Magyar Narancs: Kézenfekvő lett volna, hogy anyaszínházadban, a Katonában állj elő a Dietrich-esteddel. Miért döntöttél az utazó produkció mellett?
Fullajtár Andrea: Nagyon nem a Katonában akartam ezt az előadást. Imádom a kollégáimat, a rendezőket, jövőre leszek húsz éve tag, de pont az volt a lényeg, hogy új helyekre menjek, új emberekkel találkozzam.
MN: Korábban a kétszereplős Garbo-előadásban szintén egy ikonikus figurához nyúltál. Lélektanilag is foglalkoztat, hogy mi van a szabadságot, a függetlenséget megtestesítő művészsorsok mögött?
FA: Ha jobban beleásod magad egy ember életébe, akiről kívül látszik valamennyi, mindig feltárul egy világ. Művészembereknél általában ritka, hogy ne találnál még sok más kincset amellett, hogy maga az életműve egy kincs. Alapvetően az érdekelt, hogy egy szórakoztató estet csináljunk dalokkal, szellemes szövegekkel. Csak aztán az egész nyilván kiadott egy sokkal összetettebb nőalakot.
MN: Mi közöd van Dietrichhez a kézenfekvő közéleti érzékenységen túl?
FA: Többen is mondták, hogy jó lenne, ha csinálnék egy Dietrich-dalestet. Első körben az volt a legfontosabb, hogy a dalok, amiket ő énekelt, hangilag megfelelnek, olyan mély hangom van, mint neki. Túl azon, hogy közéletileg markánsan képviselt valamit, sok humor van az írásaiban. Nagyon jól átjön belőlük, hogy mennyivel több volt annál az ikonnál, aminek látszani akart. Az imázs, a brand mögött hihetetlenül bölcs volt. Az élettapasztalatait jól tudta humorba oltani, amire nagyon kevesen képesek.
| ||
MN: Hogyan bukkantál rá a Marlene ABC-re, amiből az összekötő szövegek születtek?
FA: Zöldi Gergely fordította le nekem Dietrichnek az ábécé betűrendjében leírt szavakhoz fűzött gondolatait, ami amolyan szabad ötletek jegyzéke. Novák Eszter rendezővel aszerint válogattunk, hogy rólam meg Dietrichről is kiderüljön egy csomó minden. Nem imitációs estet akartunk. Olyan mondatok hangzanak el, amiket akár én is mondhatnék. Odaszúrogatós, poénba öltött hatalmas női bölcsességek ezek. Mint például f mint férfi: „Minden igazi férfi szeret enni. Az a férfi, amelyik csak piszkálja az ételt, apró darabokat marcangol le a villájával, összevissza kotorászik a tányéron, az általában problémás. És itt most nem a gyomrára célzok.”
MN: Az est kulcsjelenete a pacifista hastánc. Honnan jött az ötlet?
FA: Másfél évvel ezelőtt kezdtem el hastáncolni. A térdműtétem után egy olyan mozgásformát kellett találnom a futás helyett, amit bír a térdem. És a hastánc iszonyatosan bejött nekem. Annak ellenére, hogy ez egy alapvetően erotikus, nőies műfaj, a mozdulatsorokat keményre, ütősre is meg lehet csinálni. És lehet találni hozzá olyan dobszólót, ami nem lágyítja, hanem keményíti a mozgást. Az edzőm eleinte csodálkozott az ötletemen, ráadásul kitaláltam, hogy a hastánc alapvető kelléke, a rázóöv, úgy nézzen ki, mintha tele lenne töltényekkel. Felkértem hát Papp Janó jelmeztervezőt, hogy készítsen egy ilyen töltényövet. Így lett ebből egy protest tánc a háború ellen. Politikáról, közéletről is szó esik a háborús blokkban, kiderül, hogy Dietrich hogyan gondolkodik a náci Németországról, a honfitársairól, de szándékosan nem akartunk politikai kiáltványt csinálni.
MN: Mégis kihallható a párhuzam Dietrich kora és napjaink között, amikor sokak gondja, hogy hazát kell váltani, s meddig lehet kompromisszumot kötni, nemet mondani egy kirekesztő nézeteket valló rezsimre.
FA: Rohadtul fáraszt, hogy mindig arról csináljunk előadást, hogy mennyire kibírhatatlan a helyzet. Ne arra használjuk már a tehetségünket, hogy egymást meg magunkat is lehúzzuk! Ha egy ember mindennap így gondolkodik, beteg lesz és meghal. Tök beteg az ország, haldoklik ebben az idegrendszeri szmogban, ahol csak a rosszat feltételezzük és látjuk a másikban. Lefárasztja az agyamat a sok negativitás.
MN: A közéleti szerepléseket is hiábavalónak tartod?
FA: A tavalyi március 15-i tüntetés nagyon pozitív élmény volt, a mai napig emlegetjük Kulka Jánossal, akivel moderáltuk az eseményt. Nagyon sokan jöttek el, és azt lehetett érezni, hogy nem csak azért, mert minden szar, hanem mert azt akarják, hogy jó legyen.
MN: Két március 15-e között viszont semmi nem történik. Nem tartod abszurdnak az ellenzék tehetetlenségét?
