Magyar Narancs: A gimnázium és az egyetem között Berlinben töltöttél egy évet. Tapasztalatgyűjtés volt vagy inkább menekülés?
Sodró Eliza: Csodálatos év volt. Teljesen más gondolkodást tanultam meg, hagytam, hogy bármi megtörténjen velem. Döbbenetes volt számomra olyan emberekkel találkozni, akik boldogok, pedig nem is színházzal foglalkoznak. Én is csináltam mindenfélét, dolgoztam török bárban, szép színes szórólapokat készítettem magamról, és osztogattam szülőknek, hogy vigyázok a gyerekükre, és emellett készültem a berlini színiakadémia felvételijére. Az első rostán túl is jutottam, de a továbblépéshez javítani kellett volna a némettudásomon. Viszont közben itthon is jelentkeztem újra...
MN: Nem először próbáltál bekerülni a színművészetire. Másodszorra jobb volt a helyzet?
SE: Már nem izgultam annyira. Közben görcsöltem be, amikor láttam, hogy nem igazán érdeklem a zsűrit. Mintha lenne valami elképzelés, amibe nem férek bele. Kaposváron teljesen más volt a légkör, a felvételi előtt kijött hozzánk Rusznyák Gábor rendező, és azt mondta, nem arra kíváncsiak, amit nem tudunk, hanem arra, amit tudunk. Ez a pár kedves szó annyira megnyugtatott, hogy egész másként kezeltem a helyzetet, és már az első rostán éreztem, engem ide fel fognak venni. Az egyetemi osztályom volt az első olyan iskolai közeg, ahol igazán otthon éreztem magam.
| ||
MN: Mennyire értek el hozzátok a kaposvári színészképzés körüli botrányok, mennyire vettetek részt az eseményekben? (2012-ben Vidnyánszky Attilát nevezték ki a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének élére, nem sokkal később pedig felmondtak a színházi tanszéket vezető Csáki Juditnak és több tanárnak – a szerk.)
SE: Nagyon harcos osztály voltunk, petíciókat írtunk, aktívak voltunk, de mindig falakba ütköztünk. A rektorhelyettes időnként megfenyegetett minket, hogy mindenki fegyelmit kap, senki sem fog diplomázni. Olyan volt az egész, mint egy befejezetlen Bulgakov-dráma. Vagy valami őrült Kafka-novella. Aztán amikor negyedévesek lettünk, és szétszóródtunk különböző színházakhoz gyakorlatra, már csak az volt a cél, hogy valahogy megszerezzük a diplomát, úgyhogy kussoltunk. Mindig hálás leszek azoknak a tanároknak, akik ott maradtak, és segítettek nekünk végigcsinálni.
MN: Első társulatodnál, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban aztán egyik lehetőség jött a másik után, rengeteg arcodat meg tudtad mutatni. A szerepeidről készült fotók is erről tanúskodnak: mintha mindegyiken másik nő lennél.
SE: Pedig az elején ott is nagyon szorongtam, hogy fogok én beilleszkedni ebbe a társulatba, nem mertem elmondani az ötleteimet, óriási volt a különbség az egyetem és a színházi közeg között. Az egyetemi vizsgáinkon mindent magunk csináltunk, szöveget, jeleneteket, díszletet, jelmezt – ráláttunk az egészre. Szombathelyen először furcsán néztem, minek ül annyi ember a rendező mellett, nem értettem, miért súg a súgó, amikor én tudom a szöveget. Egyszer megkértem az ügyelőt, ne mondja be a nevemet a hívóba, ha én jövök, mert az olyan ciki; mindenki azt fogja hinni, nem tudom, mikor kell színre lépnem. De idővel valahogy beleszoktam a munkamegosztásra épülő rendszerbe.
MN: Mi okozta a legnagyobb szakmai kihívást?
SE: Egyértelműen az éneklés. A Cabaret egyetemi vizsgáján estem át a tűzkeresztségen, utána gyakran álmodtam, hogy kimegyek a színpadra, és felsülök az énekléssel.
MN: Olyan rémálmod nincs, hogy ott állsz, és nem jut eszedbe a szöveg?
SE: Van, de azok általában úgy végződnek, hogy valahogy mégis feltalálom magam, egyszer például táncra perdültem egy homárjelmezben, és hatalmas sikert arattam az álombéli közönség előtt.
MN: Idén ősztől Kováts Adél társulatában, a Radnótiban játszol. Hogy talált rád az új igazgató?
SE: Jordán Tamás minden évben egyszer elengedett Pestre dolgozni, dolgoztam a k2 Színházzal például. Alföldi Róbert pedig látott egy szombathelyi előadásban, így amikor megrendezte a Leart a Radnótiban, ki akart próbálni. Akkor játszottunk együtt Adéllal, aki tavasszal felhívott, és kérdezte, hogy leszerződnék-e. Hirtelenjében alig hittem el.
MN: László Zsolt Learje mellett te játszod a legkisebb lányt, Cordéliát, aki a darab mozgatórugója, pedig csak az elején és a végén szerepel, gyakorlatilag az egész előadás nélküle zajlik.
SE: A bemutató után derült ki számomra, hogy van egy olyan nehézsége a szerepnek, amit nem igazán van lehetőség a próbafolyamat alatt megoldani. Ez pedig az első és a második megjelenésem közötti másfél órás szünet. Meg kellett találnom azt a tevékenységet, ami ébren tartja a koncentrációmat, de nem pörget fel annyira, hogy elfáradjak, mire újra be kell mennem. Végül az bizonyult a legcélravezetőbbnek, hogy az első felvonás alatt meséket olvasok az öltözőben vagy a büfében, aztán amikor elkezdődik a második, már jó előre beállok a hátsó nézőtéri függöny mögé, s onnan lesem, hol tart a darab. Így könnyebben veszem fel újra az előadás fonalát.
MN: Fiatal színésznőként mennyire tudod magad képviselni, eladni? Van-e például ügynököd?
SE: Nincs, de nagyon jó lenne, ha lenne. Sokakhoz hasonlóan nekem is nagyon nehéz pénzről tárgyalnom, az önképviseletet nem tanultuk meg az egyetemen, pedig nagyon szerettük volna, és annak idején jeleztük is, hogy legyen önmenedzsment tantárgy. De ez most már ránk marad.
MN: A te színészgenerációdra, a kortársaidra is jellemző a szakma közmondásos megosztottsága?
SE: Szerintem az én kortársaim még nem ártottak egymásnak annyit, hogy elmélyüljön bármiféle szakadék. Bízom benne, hogy mi talán nem hülyülünk meg. Nagyon tehetséges generáció ez. Kár lenne érte.
