Magyar Narancs: Hogyan kezdődött a közös munka?
Vinnai András: A Gólem Színház kezdte egy gyűjtéssel, amelyre be lehetett küldeni mindenféle zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákat. A rendező, Borgula András ezután kért fel engem, és kitaláltunk még sokkal durvábbakat. Meg hát az interneten is épp elég elrugaszkodott elképzelést találni. A hírek is megemlítenek zsidó cápákat, akik békés fürdőzőkre támadnak. A Tesco teteje is azért lapos, hogy le tudjanak szállni az izraeli helikopterek. Ezeket mindenki ismeri. A darab természetesen nem csak erről szól. A mi előadásunk kétoldalú. Ugyanúgy szól a zsidóparanoiáról, mint a zsidóellenességről.
MN: Mit jelent, hogy az előadás "egyszerre antiszemita és zsidóbérenc"?
VA: Az antiszemiták azt mondják, hogy ti, zsidók vagytok a hibásak mindenért. A zsidók meg azt mondják, hogy mi nagyon sokat szenvedtünk, és mindig bántanak minket. Ezt a kettőt szeretnénk egyszerre megjeleníteni, és nevetség tárgyává tenni. Az egész problémakört továbbgerjesztjük az előadásban. Először félünk kimondani a zsidó szót, aztán fennhangon zsidózunk, aztán addig mondjuk, amíg már tényleg nem jelent semmit. Nem merem azt mondani, hogy nem antiszemita előadás, mert az. De itt az antiszemitizmus egy vicces kifejezés. Borguláéké pedig egy zsidó színház, és nekik talán szabad ezt. Az volt a cél, hogy ne a megszokott körben mozogjunk. Változtassunk az irányon, és mi támadjuk be magunkat. Ezen a másik tud röhögni - és hogy igazából magán is, vagy csak rajtunk nevet, az rajta múlik.
MN: Az antiszemitizmus és a paranoia egymást gerjesztené?
VA: Most igen. Történelmi szempontból vizsgálva nem tudom, melyik volt előbb. Valaki egyszer elkezdte, de az is lehet, hogy egyszerre kezdték el. Az biztos, hogy az erősödő antiszemitizmus nem számolható fel erőteljesebb holokauszt-emlékműsorok készítésével.
MN: Mindenesetre nem teljesen gyökértelen a "minket mindig bántanak" életérzés.
VA: Hát igen, mert bántották őket. Elég sokat. De az előadás a mostban játszódik. És vállaltan nagy marhaságok vannak benne, amik persze lehetnek bántók, de igazából vicces dolgok. A lényeg, hogy nem akartunk olyan előadást csinálni, ami görbe tükröt tart a társadalomnak, aztán górcső alá veszi a dolgokat, és közben még politikailag is korrekt. Nem az. Ez egy nagy marhaság sci-fi elemekkel, ami emellett remélem, sok mindenre rávilágít. Például az egymást gerjesztő rendszerekre.
MN: De ha azt mondjuk, hogy mindenki hülye, és "mindannyian szörnyetegek vagyunk valakinek a szemében", és röhögjük ki magunkat és a másikat, mert mindenki ugyanolyan hülye - ezzel egy szintre kerülnek a nem egy szinten lévő mentalitások. A zsidóság...
VA: Te is halkabban mondod a zsidó szót. Ez benne is van a darabban.
MN: Jó. Szóval hogy a bizonyos zsidókra jellemző önsajnálat egy szintre kerül a rasszizmussal. Ez egy meredek állítás.
VA: Úgy érted, hogy veszélyes?
MN: Legalábbis problematikus.
VA: Tényleg az, de a darabban igazából a paranoiáé a főszerep, és mi ennek kapcsán beszélünk a hülye antiszemitákról és a hülye zsidókról. Szoktam fantáziálni arról, hogy egyszer megkeres majd egy neonáci színház is, és akkor velük majd a neonáciság visszásságain kacagunk majd egy jót. A lényeg, hogy ha mind hülyék vagyunk, akkor vajon számít, hogy hülyék vagyunk? Szerintem az antiszemita meg a zsidó paranoiát azért lehet egy szintre hozni, mert mindkettő paranoia.
MN: A kettő között azonban racionális és morális szempontból is különbség van.
VA: Igen, én ezt értem és tisztelem is, és nem az a célunk, hogy az emberektől elráncigáljuk a történelmüket és a személyes tragédiáikat. Egyébként nem találtunk ki semmi újat, Királyhegyi Pál már évtizedekkel ezelőtt sopánkodott azon, hogy milyen megalázó lehetett annak a náci tisztnek, hogy annyi ember előtt kellett őt megvernie a lágerben. Eldöntöttük, hogy a jelenből indulunk ki. És most a holokauszt emlegetése tényleg tud adu ász lenni. Persze ez a megállapítás már antiszemitának minősül.
MN: Nem feltétlenül.
