Magyar Narancs: Mivel nagyon kevés a szabad időd, azt javasoltad, hogy a Mizantróp közben, a jeleneteid előtt/között beszélgessünk. Ilyen könnyen tudsz ráhangolódni egy szerepre, illetve ahogy elhagytad a színpadot, kibújni belőle?
Fullajtár Andrea: Előadása válogatja. Olyan darabra nyilván nem hívtalak volna be, ahol már fél hattól rajta vagyok egy sínen, és képtelen vagyok róla lejönni. Itt van két zárt jelenetem, azokra rákoncentrálok az őket megelőző kábé tíz percben, de nincs egy olyan idegrendszeri másállapot, mint a nehezebb szerepeknél. Kell is az embernek egy-egy ilyen lazább este, hogy ne mindig olyat játsszon, amitől görcsben van.
MN: Attól lazább az este, hogy viszonylag keveset vagy színpadon, vagy attól, hogy könnyű a szerep?
FA: Mindkettőtől. Nem azt mondom, hogy egy ujjgyakorlat, de nem érzem azt, hogy "Úristen, jaj, mit kell itt csinálnom?!", ahogy például a Nordostnál. Egyszerűen kevésbé vesz igénybe.
MN: A Nordostban Bodnár Erikával és Pálmai Annával úgy meséltek a moszkvai színházban lezajlott túszdrámáról, hogy végig farkasszemet néztek a kivilágított nézőtérrel. A közönség reakciói hatnak rád?
FA: Fú, nagyon! Iszonyat erős koncentráció kell ahhoz, hogy ne billenjek ki egy ásítástól vagy egy döbbent tekintettől. Egy normál- darabnál rengeteg erőt tudunk meríteni egymás tekintetéből a színpadon, akármi is történik odalenn. Itt erre nincs lehetőség, és nagyon kell magam tartanom, hogy a nézők ne tereljék el a figyelmem, hanem inkább őket próbáljam meg behúzni abba a koncentrációba, amiben vagyok. Ez iszonyatosan kemény meló.
MN: Nemrég újra elővettétek azt a monodrámát, amivel anno debütáltál a Katonában, és amiben lényegében átalakulsz egy középkorú hajléktalan nővé. Mennyiben változott 15 évvel ezelőtti önmagához képest a Csendet akarok, illetve hőse, Etelka?
FA: 1996-ban, harmadikos főiskolásként teljesen más eszközöket válogattam össze, és persze másképp is láttam ezt a kérdést, mint most. Nagyon más lett az értéke a gyerekek elvesztésének és annak a mocsokból kivirágzó szerelemnek is, amit ő átél, és oly nagyra értékel. Annak idején egyébként pont itt, a Ferenciek terei aluljáróban megtaláltam a valódi Etelkát, azt, akiről Csalog Zsolt a szerepet mintázta. Próbáltam vele beszélgetni, de egy szót sem lehetett belőle kihúzni, és egyáltalán nem érdekelte a darab.
MN: Ez a szerep, gondolom, jóval komolyabb ráhangolódást igényel, mint a ma esti.
FA: Igen: a Csendet akaroknál már fél hatra bemegyek, és mintha egy lift elindulna velem lefelé, és megy le, le, le, le. Nagyon nem jó érzés odalent lenni, azokat érezni, amiket ez a nő érez, de kell.
MN: A darabnak szomorú aktualitást ad az, ami mostanában a hajléktalanok körül zajlik.
FA: Egészen elképesztő struccpolitika folyik itt. Én azt gondoltam, hogy 2011-ben már nem itt tartunk közgondolkodásban, hogy ha eltüntetjük őket, akkor nincsenek. Szállásokat is megszüntetnek, ahelyett, hogy létrehoznának újakat. Amikor felújítottuk a darabot, mondtam Zsámbékinak, hogy vigyük már el olyan helyre, ahol a kettő összekapcsolódik, mert az, hogy a Kamrában játsszuk, tök jó, de nem tudja azt jelenteni, hogy "Állj!". De egyelőre sehova se hívtak minket, így magamban meg mit tudok csinálni? Menjek ki egy aluljáróba Csalog Zsoltot szavalni?
