„Rajtunk múlik, hogy ne engedjük be a politikát”

Udvaros Dorottya színész

Lapunk megjelenésének napján nyitja meg a POSZT-ot a fesztivál idei díszvendégeként. A Nemzeti Színház társulatának tagja azt mondja, egyedül a színház hatalmában hisz, a széthúzás pedig az egész színházi társadalom hibája.

Magyar Narancs: A jubileumi, XV. Pécsi Országos Színházi Találkozó díszvendégeként milyen érzésekkel tölt el a kialakult helyzet?

Udvaros Dorottya: Fájdalommal és szomorúsággal. Jó ideje mondogatom magamban Madách sorait: „Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának s múlattatni fog.” Odáig még nem jutottam el, hogy mulattasson. Sok álmatlan éjszakám volt, még az is megfordult a fejemben, hogy miért legyek a POSZT-on mint valami díszpinty. Sőt, az is eszembe jutott, hogy ezzel a szép kerek számmal zárjuk le, és ne legyen több POSZT, ha nem vagyunk képesek pár napot békében egymással tölteni. Emlékszem azokra az időkre, amikor a POSZT még különleges alkalom volt, és izgatottan vártam, hogy csak úgy lemenjek, és együtt lehessek a kollégáimmal. Soha nem az izgatott, hogy szerepel-e versenyben valamelyik előadás, amelyikben éppen játszom. A színházi találkozó alapgondolata a játékosságra épült, nem pedig arra, hogy vérkomolyan méregessük, ki vesz részt a zsűriben, vagy melyik előadás nyer. Ha visszagondolok, valakinek mindig adódott valami baja, miért az válogatott, miért azt választotta… Volt olyan év, amikor egy színház megsértődött, mert nem azt az előadást választotta ki a válogató, amiről ők azt hitték, hogy a legjobb.

MN: Nem gondolod, hogy a két szekértáborra szakadás következményeként a szakma ünnepét elrontotta a politika?

UD: Rajtunk, művészembereken múlik, hogy ne engedjük be a politikát magunk közé. Egy-két embernek lehet fontos csupán, hogy a politikához dörgölőzzön. Kell, hogy legyen bennünk annyi józan ész, hogy ezt ne engedjük meg. Az egész színházi társadalom hibájának tartom, hogy ma már mindenki haragszik mindenkire. A Színikritikusok Céhe eddig a Magyar Teátrumi Társasággal állt harcban, most már a Magyar Színházi Társaságból is kilépett.

MN: A Magyar Teátrumi Társaság belépése egy működőképes szakmai eseménybe élesen megosztotta a szakmát.

UD: Nem érdekel, hogy ki milyen oldalon áll, mint ahogy a próbák vagy az előadások közben sem eszerint adok végszót a partneremnek. Nagyjából tudom, hogy ki melyik irányhoz vonzódik. Hiszek abban, hogy a művészet sokkal erősebb, mint a politika. Azt gondolom, hogy nekünk, akiknek lehetőségünk van arra, hogy felálljunk egy deszkára, és mindenről beszélhessünk, ami körülvesz minket, nagyobb hatalmunk van, mint a politikának.

MN: Mi a véleményed a politikai színház egyre erősödő tendenciájáról?

UD: Bizonyos színházi előadások felvállalták a politikai kabaré hiányából adódó feladatot, de a politikai kabaré lényege az volt, hogy röhöghettünk magunkon, a helyzeteken, amiknek mi is a részesei vagyunk. Alig létezik valami, ami tőlünk független, és nem mondhatjuk, hogy én, kérem, ártatlan vagyok. Hofi Géza pacekban mondott el mindent, és a hatalom hagyta őt beszélni, mert pontosan tudták, hogy az embe­rek kiröhöghetik a helyzetet, amiben élnek, és utána sokkal nyugodtabban mennek másnap dolgozni. A színháznak nem dolga a napi politizálás, de mindig beszélnie kell a bennünk lévő hibákról, a minket körülvevő valóságról. A politizálást úgy tartom érvényesnek, mint ahogy annak idején Ascher Tamás a Katona József Színház Három nővér-előadásának végén behozta a szovjet hadsereget. Semmiféle aktuálpolitikai kiszólások nem hangzottak el, mégis mindenki tudta, hogy miről van szó.

MN: Struccpolitika a részedről, hogy soha nem nyilvánulsz meg közéleti, kultúrpolitikai kérdésekben?

