| ||
magyarnarancs.hu: A képzelt betegben másodszor dolgozott Mohácsi János rendezővel és Mohácsi István dramaturggal. Hogyan viszonyul az ő munkamódszerükhöz, hogy csak a próbák során áll össze az előadás végleges szövege?
Für Anikó: Mindennek az az előnye, ami a hátránya is. Egyrészt óriási szabadságot ad, hogy a pillanat, a szituáció és egymás személyisége ihleti a tényleg ott és akkor összeálló szöveget, ami nagyon elevenné teszi a munkát, és sok mindenre felbátorít. Inspirálóan hat a képzeletre, hogy nem egy dogmatikusan kezelt, márványtömbfaragás-szerű, hanem élő, vibráló munkáról van szó. Ugyanakkor az, hogy később rögzülnek a dolgok, a megszokotthoz képest ad egy pici bizonytalanságot – de ez egy jó gyakorlat is.
magyarnarancs.hu: Ebben az évadban A képzelt beteg az első munkája az Örkényben. Elegendő annyi feladat, amennyivel a színház megkínálja?
FA: Bőven. A már futó hét darabom mellett ez a nyolcadik, amit még két bemutató követ az évadban. Az ember általában oda szerződik, ahol számítanak rá, ahol a tehetségét kamatoztathatja, és az Örkény Színház, amelynek alapító tagja vagyok, mondhatom, hogy ebből a szempontból is nagyszerű hely számomra. Amikor Mácsai Pál 2000-ben művészeti vezetőként elindította a(z akkor még) Madách Kamarát (amely 2004-ben alakult át az Örkénnyé – a szerk.), az veszélyes vállalkozás volt, mert ennek a Madáchhoz képest máshogyan elképzelt színháznak szigorú látogatottsági feltételeknek kellett megfelelnie, hogy ne vonják vissza a kinevezését. Ehhez nagyon bölcsen átgondolt és fokozatosan bevezetett műsorpolitika kellett; az elmúlt majdnem tizennégy év után úgy gondolom, ez jól sikerült.
magyarnarancs.hu: Huszonnégy éve van a pályán: hová jutott el mostanra színészként?
FA: Megtanultam nem nagyon akarni a dolgokat; az korábban valahogy mindig rosszul sült el: amikre nagyon vágytam, sokszor nagyon nemszeretem munkák lettek végül. Amikről viszont azt gondoltam, hogy „jaj istenem, miért pont ez”, azokkal mindig tanultam magamról, a mesterségemről, azokban mindig olyan jó dolgokat sikerült csinálnom, hogy hamar leszoktam a nagyon akarásról. Azt gondolom, van az életemnek egy olyan része, ami nem rajtam múlik; ezt tekinthetjük kényelmességnek, de világnézetnek is, taónak, karmának, Jóistennek vagy sorsnak, kinek-kinek ízlése szerint. Jó tizenöt éve megbeszéltem magammal, hogy jobb, ha csak azzal foglalkozom, amire befolyásom van.
magyarnarancs.hu: A Kupidóban szinte végig egy babydollban, a sajátos tér miatt a nézőkhöz nagyon közel játszott. Mennyire elvárás a színésznőktől – szemben a férfi színészekkel –, hogy karbantartsák a testüket?
FA: Szerintem ez mindenkinek kötelessége. Egyrészt jogos elvárás egy színésztől – persze nem ez a lényeg –, másrészt primer egészségügyi megfontolás minden földi halandó számára. Nem azért kell karbantartani a testet, hogy az ember Miss Európa vagy Közép-Európa Legszebb Férfifelsőteste lehessen, hanem hogy ez a testnek nevezett gépezet működjön – és csak akkor tud működni, ha legalább minimális figyelmet kap. Az a rögeszmém, hogy ez nem csak esztétikai és egészségügyi kérdés: ha valaki hagyja magát a Jóistentől kapott alkatához képest elfolyni, azzal szerintem valami fontosat felad magából, küzdelem nélkül lemond valamiről. Persze, ezt az őrületig túlzásba vinni ugyanúgy önfeladás, mint az ellenkezője.
magyarnarancs.hu: Színészileg nagyobb kihívás egy ilyen, a Kupidóhoz hasonló feladat?
| ||
FA: Jól értem, most az a lényeg, hogy fehérnemű volt-e a jelmezem? Igen, egy kicsit zavart, de ha ez hozzátartozik a feladathoz – mint ahogy abban az esetben hozzátartozott –, egy bizonyos határig elfogadom. De azért nem keresem azokat a lehetőségeket, amikor ledobálhatom magamról a ruhákat. A pályám elején pár filmben kipróbáltam a vetkőzősdit, de olyan végtelenül rosszul éreztem magam, hogy aztán nem forszíroztam tovább. Ha egy helyzetben nem tudok igazán feloldódni, abban jó sem lehetek; itt összeér a színész és az ember. Nem akarásnak nyögés a vége, tartja a népi bölcsesség, és ez erre is vonatkozik. Ugyanígy akkor sem vállaltam el filmszerepeket, ha nem tetszett az egész forgatókönyv, ha úgy éreztem, semmi közöm hozzá, ha nem találtam benne semmit, ami révén közel tudtam volna engedni magamhoz a figurát. A színház más: ott egy társulaton belül kötelességed eljátszani, amit rád osztanak. Az eljátszott szerepeim 70 százalékát kifejezetten szerettem, 25 százalék semleges volt, de megcsináltam becsületből, és csak 5 százalék volt, amit kifejezetten utáltam – azt hiszem, ez nagyon jó arány.
magyarnarancs.hu: Nagyon sok hangoskönyv jelent meg a hangjával – a színészetnek ez a területe lehet integráns része a karriernek, vagy az ilyesmi csak melléktevékenység?