MN: Elég gyakran állsz ki különféle közügyek mellett; legutóbb Geréb Ágnes letartóztatása kapcsán vettél részt 12 másik színésszel egy felolvasáson, majd Básti Julival akcióztatok egyet a Képviselői Irodaházban.
FA: A felolvasás rendezője, Mátyássy Áron kitalálta, hogy menjünk el az irodaházba Julival, és ott is olvassunk fel az otthon szülésről. Odaállítottak minket a mágneskapu tövébe, folyamatosan ment a pittyegés, a képviselők jöttek-mentek, de nem nagyon vettek rólunk tudomást. Egy idő után röhögőgörcsöt kaptunk, úgy tűnt, semmi értelme az egésznek. Végül aznap délután engedték ki a börtönből és tették házi őrizetbe Geréb Ágit - szerintem pont addigra adódtak össze a dolgok, szóval hogy nem mi voltunk "a nép hangja", az tuti.
MN: Második nekifutásra vettek fel a színművészetire, amiben talán annak is szerepe lehet, hogy az első alkalommal Júlia szövegével készültél, míg a másodiknál Lady Macbethtel. Időközben rájöttél, hogy az utóbbi jobban passzol hozzád?
FA: Persze, az első felvételin tök hülye voltam: a gimnáziumból estem oda, és fogalmam nem volt, hogy milyen vagyok. Engem már tizennégy éves koromban is húsznak néztek, szóval a felvételi idején ember el nem hitte volna rólam, hogy egy naiv szűz lány vagyok. Mégis gimnazistaként gondolkodtam, és úgy voltam vele, hogy viszem a kötelezőt, az meg mi lehet más, mint Júlia?
MN: Tényleg azzal utasítottak el, hogy nem vagy elég nőies?
FA: Ezt így nem mondták a szemembe, csak a gondnok bácsitól hallottam vissza. Amúgy meg ízlések és pofonok. De ha megnézed azt az osztályt, amibe nem vettek fel, csupa modell külsejű csaj - például Gubás Gabi, Major Melinda - volt ott, szóval nem csoda, hogy nem fértem be közéjük. Az pedig hozzátartozik a történethez, hogy annyira előnytelenül nem lehet felöltözni, ahogy én oda elmentem: bölcsésznek öltöztem, lógott rajtam a pulcsi meg a tarisznya, és mindeközben Júliát szavaltam - persze hogy kirúgtak. Nem is felvételiztem volna újra, ha nem hallom, hogy Zsámbéki indít osztályt. Akkor úgy voltam vele, hogy ha ő meglát bennem valamit, akkor lehet helyem ezen a pályán, ha nem, akkor elmegyek tanárnak.
MN: Hát ő meglátott valamit, többek közt azt, hogy igen jól tudsz tragikus sorsú, kemény, idősebb nőket megformálni.
FA: Igen, ez az ő nagy leleménye: Zsámbéki rám már a főiskolán is mindig idősebbeket osztott - ki is voltam borulva tőle rendesen. Egy idő után baromi idegesítő öregasszonyokat játszani, untam, hogy folyton néniznek. Egy fiatal lánynak ez azért sérti az önérzetét, miközben persze értettem, hogy miért van ez.
MN: Akkor jó ez így?
FA: Ahogy vesszük. Egyrészt szakmailag rengeteget lehet tanulni ezekből a nehéz, idősebb szerepekből, másrészt nekem nem volt a színpadon fiatalkorom. Ez annyiból persze szerencsés, hogy lassan hozzáöregszem a szerepeimhez, míg aki naivaként kezdte a pályáját, annak nehéz lehet a korral járó váltás. Nagyon szeretem az életigenlő szerepeket, és nagyon kevés ilyet kapok, pedig ezek kifejezetten jót tesznek az ember lelkének. Ha csak egyfajtát csinálsz, az totál lefáraszt. Már volt, hogy szólnom kellett, adjanak mást is a tragikák mellé, mert egyszerűen már nincs ötletem, hogyan nyúljak a következőhöz anélkül, hogy ismételném magamat. Akkor adtak is, jó volt. De nyilván nem hülye a színház, azt használja a színészeiből, amit tud. Nagyon örülök, hogy most benne leszek egy könnyedebb darabban: a Gyógyír északi szélre egy e-mail szerelem történetét meséli el; 'ze Áronnal fogjuk játszani az "budai Társaskörben.