UD: Nekem az a dolgom, hogy a színpadról mondjak véleményt. Sokkal gazdagabb terepem van a véleményem hangoztatására a színpadon, mint hogy tüntetéseken zászlókat lobogtassak. És ezt nem cserélném el semmi mással.

MN: Szakmai döntéshozó szervezetekben sem veszel részt.

UD: Nem vagyok alkalmas rá. Szükség van azokra az emberekre, akik a szakmai érdekképviseleteket látják el. A MASZK indulása idején lelkesen részt vettem egy-két ülésen Törőcsik Marival együtt, de rájöttem, hogy nincs hozzá se türelmem, se affinitásom.

MN: Majdnem valaki címmel élő lemezbemutató koncerted is lesz a POSZT-on. Milyen pillanatképet fogalmaznak meg rólad Bereményi Géza dalszövegei?

UD: Mindig lenyűgöz, ha valaki egy háromperces dalban el tudja mondani egy család, egy szerelem, egy ember történetét, és Géza rendelkezik ezzel a különös képességgel. A lemez ötlete úgy kezdődött, hogy Bereményi összehozott egy estét Cseh Tamás-dalokból színészek részvételével, amit a Sziget Fesztiválon is előadtunk, mert akkora sikere volt. Ott találkoztam először Hrutka Róberttel, és megkértem őt, hogy írjon nekem dalokat. Gézával hirtelen megírtak három dalt, aztán lett belőle öt, majd kilenc. Olyan könnyen „jött belőlük”, hogy végül összeállt egy lemezzé.

MN: Az utóbbi időben gyakran megidézed édesanyádat, Dévay Camilla színésznőt. Akaratlanul is belekomponálod a vele kapcsolatos élményeidet a szerepeidbe?

UD: A Nyugalom volt az első ilyen élményem, ami színházban és filmen is megtalált. Soha senkinek nem mondtam, hogy Bartis Attila regénye nekem az anyukámról szól, nem akartok belőle darabot vagy filmet készíteni? Azt éreztem, édesanyám szeretné, hogy beszéljek róla azáltal, hogy belém költözik. És tessék, az élet tálcán kínálta nekem a lehetőséget. Édesanyám talán azt akarta még megmutatni, hogy gyerekként anya­hiányban szenvedtem, mert az akkori vidéki színészlét teljesen alkalmatlanná tette a gyereknevelésre. Átütően tehetséges színésznőnek tartották. Végzős színiakadémistaként éppen a Csongor és Tündét próbálta a Nemzetiben, öt budapesti színház ajánlott neki szerződést, amikor kihallgatásra vitték. Egyszer csak egy tárgyalás kellős közepén találta magát, annyira nonszensznek tűnt, hogy még ügyvédet sem fogadott. Három évig börtönben ült, aztán bizonytalan időre internálták, amiből újabb három év lett. És akkor teljesen összeomlott, derékba tört a kar­rierje. Fantasz­tikus szerepeket játszott ugyan Kecskeméten Radó Vilmos igazgatása alatt, de például soha semmilyen kitüntetést nem kapott, nem engedték, hogy Makk Károllyal, Szabó Istvánnal forgasson.

MN: Továbbviszel valamit az ő fájdalmából, akár egyfajta elszántságot, hogy helyette is meg kell mutatnod?

UD: Megszállottan készült minden szerepre, ezt biztosan továbbviszem, de a dac, a muszáj-akarások nekem soha nem tesznek jót, abból mindig bukás származik.

MN: A kaposvári Augusztus Oklahomában szétesett életű Violetjéhez is merítettél édesanyádból, aki az utolsó éveit elzártságban, depresszióban töltötte.

UD: Nem egy szentet játszom a darabban, hanem egy szerencsétlen embert, aki elviselhetetlen szörnyeteg, ugyanakkor nagyszerű. Anyám sem volt szent, hanem olykor ő is elviselhetetlen volt. Óriási szerencsének tartom, hogy a hivatásomon keresztül megtehetem, hogy erről beszéljek.

MN: Jelenleg a Don Quijotét próbálod Vidnyánszkyval, akivel ez az első intenzív munkád. Mitől szól a mának, a máról Cervantes?