FA: Ez olyan, mint amikor egy festőművész készít olajfestményeket, akvarelleket, rézkarcokat és linómetszeteket: az egyik tevékenységi forma a sokból. Ez is egy szegmens az ember színészi hivatásában; nagy gyönyörűség volt részt venni ezekben. Az ember teljes egészében, tokától bokáig ott van ilyenkor, ugyanúgy mindenét használja, mint a színpadi játék során, csak annyi a különbség, hogy ha az arcommal játszom, vagy ha hat rám egy megélt érzelem, az nem látszik – de a végeredményben ugyanúgy megjelenik.
magyarnarancs.hu: Énekesként is mint színész van jelen a színpadon vagy a stúdióban?
FA: Nem, az egészen más, bár színészként mindent meghatároz, hogy a hangom rendben legyen; ezért is jó, hogy egy csodálatos énekmesterre, Bagó Gizellára főiskolás korom óta számíthatok, és ezért is örültem a kiváló musicalszerepeimnek – bár magának a műfajnak nem vagyok a rajongója. Amikor az első cédém készült, és megmutattam pár számot a dalok szövegírójának, Bereményi Gézának, ő azt mondta: úgy énekelsz, mint egy színész. Ebből megértettem, hogy nem kell hozzátenni: ott van a zene – Hrutka Róberté –, a szöveg, az énekhang és a személyiség; ha az ember ezt még alá akarja húzni, még rá akar tenni, akkor ezek kioltják egymást. Az a legjobb, ha csak a zenére és a szövegre koncentrálok, és maximálisan annak adom oda magamat. Akkor vagyok igazán jelen, ha nem tolom magam előtérbe, hanem a médiuma vagyok annak, amit csinálok.
magyarnarancs.hu: Többször mondta, hogy szenvedélyes színésznek tartja magát. Mégis, mind a Terápiában, mind a Coming outban mintha pasztellárnyalatú szerepeket kapott volna. Az ilyeneket is lehet szenvedélyesen játszani?
FA: Feltétlenül. De nem attól leszek szenvedélyesebb, hogy hangosabban beszélek, meresztgetem a szememet és rázom a hajtincseimet, hanem a megéltségtől és attól a hőfoktól, amivel az ember bizonyos helyzeteket megél – és egyáltalán, attól, hogy mennyire szereti, amit ott és akkor csinál. És a Terápiát és a Coming outot is jó volt csinálni, mert jól voltak megírva a szerepek.
magyarnarancs.hu: Úgy éreztem a Coming outról, hogy minden jóindulata mellett is inkább árt a melegközösségnek, mintsem hogy a javát szolgálná. Mit gondol?
FA: Megmondom őszintén, azért nem tudok nyilatkozni, mert még nem láttam a filmet. A forgatókönyv nagyon tetszett, mert nem próbál „igazságot tenni” a felek között, az egyiket jobbnak, a másikat rosszabbnak mutatva, hanem konstatálja, hogy létezik ez is, az is, és ez nem választás, hanem állapot kérdése. Az pedig, hogy ki milyen ember, beállítottságtól függetlenül az ő emberi minőségén múlik. És ezt a témát nagy szeretettel és hihetetlen könnyedséggel kezelte, ettől az egész történet szerethetővé vált.
magyarnarancs.hu: Foglalkoztatja a napi kultúrpolitika?
FA: Megpróbálom távol tartani magamat attól, amit nem tudok se pró, se kontra befolyásolni, csak konstatálni. És nem is értek hozzá, részinformáció alapján hőzöngeni pedig felületes, közhelyes dolog lenne. A saját világomban – ami persze nem választható el a nagy egésztől – próbálom megoldani a problémáimat, van abból is elég; annyi mindenre megy el az energiám, hogy nem tudok mást beengedni a napi teendőkön kívül. Nem is használok számítógépet, ilyen kőkorszaki szaki vagyok. Szó sincs róla, hogy erényt kovácsolnék ebből a „fogyatékosságomból”, csupán így alakult. De külön gyönyörűség számomra, ahogy erre az emberek reagálnak. Először pironkodtam miatta, de már kezdem élvezni, ahogy elkerekedik az arcuk, és megkérdezik, hogyan lehet így élni. Köszönöm, egész jól, még ha én is leszek az, akit majd kitömnek, és a Természettudományi Múzeumban mutogatnak: ő volt az, aki még 2014-ben sem használt számítógépet.
