(Olyan a luftballon Szép Ernőnél, mint a szamovár Csehovnál.) A lány este hazamegy, másnap újra árul, ebből áll a napja. Az egyfelvonásos a dunaújvárosi színház kamaratermében a századfordulós ligetből egy mai buszmegállóba kerül: félig valós, félig egzisztencialista térbe, ahol a léthatáron várakozik pár egymás mellé sodródott ember. Ebben a közegben értelmet nyer Szikszai kissé modoros gesztusa, hogy egyes fogalmakat - Halál, Boldogság - rendre megtestesít. Itt viszont a gyufaárus félvalóságos, féltúlvilági, vissza-visszatérő szerepeltetése szépen beleillik a lírai darabba. "Mi közöm?" - kérdezik a szereplők egyre-másra. Mi közöm a természethez? A munkámhoz? A másikhoz? Tőkés Nikoletta és Tóth József finoman egyensúlyoz a százéves nyelv édessége és öniróniája közt; megejtő, ahogy a férfiből a felszólításra, hogy nevessen, kiszakad valami furcsa, nevetésre emlékeztető, nyomorult zokogás. Mi köze a lánynak ehhez az emberhez? Lerángatja-e, egyáltalán le akarja-e rángatni szavaival a kötélről?
A másik egyfelvonásos, az Igazgató úr! még ritkábban látható, és talán még nagyobb színészi kihívás. Mi köze az igazgatónak ahhoz, ha beosztottja, aki egyedül tartja el testvéreit és családját, bélistára kerül? Akár a Vőlegény főhősnője: Lapis Erika Idája is naiv nő, de erős.
Ha egy vidéki színház zavarba jön, milyen kortárs problémákat felvető, értékes melodráma tetszene szélesebb közönségének, kövesse Dunaújvárost, és játsszon Szép Ernőt!
Bartók Kamaraszínház, április 8.
