Azóta eltelt bő másfél évtized, és a kiváló zenetudós óhaj gyanánt megfogalmazott jóslata valósággá lett: a hosszan készült mű, amely időközben igencsak sokat változott, most tényleg eljutott az operaház színpadára. Előtte még az alkotási folyamat részeként az opera többé-kevésbé emancipálta magát az irodalmi alap, azaz Alekszandr Blok Komédiásdi című 1906-os szimbolista színművének uralma alól, valamint egy disszertáció témája lett, midőn 2013-ban maga Selmeczi György e nevezet alatt nyújtott be doktori értekezést a Színház- és Filmművészeti Egyetemen: A kortárs opera műfajtörténeti, stilisztikai és alkotáslélektani kérdései a szerző Spiritiszták című operájának tükrében.
Nem elsősorban a pikantéria fennforgása (önmagunkból doktorálni) említtette fel velünk e disszertációt, hanem sokkal inkább a cím által is körvonalazott problematika elevensége, amely alighanem majd' minden kortárs opera bölcsője körül felmerül - a komponistában, a megrendelőben és bizony a közönség soraiban egyaránt. Vagyis az a dupla fenekű kérdés, hogy lehet-e még egyáltalán manapság valóságos operát szerezni, s ha igen, akkor miért nem? Merthogy az opera bizony ma majdnem oly történeti műfajnak tetszik, mint a görög tragédia vagy a restauráció korabeli angol vígjáték: nézzük, hallgatjuk és szeretjük, de szinte kizárólag a már rég meglévőből gazdálkodunk. S nem csupán az operaházak és közönségük, de gyakran maguk az operaszerzők is, akiknek a Rózsalovagig visszadatálható zenei posztmodernség amúgy is kész felhatalmazást ad a régebbi korok stílusainak imitálására, hangzásvilágának és zenei-operaszínpadi közhelyeinek újrahasznosítására.
A temetőből nem lehet szerepet osztani - szól a színházi aranyigazság; a temetőből még egy rakás opera kihozható - sommázható a kimondatlan, ám a gyakorlatban igenis létező zeneszerzői metódus. Selmeczi György is e praxist követi, s becsületére legyen mondva, ezt őszintén teszi, ráadásul még védhető ideológiája is van hozzá, elvégre az operaközönség tényleg nem ellenezné, hogy újabb és újabb Puccini-operák íródjanak. "Újabb idézet" - hagyja el e két szó az egyik szereplő száját, s valóban: a cirkuszzenei nyitányával jószerint Vajda János-operának induló Spiritiszták stílusimitációk és allúziók halmazának bizonyul. Mint ilyen azonban mindvégig kellemesen hallgatható, és valóban fölkínál több melodikusan is emlékezetbe véshető mozzanatot, ami okvetlenül elismerést érdemel. S voltaképpen miért is ne lenne üdvözlendő egy gusztusosan historizáló, régi-új (helyesebben új-régi) magyar opera?
Selmeczi az orosz alakokat és a commedia dell'arte figuráit összeeresztő opera alapnyelvéül - műfajtörténeti hódolat gyanánt - az olaszt választotta, ám meglepő módon nem az operák oly könnyen felismerhető olasz nyelvét, hanem inkább a pallérozott köznyelvet. A spiritisztaszeánsszal kezdődő, majd bállal és Bajazzók-utánérzéssel folytatódó opera szimbolizmusa nyelvileg mindazonáltal kevésbé tűnt meggyőzőnek, mint színpadi kivitelezésében, ahol is Novák Eszter rendezése erős vizualitással, humorral és az allúziók számának gyarapításával töltötte be hivatását. Itt egy Anyegin-alakmás, ott egy Csehov-kikacsintás, s talán bizony az sem volt éppen véletlen, hogy az előadás első képe csupán deréktól felfelé mutatta a szeánsz részvevőit: elvégre a Blok-mű eredendő bábszínmű-jellegét annak idején Mejerhold is felismerte, s a nagy színházi forradalmár nem is késlekedett bábszínpadra alkalmazni a Komédiásdit. Vizualitásában a háttér vetített mintáival, humorában pedig elsősorban a második felvonás "színház a színházban" jelenetével keltett tetszést Novák és kreatív csapata. Az olasz trupp által előadott szerelmi háromszög tragédiája, majd a megrendelő által kierőszakolt újrajátszás a belterjes poénok révén éppúgy zajos derültséget keltett a nézőtéren, mint a három komédiás lendületes, jól pozicionált játékával. Kovács István (Arlecchino) cigánykereket vet, és közben mindvégig őrzi vokális eleganciáját, hangban is érvényesülő imponáló kiállását. Colombinája, vagyis az opera egyetlen női szereplőjeként magát a Nőt alakító Pasztircsák Polina látható élvezettel lakja be szólamát, teljesíti slágerigényű számait, s mint az utóbbi hónapok mind több operaházi estéjén, most is nagy tehetségnek és izgalmas operaszínpadi személyiségnek bizonyul. Cser Krisztián Hercege, valamint Pataki Adorján Pierrot-ja még azzal együtt is érdekes alakká válik, hogy nem feledhetjük: színpadi és zenei szempontból egyaránt kócfigurák állnak előttünk. A beszédes nevű Desiré alakítója, Sándor Árpád Colombina agyonlövését követően nem csupán tettének magyarázatával marad kényszerűen az adósunk, de a magabiztos énekesi teljesítménnyel is.
A kétfelé osztott, az árokban és a színpadon egyaránt előforduló zenekar a korrekt nívón felülemelkedő produkcióval szolgálta az ősbemutató sikerét, hála Kovács János mindahány operai előképet, mintát és típust meghitten ismerő karmesteri tapasztalatának és meggyőző erejének.
Operaház, január 19.
