők, akiknél ez a nehéz természet, aki én vagyok, elengedheti magát, és bízhat bennük. Olyan színházcsinálókra gondolok, mint Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ruszt József, Horváth Jenő, Ascher Tamás, Babarczy László, Gothár Péter, Mohácsi János, Novák Eszter. És biztos, hogy kihagytam valakiket, de nem sokat. Előttük pőrére vetkőzhettem lelkileg, kereshettem, ajánlatokat tehettem. Tudtam, hogy nem szégyenülök meg, és minden, amit hozok és megmutatok, értékelve van.

MN: A kaposvári színház nagy korszaka kiemelt fejezet volt a pályádon, de a magyar színház éle­tében is. Ma is legendaként gondolsz vissza rá?

LK: Most, hogy már nincs, leborulok a földre, és megköszönöm Istennek, hogy volt. Akkor nagyképűen azt hittem, hogy ez jár, sőt lehetne jobb is. El voltam látva szerepekkel, jókat találhattam ki, azt hittem, hogy én szartam a spanyolviaszt.

MN: Önteltté tettek a kaposvári sikerek?

LK: A „minden sikerül” időszak után elhíztam, elkezdett fájni a csípőm, befeküdtem a kórházba, megműttettem magam. És akkor lejjebb adtam, kétségbeestem.

MN: Egyszer valami olyasmit nyilatkoztál, hogy nem lehetsz annyira padlón, hogy az elveiddel ellenkezőt tegyél.

LK: Az utóbbi időben előfordult, hogy elvállaltam volna valamit, hogy be tudjam fizetni a számlákat.

MN: Áldozatokkal járt, hogy következetes maradj önmagadhoz, hogy azt képviseld, aki vagy?

LK: Kellettek ehhez barátok is, mint Györgyfalvai Katalin koreográfus. Ő olyan volt, mint Elektra vagy Szent Johanna. Nemesi családból származott, néptáncot tanított. Tőle nagyon sokat tanultam világnézetből. Amikor megkérdezték, mire a legbüszkébb, azt felelte: hogy megtanítottam a növendékeimet, ne üljenek a zongorára. A magány is sok mindenre megtanított. Ha egyedül van az ember, másképp lát, értékel.

MN: Választóvonal lehetett az életedben a különválásod Jordán Tamástól. Akkoriban kezdtél szellemi dolgokkal, spiritualitással foglalkozni?

LK: Nem tudom, mikor kezdtem. Volt két kutyám, velük barangoltam. Felmentünk a hegyre, sütött a nap, közben hullott a hó, és úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb embere vagyok. Egyszer csak láttam a padon egy férfit, akit szinte betemetett a hó. Csaba volt az, aki tizenhárom éve az utcán él. Megveszem neki a kötszert, és amiben tudom, segítem őt. Csaba az egyik legnagyobb tanítóm. Ültem depressziósan, a lányom kamasz volt, Jordántól szétmentem, anyám meghalt. Azt hittem, vége a világnak. Nagyon sajnáltam magam. Egyszer a nyitott ablakon át látom, hogy Csaba baktat a két mankójával a padjához, s közben fütyörészik. És akkor megkérdeztem magamtól: mi bajod van, Katikám?

MN: Annyi filmben szerepeltél, gyakran csak villanásokra, mégis a Csinibaba ávós nője maradt meg sokakban a moziarcaid közül. Számodra milyen filmes élmények a maradandók?

LK: Gothárnál nagy filmszerepeket játszottam, aztán valamiért megnehezteltem rá, holott nem is volt igazam. Soha nem voltam allűrös nagyasszony, inkább csak fáradt, leamortizált. Nemrég láttam a Rózsadomb című filmet, amiben van egy monológom, amit jól mondtam. Házvezetőnőt játszottam, gyerekeknek beszéltem Jézusról. 56-ot írtunk. És amikor visszanéztem, végtelenül örültem, hogy hiteles. Két hete a könyvesboltban azt mondja nekem egy fiatalember, hogy nem tudja elfelejteni a monológomat a Nyugalomban, és azóta akar megismerni. Maár Gyula sose hagyta, hogy ne legyek jó, a Hoppában volt egy tizennégy perces monológom. Tarr Béla mit kínzott egy kis szerepért A londoni férfiban!
A műtétem után Balfon voltam rehabilitáción, a távozásom előtti harmadik napon kaptam egy hívást Tarr gyártásától, hogy menjek Beregszászra forgatni. Beraktak egy mikrobuszba, hosszú-
hosszú út után megérkeztünk a putrik putrijába, a budinál térdig érő pisa meg sár. Egy dobkályhás szobában várakoztam, estétől hajnali háromig nem került rám sor. De büszke vagyok, hogy benne voltam a filmben.

