Helmut Krausser Bőrpofa című darabja A texasi láncfűrészes mészárlásból vette az ötletet, mely filmet 1974, a felbukkanása óta immár hatrészes sorozattá duzzasztotta a nézői igény (maga a cím a harmadik epizódéra utal). Mármint azoknak a nézőknek az igénye, akik moziban szeretik nézni az ilyesmit, esetleg otthon, DVD-n. Bizonyára vannak köztük nem kevesen, akik még el is játszanak a gondolattal: lennének ők is Bőrpofa, és lenne ötletük a láncfűrész találékony, eredeti rendeltetésétől némileg eltérő használatára. De alighanem nagyon kevesen vannak olyanok, akik a gondolatjátéknál tovább merészkednek.
Fotó: Dömölky Dániel
A Férfi – Helmut Krausser színművének horrorfilmrajongó főhőse – egy kicsivel azért tovább megy a gondolatnál: vesz egy láncfűrészt. És innen kezdve Krausser már rá is ül a leginkább „csehovi pisztoly” néven elhíresült dramaturgiai közhelyre: a láncfűrésznek láncfűrészelnie kell. Adva van két ember: a Férfi, aki leginkább otthon bíbelődik magvas gondolataival, költői ambícióival és gyermekded komplexusaival, és a Nő, aki pincérként keresi meg a Férfi álmodozására és a kettőjük életére valót – a darab kezdetén épp kirúgott pincérként. Önmagában, láncfűrész nélkül is problémás – ha nem is éppen drámai – helyzet, van mit rugózni rajta; kivált, ha a szerző, mint Krausser, flottul ír, dialógusaiból – ha nem is a zsenialitás, de – a profizmus rendre kiszól.
A Kamra színpadán egyszerű és nagyszerű Horgas Péter díszlete: a lakótelepi, egyterű lakás körül ott a lakótelep maga; látjuk a környező lakások fényeit, vagyis emberlakta tájon vagyunk. Lepukkant tájon ugyan. A Férfi – míg a Nő dolgozik – a Bőrpofa című horrorfilm képsoraival és a hozzá illesztett sajátos szerepjátékkal múlatja az időt, és teljesíti ki (be?) önmagát. Mondhatnánk: pszichiáter díványára való történet a véres kötényben, bőrmaszkban, visító láncfűrésszel celebrált vitustánc – de hát nem az. Mindössze eljátszik a fantázia és a valóság furcsa kevercsével. A Nő persze váratlanul hazaállít – és ezzel elkezdődhetne a komolyba forduló játék: mi lesz a láncfűrésszel, kit hogyan talál meg… Tét kéne ide, de komoly; és tét nincs, csak hablatyok vannak bizalomról és megértésről, párkapcsolati hoppokról és koppokról. Aztán amikor annak rendje és módja szerint a szerepjáték – legalábbis hangban – túlmegy a lakótelepi lakás papírvékony falain, belép a külvilág.
Dömötör András nemigen tudhatja feszültséggel megtölteni a feszültséghiányos opust, pedig jó színészeket választott. Kivált Mészáros Béla játéka szórakoztató: úgy váltogatja a gyermekdedség, líraiság és belső bizonytalanság színeit, hogy majdnem elhisszük, költő lakik benne. Csak amikor a barátnője, a Borbély Alexandra által játszott fiatal nő szemével nézünk rá, akkor derül ki, hogy mindössze pózok váltogatásáról van szó. És pózt – hozzáállást, hajlandóságot – váltani a Nő is tud. Amikor félelmetessé válhatna a játék, amikor fenyegetettség és valódi veszély lopakodna be a lakótelepi egyterűbe – akkor számonkérő, felnőtt nőből hirtelen játszótárssá válik, és már nemcsak tét, hanem izgalom sincsen.
Hiszen a külvilág a kisded játékokat sem tűri, ha azok filmbéli ötletek alapján a véres valóság látszatát öltik. És innen már csak néhány logikus lépés, míg kibontakozás helyett tompa fordulatokkal lecseng a Bőrpofa nagy alakítása.
A színészek tetszettek, meg az olykori vicces fordulatok. És a rengeteg piros festék is jól tette a dolgát.
A valóság persze produkál a mégoly fantáziadús filmeknél is meredekebb történeteket. Ezekből aztán vagy lesznek jó filmek, vagy nem. De egyirányú utcáról beszélünk – ezért okulhat, aki akar: sem a Bonnie és Clyde-ot, sem a Bőrpofát nem lehet visszagyökereztetni a hétköznapok világába; aki megpróbálja, úgy jár, mint ez a szegény Férfi. Hagyni kell, hogy a valóság kiforrja a maga új, mindent felütő saját történeteit.
Ez azért tanulságnak nem túl magvas, ugyebár.
Kamra, január 15.
