Valóban, leszámítva az 1996-ban elhunyt P. L. Travers írónőt, nyilvánvalóan leginkább a komplett Disney cégé az érdem, hogy Mary Poppins története meghódította a világot, és nemzedékek óta őrzi kedveltségét. Persze korántsem mindenütt egyenlő mértékben, hiszen ha őszinték akarunk lenni, a mai magyar nézők tömegeinek Mary Poppins csupán egy volt a mesék sorából. Gyermekkorunkban megnéztük Julie Andrews filmes jutalomjátékát, meghallgattuk Gábor Miklós rádiós felolvasássorozatát, s az esztrádműsorok rajongói párszor még Kállai Borit is láthatták a film leghíresebb dalának előadása közepette, ám úgy lehet, a mai harmincasok-negyvenesek számára mindez együtt is alig jelentett többet, mint, mondjuk, a Varjúdombi mesék.
S mégis, dacára a dacárandóknak, nemigen lehetett kétséges, hogy az 1964-es film után kerek negyven évvel színpadi musicallé formált sztori itt, Budapesten is sikert fog aratni. Mert ha előzetesen kelthetett is parányi aggodalmat a Madách Színház bemutatójának májusról szeptemberre való átcsúsztatása, azért a nagy West End- és Broadway-musicalek rendre biztos kézzel állíttatnak színpadra Szirtes Tamás színházában, és meghálálják az alkotói energia-befektetést. Most sem történt másként, s a megbízhatóságnak és a szakmai helytállásnak ez a fegyelmezett, üzemszerű működése legalább akkora csoda, mint amekkorát Mary Poppins nevelői munkája révén a londoni Banks család apraja, nagyja, valamint személyzete megtapasztal a szemeink előtt.
"Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar" - szól az Anna Karenina ritkábban idézett második mondata, a boldog családok örök hasonlóságát a boldogtalanságok változatosságával szembeállító első mondat nyomában, s valami ilyesmi a helyzet a történet kezdetén George és Winifred Banks háztartásában is. Neveletlen, ám édes gyermekszínészek garázdálkodnak a házban, ahol a családalapításra magát a jelek szerint meglepően későn elszánó atya, Dunai Tamás egyre csak rendet és fegyelmet követelne nejétől és cselédségétől. Tudjuk, itt csak Mary Poppins segíthet, s még mielőtt elunnánk a várakozást, ott is terem a színpad kellős közepén Oroszlán Szonja - mintha csak a keleti szél fújta volna közibénk. S a történet innen szép rendben halad a filmből ismert nyomvonalon, néhány zenei és dramaturgiai dúsítással, valamint a legkevésbé gyermeklelkű fölnőttek számára is élvezhető módon.
"Abszolút hibátlan" - énekli magáról a nevelőnők gyöngye Bárány Ferenc magyar fordításában, ám félreértés ne essék, ugyanez a produkcióról a bemutató estéjén nem volt elmondható. Merthogy a szereposztás női vonala például jóval erőteljesebbnek és szerepre termettebbnek mutatkozott, mint a férfiak. A címszerepben Oroszlán Szonja valósággal kivirult a feladattól, hogy ezúttal nem - a részben alkalmasint önmaga által kitalált - hosszú hajú közhelyet kell eljátszania: derűs határozottsága, energikus jelenléte és nem utolsósorban szépsége azokon a pontokon is zökkenőmentesen átsegítette, ahol a másik két szereposztás Maryje (Polyák Lilla és Mahó Andrea) vélelmezhetően előnyösebb vokális diszpozícióból indult. A második felvonásban betoppanó ellentéte, a méz helyett ricinussal fegyelmező, félelmes rém-nevelőnő, Sáfár Mónika pazarul rút figuráját elsöprő hanggal támasztja meg; Dobos Judit maga a szerepkörét gombszakadásig kitöltő szakácsnő; míg Gallusz Nikolett némi finomkodással, de azért ügyesen és igen muzikálisan játssza végig az egyenrangúságára rálelő bátortalan feleség szerepét. Árnyékukban Dunai Tamás leginkább prózai szorgalmával érvényesülhet, s a Mary segítőtársának fregoliszerepét alakító Sándor Dávid is leginkább sürgésével-forgásával tölti ki játékidejét. Igaz, a Bertit játszó színésznek jut a legnehezebb, dramaturgiailag roppant követelő feladat: ismétlődő daltöredékével összekötni a jeleneteket, ami részben az itt meglepően sutává váló magyar szöveg miatt eleve problematikus vállalkozásnak tekinthető. Egyedül a darab junior ágában fordul meg a felállás: Bauer Gergő mosolygós bája és botlást nem ismerő rutintalansága jócskán felülmúlja Patai Anna színpadi hamisságokban jártas játékát.
A méricskélést azonban a kritikus is csak mellékesen művelheti, ugyanis az előadás lendülete feledteti a fenntartásokat. Gusztusos és mutatós a díszlet meg a jelmez, Szirtes Tamás a non replica produkcióba még hálás kis játékokat is csempész (mondjuk, az ironikusan fellengző hangját újra megrezegtető Lőte Attila számára), s persze szokás szerint biztonságot sugárzik Silló István karmesteri teljesítménye. Valamint egészen nagyszerű Tihanyi Ákos koreográfiája: a két nagy táncos szám elementáris hatásának és szellemességének sokat köszönhet a teljes előadás. S amikor a nyugati szél végül a fejünk felett elrepíti Oroszlán Szonját, nem esik nehezünkre elismerni, hogy a Mary Poppins produkciója - a címszereplő szavajárásával élve - egészében "pikk-pakk", néhány részletében pedig egyenesen "szuperfenofrenetikomaxikapitális".
Madách Színház, szeptember 23.