VA: Ezekből a kategóriákból kéne már kijönni végre. Persze sokat paráztam azon, hogy viccelődhetek-e ezzel, hiszen én nem vagyok zsidó, az én nagyszüleimet nem vitték el. És amikor erről beszéltünk a rendezővel vagy a producerrel, Schőn Edinával, meggyőztek, hogy igenis viccelődhetünk ezzel, mert az ő családjukban megtörtént, és mégis akarnak viccelődni vele. Erre lehet azt mondani, hogy ezeknek semmi se szent - és lehet nevetni is rajta. Ahogy sok más országban ez már nem számít tabunak. Nálunk még igen.
MN: Igényed, hogy társadalmi problémákról írj?
VA: Egyáltalán nem. De mostanában valahogy megtalálnak az ilyen feladatok, például megkeresett egy jogvédő szervezet is, hogy írjak nekik rövidfilmeket a mai viszonyokról. Nincs küldetéstudatom, hogy társadalmi kérdéseket feszegessek. De maguktól beáramlanak a színházba. Ahogy figyeltem, azt hittem, hogy ez valami divat lett, de hát nem az. Erre szükség van, csak az a baj, hogy általában nem jut el azokhoz, akik tényleg érintettek a témában.
MN: A Lefitymálva létrejöttekor együtt dolgoztatok a szövegen, vagy megírtad előre?
VA: Borgula Andrással sokat beszélgettünk előtte, és együtt találtuk ki a darab szerkezetét. Aztán elvonultam, megírtam, és az olvasópróbákon az öt színész - Bánki Gergő, Huzella Júlia, Lukáts Andor, Nagy Mari, Schmied Zoltán - is hozzátette a maga gondolatait. Jó néhány problémára rávilágítottak, és nagyon jó javaslataik voltak a szöveggel kapcsolatban. A darab alapvetően három hozzáállást jár körül: amikor ki sem ejtjük azt a bizonyos szót; amikor megpróbáljuk a kultúrákat közelebb hozni egymáshoz, okosan érvelni, hidakat verni; és a teljes elborulás, amikor az interneten keringő elméleteket valóságként kezeljük, és azt mondjuk, hogy lesz ez még durvább is, ha minden kiderül.
MN: Nem szeretnéd kiadni az írásaidat?
VA: Felmerült már, hogy lehetne egy kötetem, csak rengeteg munka lenne letisztázni a szövegeimet. Minden darabból rengeteg változat van a gépemen. És valószínűleg mindet átírnám. Meg van egy-két nagyon hosszú, amitől ennek a könyvnek nagyon furcsa alakja lenne.
MN: A szövegeidre általában jellemző, hogy átléped a határokat, lekaszabolod az egyik piedesztálra emelt, elfogadott értéket, aztán a másikat is. Hogyan lehet ezzel az attitűddel állítani is valamit?
VA: Jobban szeretek kérdezni, mint állítani. Amit állítottam eddig, arról mindig kiderült, hogy hülyeség. Inkább megkérdőjelezem a dolgokat, mintsem hogy kijelentenék valamit. De ez nem feltétlenül tudatos stratégia. Régebben úgy is dolgoztam, főleg Bodó Viktorral, hogy különböző élelmiszereket dobtunk rá a billentyűzetre. Ma már ilyet nem csinálunk. Meg a víziók. Hiszek a víziókban, abban, ha nem kitalált bizonyításai vannak az embernek, hanem egy látomása, aminek nincs kifejezetten értelme. De az a látomás aztán elviszi valahová. Persze nagyot könnyít munka közben, ha az ember meg tudja fogalmazni egyetlen mondatban azt, amiről mesélni akar. Én csak annyit tudok állítani, hogy mindennek én vagyok az oka az életemben. Tetszik ez a mondat. Fogalmam sincs, ez minek számít. Ezoterikus hozzáállásnak? Amit magam körül látok, azt én építettem magam köré, és a játék lényege, hogy rájöjjek, mi vele a dolgom.
MN: Inkább kérdezel, és ezzel mozdítod ki a nézőket?
VA: Nem célom kimozdítani őket. Meglepetéseket viszont jó okozni. És szórakoztató is.
MN: Ha ilyen demokratikusan hülyéz le mindenkit a darab, felmerül: célkitűzés-e, hogy jöjjön a másik oldal is? Ezt egy reális lehetőségnek látod?
VA: Lehet, hogy beülnek a lelkes antiszemiták. De nekünk is van antiszemitánk a darabban: Antinak hívják. Majd összenéznek. Nem célunk meggyőzni az embereket, hogy nevessék ki a félelmeiket vagy a dühüket. Mi is félünk és dühösek is vagyunk. Most éppen van humorérzékünk. De lehet, hogy egy másik témában mi nem lennénk humorunknál.
MN: És mi a célotok?
VA: A próbafolyamatnak ezen a pontján már eljutottunk odáig, hogy ezután csinálni kéne egy olyan darabot, ahol lágerbe zárjuk azokat, akik nem nevetnek a vicceinken. A humor diktatúrája. Bent vannak a humortalanok, kint meg, akiknek humoruk van. Hát, idáig jutottunk. Ha folytatnánk, efelé lehetne elvinni, hogy mi is visszapörögjünk a megszokott körökbe. Jó lenne ezekből kiszakadni, nem? Jó lenne mással foglalkozni.
