Feke Pál, Janza Kata
Fotó: redcock
Kétszer kell bejönnie a színpadra, hogy egyszer észrevegyék - hangzik a kenderszakállas színházi közhely a jelentéktelen színészről, s mit szépítsük a dolgot, szemre egészen hasonló a helyzet a legendás Szörényi-Bródy-alkotópáros 2000-ben ősbemutatott történelmi rockoperájával is. "A magyarság sorskérdése a tét! [...] Fel kell ráznunk az embereket, nézzenek már körül, mi történik" - nyilatkozott az ezredfordulón a messzire tekintő és nagyralátó zeneszerző, azonban az esztergomi premiert még csak újabb bemutatók sem követték egy bő évtizeden át, nemhogy a Veled, Uram! érdemben keltegethette volna szunnyadó nemzetünket. Bizony ez a Szörényi-opus is megsínylette az István, a király korszakos sikerét, amely trilógiaírásra és újabb históriai (rock)operák komponálására ösztökélhette ugyan a nagyszerű muzsikust, ám egyszersmind jó előre el is szipkázta a szerzői invenció és a befogadói figyelem túlnyomó javát.
A különféle trendekre mindenkor érzékenyen reagáló Budapesti Operettszínház most elővette és jelentős zenei és dramaturgiai átdolgozásokat követően újra bemutatta az "István válaszútja" alcímű darabot, s a vállalkozás felettébb informatívnak bizonyult. Újólag fölismerhettük példának okáért, hogy a Veled, Uram! egyszerre nyilvánvaló utánérzés és meghaladási kísérlet, a "zenedrámai" ambíciók látlelete meg kompromisszumos vissza-visszasomfordálás a slágerhangzás kiesebb tájékaira. A zenei összbenyomás semmiképpen sem kellemetlen, a kritikus nem kíván forró ólmot öntetni a fülébe, de a zene még a legsikerültebb pillanataiban sem vonja egészen a hatalma alá a hallgatót, akár másnapig is kitartó, hangzó emlékfoszlányokat pedig végképp nem kínál. Becsületes, ám a sodró lendületet ernyedten nélkülöző munka, akárcsak a dalszövegek egésze, amely szembetűnően takarékoskodni látszik az ötletekkel, s tartós muníciót így szintén nem ígér a kis magyar mindennapokra. ("Valakinek holnap le kell mondani hivataláról" - dudorászhattuk bezzeg az István, a király alkalomhoz illő sorát a sajtóbemutató napján.)
A Somogyi Szilárd által rendezett előadás mintha eleve a kötelező gyakorlat elvégzésének szolid ambíciójával látott volna az utánérzéses cselekmény, az ezeréves választási kényszer ismételt színreviteléhez. Így hát Sík Sándor és a zavaros fejű Padányi Viktor nyomdokán haladva első szent királyunk utolsó éveinek nagy dilemmája, Imre herceg, Vászoly (Vazul) és Orseolo Péter utódlási esélyei válnak a zenés színpadi játék központi elemeivé. S persze újfent a pogány-keresztény megosztottság, a Nyugat értetlen arroganciája és a bezárkózás reménytelensége: operettszínházi ősmagyarokkal, a Madách és a néhai Rock Színház erős bedolgozásával, "filmszerű" forgószínpadozással és egyéb látványelemekkel, az ürességtől való irtózás szinte teljes színházi arzenáljával. A különböző eredetű rendszerhibák ezúttal sajnos felerősítik egymást, hiszen az Árpád-kori III. Richárdként pozicionált Orseolo Péter figurája egyszerre sínyli meg a szinte mesejátékba illően szünetlen gonoszkodást, valamint azt, hogy a szorgalmasan ármánykodó, ám előnytelenül felruházott Mészáros Árpád Zsolt ezúttal futballhuligán tini nindzsa teknőcnek tetszik a színpadon. Valami hasonló mondható el Imre hercegről is, aki részben idézetszerűen is az István, a király Rékájának örököse, s akinek eredendően vértelen szerepalakját Kádár Szabolcs egy felcseperedett gyermekszínész forszírozott bájával ágálja elénk. Amiként Bodor Johanna koreográfiája is hiába tobzódik az erőteljes kézmozdulatokban, a sűrű beintésekben meg a jószerint középkori süketnéma jelelést mímelő ceremoniális gesztikulálásban: a tánckar alig valamivel bizonyul hitelesebbnek, mint Pirgel Dávid Vámpírok báljából szalajtott, a kellékkéssel tétován hadonászó, traviparókás Zobor táltosa.
A férfierőt az előadásban a Velich Rita jelmeztervezői működését amúgy ugyancsak megszenvedő Feke Pál (Vászoly) képviselte, azonban az ő szerepe túlnyomórészt csakúgy passzív volt, mint a többnyire a túltervezett díszlet (Rózsa István munkája) magasába állított-ültetett Sasvári Sándoré, aki megfáradt ötvenes Jézusnak játszotta István királyt. A leghálásabb szerep így nem is nekik jutott, hanem a Vászolynét alakító Janza Katának és az Imre herceg mellé rendelt Vágó Bernadettnek (Krisztina lengyel hercegnő), akik korlátozott terjedelmű szólamukban egy-egy líraibb, hatásosabb számot is lelhettek.
Kire szálljon a korona? - fontolgatja hosszasan, ámde valódi dramaturgiai tét vagy kifutás nélkül a nemzeti sorskérdést az élettől búcsúzó István király, hogy legvégül meglelje a jobb híján tökéletes választást: Szűz Máriát, a magyarok nagyasszonyát. A díszletkorona annak rendje és módja szerint útjára is indul: fel, a csillagok közé, majdnem egészen a zsinórpadlásig. A király meghalt, a korona él - halljuk a jelentőségteljes tételmondatot, s úgy lehet, csupán bennünk van a hiba, hogy két hosszú felvonás elteltével se fel-, se megrázva nem érezzük magunkat.
Thália Színház, március 29.
