Átlát nagyobb szerkezeteket, színházban gondolkodik, gátlástalan, és tud önmagára és a műfajra is reflektálni ironikusan - amire a műfajnak nagy szüksége van a megújuláshoz. Ezzel akaratlanul is felidézi az előző generáció legjobbjainak fontosabb pillanatait. Ugyanakkor rendelkezik a nagy kísérletezők néhány fontos jellemzőjével, például hogy helyenként nem tudja feszesre húzni a jeleneteket, nem képes kidobni ötleteket.
A Boccaccio világát érzéki, botrányosan vicces, korunkra és válságban lévő társadalmunkra jellemző jelenetfüzérekben megidéző előadásban három másik hírhedt táncos-komikus, Cuhorka Emese, Dányi Viktória és Marco Torrice volt segítségére. A tengerparton elzárt, unatkozó, netfüggő, wellnesskultuszban verdeső, nudista, babonás vagy épp bűntudattal terhelt fiatalok sziporkázva adják egymásnak a stafétát. Egyszer mintha Beckett, máskor mintha Terry Gilliam, Greenaway vagy Pál apostol skiccelte volna fel a szavak nélküli, fiktív tábortűzi jeleneteket. A feltehetően jó hangulatú, felszabadult próbák és a mediterrán mentalitás átsejlenek az előadás szövetén. A hétköznapi szakrálistól a közönségesen át a hősiesig minden fontosabb kisemberi karakterről kapunk kimutatást. Végül eljön a mi országunk. "men.
Trafó, május 10.