UD: Valahogy úgy próbálunk, mint annak idején, amikor a Bárka megalakult. Azzal a vággyal, hogy adott esetben megengedhessünk magunknak egy jóval hosszabb próbafolyamatot. Az első produkciónk az akkor még pályakezdő Tasnádi István Titanic vízirevüje volt. Hónapokig gyúrtuk az anyagot, ami egy fiatal írónak nagyon tanulságos. A Don Quijote esetében is hasonlót érzek, még keressük, hogy mit lehet ebből a hatalmas műből elmesélni. Cervantes egy zseni, és mindig aktuális marad. Úgy kezdődik az előadás, hogy Cervantes felolvas egy könyörgő levelet a Hercegnek, hogy ezt a kis nyomorult művemet volna kedves egy kis segítséggel méltatni. Mindig időszerű marad, hogy egy alkotónak támogatásért kell folyamodnia. És amikor az első rész siker lett, akkor a szponzort is beleírta a regény második részébe.

MN: Kettős szerepet formálsz meg a Don Quijotéban.

UD: Dulcinea, a vágyott nőalak csak Don Quijote fejében létezik. A nőiességnek az éteri és a profán, a szentséges és a nyomorult oldalát jelenítem meg Dulcineában és a Hercegnőben.

MN: Sokan meglepődtek azon a kijelentéseden, hogy „bennem is van félsz, hogy kellek-e Vidnyánszkynak”. A korábbi igazgatóknál is megfogalmazódott benned hasonló félelem, vagy ez a Nemzeti körüli botrányok hatása?

UD: Amikor Alföldi idekerült igazgatónak, akkor is volt bennem ilyen aggodalom. Sok szubjektivitás is van abban, hogy ki kiben tud gondolkodni. Székely Gábor majdnem mindig Cserhalmiban képzelte el a férfi hőst, Zsámbéki Gábor a kevésbé hősi alkatú színészeket kedvelte. Semmi biztosíték nincs arra, hogy az éveim, az érdemeim, a díjaim száma miatt szeretnének velem dolgozni.

MN: Székely és Zsámbéki olyan újító színházteremtők voltak, akiket követtél a Katonába, az Új Színházba, majd belevágtál a Bárkába. A Nemzetiben eltöltött tizenhárom éved inkább a biztonságról szól?

UD: Teljesen véletlenül ragadtam itt. Amikor Vasziljev felkért a Lear király produkcióra, vele és Törőcsik Marival akartam újra dolgozni a Művész Színház után. Miután az nem jött létre, és szerződésem volt a Nemzetivel, kellett volna kapnom egy kupac pénzt, vagy egy másik feladatot. Három különböző igazgatóm is volt a Nemzetiben, akik nagyon különböző színházat csinálnak, így olyan, mintha egy épületben, de három színházban lettem volna.

MN: Könnyen váltasz egyik színházi nyelvről a másikra?

UD: Szó sincs róla. Nehéz folyamat, amíg megismered a másikat, amíg összecsiszolódtok. A kíváncsiságom segít abban, hogy ha látom, a másik szintén megszállottan keres valamilyen színházi nyelvet, megmutatási lehetőséget, akkor engem érdekel, hogy mi motiválja, mi hajtja, mi van a fejében.

MN: Mennyire viseltek meg a Nemzetin belüli társulatváltások?

UD: Nagyon fájdalmas, amikor elválsz kollégáktól, akikkel évekig együtt dolgoztál. Egy produkció létrejötte mély szövetséget tud létrehozni. Annyi minden köt össze, annyi gyötrelmet élünk át együtt, kínlódunk a helyes út megtalálásán, és ezek az élmények összekovácsolnak. Minden váltás kegyetlen volt számomra. Amikor Jordán bejelentette, hogy elmegy, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Azok is rettenetesen hiányoznak, akik legutóbb szerződtek el.

MN: Az Alföldi-korszak utolsó két évében politikai csatározások színterévé vált a Nemzeti. Az Alföldivel távozókat és a Vidnyánszkyval maradókat óhatatlanul is besorolták egyik vagy másik „táborba”.

UD: Nem engedem közel magamhoz a politikai csatározásokat, és nem érdekel azoknak a véleménye, akik el akarnak könyvelni. A színházi próbákon nem politizálunk, hanem arról beszélgetünk, hogy miről kellene szólnia a színháznak. Én dolgozni akarok, előadásokat létrehozni, a közönséggel találkozni. Csak ez érdekel, semmi más.