MN: Manapság szinte rendszeresen dolgozol fiatal rendezőkkel, függetlenekkel, Vajdai Vilmostól Bodó Viktorig. Megérzés után mész?

LK: Sajnos csak néhányszor dolgoztam Bodóval. Nagy megtiszteltetés, hogy Schilling Árpádnál is játszhattam. Az eszemmel nem mentem volna Vajdaihoz, többször abba is akartam hagyni, mégis az egyik legnagyobb örömöm volt a vele való közös munka. Nagyon szeretem a TÁP Színház csapatát. Bodó meg egyszerűen elvarázsol, imádom, ahogy a szabadságról gondolkodik.

MN: Sok éve szabadúszó vagy. Nem hiányzik egy állandó csapat, a társulati lét?

LK: Mindenáron nem kell, olyat nem találok, amilyen Szolnokon volt vagy Kaposváron. Nagyon szeretem játszani a Nehéz című darabban az anyát, az egész előadást. Most, hogy megszűnt a Bárka, talán befogadja a Nemzeti.

MN: Mennyire szomorít el bizonyos alkotói műhelyek ellehetetlenítése?

LK: „A kormány fütyül a színházra. Hátrébb van az szegény műveltség dolgában, mint hogy felismerje, hogy egy jól vezetett színház a művészetnek mily fontos előmozdítója. Csak a politikusokkal és a politikusok mosdatásával foglalkozik. Bele fogok őrülni.” Mondta Jászai Mari.

MN: A szerepeken keresztül kimondhatsz olyasmit, amit mély meggyőződésből tudsz vállalni?

LK: Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor sikerül hozzáadnom azt, ami nagyon hat rám a darabból, és érzem, hogy ez meg hat a közönségre. Megint csak Jászai: „Tapsoltak, azt hittem szoros kötelékek fűznek az emberekhez, az egész emberiséghez. Ezt kilopta belőlem az idő, kicsorbult a lelkem, elkezdem a meghalást.”

MN: Az idő végességével, az elmúlással hogyan állsz?

LK: Egy zen buddhista szerzetesnő írja, hogy hatvanhárom éve nézem a lombok hullását, a havat, a napsütést, és megköszönöm, hogy mindezt láthattam. Nálam ez hatvanhat év.

MN: Miben segít a hited a hétköznapok, a pályád és a magánéleted hullámvölgyeinek a megéléséhez?

LK: Nagyon furcsa az én hitem, mert nem egy intézményesített valami. Mennyire félre van értve például a „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Holott valóban azok! De abban a pillanatban, hogy bármilyen intézmény, ember vagy csoport ezt manipulálja, erőszakolja, minden igazság hamissá változik. A színészetemen mindenképpen változtat a hit. Már nem vagyok olyan fontos magamnak. Nem az a fontos, hogy én jó legyek egy szerepben, hogy engem lássanak. És már azt is tudom, hogy nem cibált meg annyira a sors, mint azt régebben hittem. Egyre kevésbé sajnálom magam, ráadásul mindent megköszönök.

MN: Adél lányodnak volt mivel megküzdenie két olyan impulzív szülő oldalán, mint te és Jordán Tamás.

LK: Soha nem felejtem el az Embrió forgatását. Zolnay Pál nagyon akarta, hogy az egész család benne legyen. Gaál Erzsi volt a főszereplő, akinek viszonya volt a filmben a férjemet alakító Jordán Tamással. A gyerekünket Adél játszotta. Én szerep szerint kiborultam, csináltam egy nagy cirkuszi jelenetet. Adél borzalmasan sírt. Ahányszor csak felvettük a jelenetet, magamhoz öleltem őt, és mondogattam neki: Adélkám, ez csak játék. Már akkor megvolt benne a huncut képesség, hogy amikor veszi a kamera, szenved, szenved, szenved, aztán megnyugszik a felvétel után.

MN: Rendkívül szoros anya-lánya kapcsolatban álltok. Ez segíti, vagy inkább nehezíti a közös munkát? Legutóbb az Isteni műszakban szerepeltetek együtt.

LK: Engem ez nem zavar, lehet, hogy Adélt zavarja az én kritikus lényem. Bár ő se piskóta kritikában. Nagyon szerettem az Isteni műszakot, a stábnak kevés pénze volt és kevés ideje. Az egyik jelenet arról szólt, hogy leáll a szívem, és Ötvös András mint mentős élesztget. A jelenet végén az igazi mentőorvos, aki felügyelte a lebonyolítást, odarohant, mert azt hitte, hogy igazából működött a gép. Na, erre büszke vagyok.