MN: Rengeteget dolgozol. Hogy tudod ezt összeegyeztetni azzal, hogy egyedül neveled a kisfiadat?
FA: Ezt nem lehet összeegyeztetni. Az van, hogy napról napra oldom meg az életünket. Tudtam, hogy nehezebb lesz, mint egy olyan anyának, aki irodában dolgozik, és mindennap ötkor végez. A fiamnak sajnos el kell fogadnia, hogy az anyukája színész.
MN: Próbaidőszak alatt, ami adott esetben eléggé megviselhet érzelmileg, hogyan tudod megoldani, hogy ne vidd át a gyerekre a feszültséget?
FA: Egy darabig próbáltam ez ellen küzdeni, lenyomni a stresszt vagy tudomást se venni róla, de annál jobban tört elő. Nyilván problémásabb egy színész anyukával egy gyereknek, mint egy viszonylag kiegyensúlyozott stressz-szinten működő anyukával. Gergőtől ez rengeteg energiát kíván: neki pedagógusnak is kell lennie mellettem, tehát meg kell értenie bizonyos helyzetekben, hogy az idegrendszeremre kihat a munkám. Szerencsére nem akad ki, mikor rossz passzban vagyok, és nem is nagyon veszi át a hangulataimat.
MN: Időközben véget ért a darab. Ilyenkor van egy szükséges lepörgési időszak?
FA: Ennél nem szoktam itt maradni, de van, amikor muszáj. A Nordost után például mindig maradunk kicsit - nem rohanunk el, mert nem tudunk. Egy friss darabnál persze mindig átbeszéljük, hogy mi ment, mi nem ment, hogy reagáltak a nézők, min kéne változtatni, de a Nordostról érzelmileg is le kell jönnöm: az előadás után 10-15 perc, amíg elmúlik nálam a kéz- és lábremegés.
MN: Utána el tudod engedni?
FA: Igen, azt hiszem, el tudom. Színésze válogatja, hogy ki menynyire belemenős - mi ezt így hívjuk -, de nálam már volt, hogy fizikai tüneteket okozott egy darab: mikor a Kétezerhetvenhetet próbáltuk, amiben én egy hullarablót játszottam, és egyáltalán, az egész előadás végig a halálról szólt, tök más ügyből kifolyólag csináltak nálam egy vérvizsgálatot, és kiderült, hogy a pajzsmirigyfunkcióm durván lecsökkent. A pajzsmirigy az élethez és a halálhoz való viszony szerve. Mondta az orvos, hogy ezt azonnal be kell állítani, hormongyógyszert kell szednem satöbbi, én viszont kértem, hogy várjunk egy hónapot, mert addigra túl leszünk a próbaidőszakon. A bemutató után egy-két héttel újra megvizsgáltak, és már semmi bajom nem volt. Erről - mármint nem a pajzsmirigyemről, hanem a színészneurózisról - írom a doktorimat a Színművészetin.
MN: A doktoridat?
FA: Igen, mert ma már doktorira van ahhoz szükség, hogy az ember taníthasson az egyetemen, amihez nagyon sok kedvem van. Egyrészt a tanítás miatt csinálom, másrészt mert nagyon unom már, hogy az agyamat mindig csak egyféle módon használom: szerep be, szerep ki.
MN: A színészneurózis témájához a környezeted biztosít forrásanyagot?
FA: Persze; olyasmiről akartam írni, amit jól ismerek. Ha egy színész nem tud magára vigyázni, ha túl sokat dolgozik, nem száll ki a szerepből és így tovább, akkor az bizony mentális és fizikai tüneteket okozhat. Akár benne ragadhat egy szerepben, akár rámehet az idegrendszere; tudjuk, mennyi az alkoholista, a drogos, a lelki beteg köztünk. Nagyon fontos, hogy egy színész tudja, miként kerülheti el azt, hogy teljesen kikészítse a munkája. Mégis baromi kevés szó esik arról mind a színészképzésben, mind élesben, munka közben, hogy ezen a pályán mivel játszol és hogyan.