FA: Dehogynem, nem is nagyon értem, hogy miért van ilyen furcsa, nem kreatív, tetszhalott csend. Ha okosabb lennék, nyilván tudnám a megoldást.
MN: Ha nem lennének ennyire torz közállapotok, akkor is kiállnál amellett, amit igaznak tartasz? Gyereknek is ilyen voltál?
FA: Amikor elsős voltam az általános iskolában, jött egy lány az osztályunkba, aki ekcémás volt. Az egész osztály csúfolta, kiközösítette. Nem bírtam tovább, és azt mondtam a többieknek, ha még egyszer valaki szidja, az engem is szid. Megfogtam a lány kezét és leültem vele egy padba. A szülei ezután elhívtak magukhoz vacsorára. Évekig tartó szoros barátság alakult ki. Egyszerűen szervileg nem bírom, rosszul érzem magam, ha valakit bántanak. Sokkal inkább belső kényszer, mint jól felfogott morális megfontolás, hogy bajba jutott vagy kirekesztett emberek érdekében szót emeljek.
MN: Nem tapasztalod, hogy az ilyen fokú érzékenység egyszerre átok és áldás?
FA: Borzasztó Fullajtárnak lenni. Sokszor úgy érzem, hogy az a nem normális, aki folyamatosan jól tudja magát érezni a mai társadalmi klímában. Ha igazán érzékeny egy személyiség, azt megviselik a környezetében lévő problémák.
MN: Mi az ellenszered, mivel oldod fel ezt magadban?
FA: Keresem azokat a helyzeteket és embereket, akik a maguk mikroklímájában megpróbálják átfordítani a közállapotokat. Mint például Horgas Péter, akivel a Minimum koncerteknél (a gyerekéhezés elleni civil kezdeményezés – a szerk.) dolgoztam együtt, majd egy ruhagyűjtés kapcsán is összekapcsolódtunk. Azt gondolom, most arra kell törekedni, hogy ne üljünk fel a korszellemnek. Az a fontos, hogy mit tudok én tenni, hogy ne így legyen. Nemrég összefogtunk a szülőkkel, hogy ne a kötelező erkölcstant kelljen a gyerekeknek hallgatni. Sikerült egy fantasztikus fiatal oktatót találni a Tan Kapujából, aki megjárta Amerikát meg egy csomó buddhista kolostort, és úgy beszél a srácoknak a toleranciáról, hogy közben megtanulnak lótuszülésben fekve nyomni. Elképesztően jó, amit a fiam a buddhista foglalkozásról hazahoz.
MN: Pályakezdésed óta megtalálnak a korodnál érettebb figurák, kemény nőtípusok. A Sirály Arkagyináját is közéjük sorolod?
FA: Arkagyina inkább a szakmája reprezentatív képviselője. Mindent magán hordoz, ami a színészetben pozitív és negatív. Ascher rengeteget tud a színésznőkről, én meg belülről tudok sokat arról, hogy mi kell a pályán maradáshoz. Nagyon izgalmas, fájóan röhejes volt a próbák során a helyzeteket elemezni, amikor Arkagyina egy percig sem bírja ki, hogy ne róla legyen szó. Ez tipikus színészvonás.
MN: Az előadásotokban mindenki önző, a saját monomániájában él, az abszurditásig nem látja és hallja meg a másikat. Arkagyinánál mindez szélsőségesebben tetten érhető, miközben megmutatod az igazságát is…
FA: Ascher rendezése mindegyik generációnál bemutatja, hol van az önbecsapás. Nagyon szeretem, hogy a mi előadásunkban Trepljov egy elhízott, valószínűleg tehetséges, de az anyja nyakán élő harmincas gyerek. Rengetegen, köztük a kritikusok is számon kérik, hogy miért nem depresszív, sovány Trepljov szerepel nálunk. Csodálatos gondolat, hogy ez a srác már nem huszonéves, képtelen a saját útját kijárni, még mindig ott tart, mint sok mai fiatal, hogy oldja meg helyette, segítse hátulról az anyja. Arkagyina esetében is abszolút cél volt, hogy ne egy zsarnok, szörnyeteg legyen. Az ő igazsága abban áll, hogy annyi idősen, mint a fia, egyedül nyomta a szerepeket vidéken, melózott, hogy ma ott tartson, ahová eljutott.
MN: Zsámbéki Gáborral vezetsz harmadéves színészosztályt. Hogyan tudod felvértezni őket a jövőre, amikor ennyire kiszámíthatatlanok a színházi viszonyok?
FA: Sokat beszélgetünk, de receptet, kulcsot nem tudok adni nekik. Arra igyekszem rávenni őket, hogy a saját útjukat próbálják megtalálni ebben a furcsa, állandóan változó környezetben.
MN: Megosztod velük a saját színészi szorongásaidat, kételyeidet, vagy ez már nem fér bele a tanár-diák viszonyba?
FA: Csak annyira, ami nem nyomja őket agyon. Nem dolguk, hogy egy húsz éve a pályán lévő színész nyavalygásait, önmagával való kétségeit hallgassák. Csak akkor beszélek róla, amikor kérdeznek, vagy azt látom, hogy problémáik vannak. Iszonyatosan káros, ha egy osztályfőnök egyenrangúságra törekszik. Fontos a távolságtartás, nem sörözgetek velük az előadás után, mert az rosszfajta intimitást szül.
