Volt szerencsém - szerencsém volt - egy teljesen hétköznapi estén, teljesen hétköznapi közönség tagjaként látni Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabját a Kamrában. És megtapasztalni a vákuumszerű figyelmet, amely fokozatosan, a játéktér felől alakul ki; egyneműsíti a játék és a nézők terét, telítődik előbb döbbenettel, majd részvéttel, és mire kikóválygunk a kétórás előadás után az utcára, nyugtalanító gondolatokat viszünk magunkkal. Nyugtalanok vagyunk - méghozzá sokféleképpen nyugtalanok. Nos, ha eltekintünk a legújabb színigazgatói kinevezés politikai förtelmétől, a színházba járó közönség efféle igényéről akkor sem szabadna elfeledkezniük az illetékeseknek, valamint arról sem, hogy politikai alapon és céllal nagygyűlés közönségét lehet verbuválni, nem a színházét.
A mi osztályunk tagjai - tíz ember, három lány, hét fiú - hátratett kézzel ülnek a padban 1935-ben; csinos egyenruhájuk - Füzér Anni életkorokon átívelő jelmezei - látszólag egyneműsíti őket. De hát hamar elválik a zsidó a kereszténytől, üldözött az üldözőtől, és hiába beszélnek közös indulattal az "orosz vircsaftról", a szovjet "zsidókommunizmusról" (megjegyzem, Pászt Patrícia fordítása remek színházi szöveg), a közösséget felülírja gyorsan a fasizmus megosztó ereje, hogy aztán ami megmaradt, azt az újabb bolsevik diktatúra rombolja tovább. És nincs megnyugvás: aki hosszan él, hosszan birkózik a ki nem mondott, fel nem tett, ezért azóta is meg nem válaszolt kérdésekkel.
Tíz sors, tíz élet a halálig. Aki tanár szeretne lenni köztük, az hal meg legelőször: Jakob Kacot az osztálytársai verik agyon, majd ki-ki cipeli e tett terhét haláláig. Abram, aki cipész szeretne lenni, mint az apja, még gyerekként kivándorol Amerikába - az ő levelei mintegy kívülről szólnak bele a többiek történetébe, a féltés, a döbbenet, az értetlenség és tehetetlenség elegyes hangján.
A Máté Gábor által rendezett előadás mindvégig megtartja a tantermi keretet - Cziegler Balázs két hosszú padba ülteti a szereplőket, s a díszlet szerves része a tábla, melyen az órák számát és az idő múlását követjük nyomon -, hangsúlyozza azt az összetartozást, amely élethossziglan meghatározza a szereplők kapcsolatrendszerét: "de hát osztálytársak vagyunk". Itt játszódik minden: egymás elárulása és megölése, megerőszakolás és lánykérés, rejtőzés és leleplezés - mert mindennek itt a genezise: az osztályteremben. Az ártatlanság korának vélt életszakaszban.
Máté a "gyerekszerepeket" nagyjából a később megélt életkor alapján osztja ki - ez színházilag nagy találmány: remek alakítások simulnak össze. Haumann Péter kivándorolt Abramja csak a levelek felolvasásának idejére lép vissza az osztályba, ahol nem látja a különböző állapotban, élve és - arcukon fehér festékfolttal - halva létező társait; arcán a szeretet, az aggodalom, a gyökerek iránti vágy honol. És közben néhány társa - kényszerből, bosszúból, bűntudatból, vérszomjból vagy mindből együtt - igazi mészárosbandává válik: Bán János Zygmuntja bűntudatából meríti agresszivitását, Takátsy Péter Rysiekje közönyből. Szacsvay László zavarodottsága, gátlásossága és lelkiismeret-furdalása később papi kenetteljbe torkollik - csupa kidolgozott, plasztikus karakter, melyben az epikus alapozás drámai formát ölt. Ujlaki Dénes a némiképp tudathasadt Wladek szerepében egy közismert típust egyénít remekül: a zsidómentő antiszemitát, aki elveszi ugyan feleségül Rachelkát, de a zsidót nem tűri benne. Rajkai Zoltán Menachem szerepében kezdetben az osztály Don Juanja, majd a vészterhes időket a keresztény Zocha istállójában éli túl, aztán alámerül a történelem mocskában ő is, és hazátlan kivert kutyaként pusztul el. Zocha Pelsőczy Réka alakításában az értetlenség és a zsigeri taszulás megtestesülése: ő embert ment, amikor zsidót ment; egyszerűen csak boldog szeretne lenni, férfit akar és élhető életet. Amerikáig sodorja az útja, ahol nem várja boldogság. Bodnár Erika Rachelkája fenékig üríti a zsidóból életmentés okán kereszténnyé lett asszony sorsának keserű poharát; csodásan gazdag, érzékeny alakítás mutatja, hogyan lesz élet a kényszerhelyzetekből. És hogy milyen is az...
Pálos Hanna e. h. dinamikusan építi föl Dora figuráját, akinek kijut ugyan egy villanásnyi boldog szerelem Menachemmel, de aztán osztálytársai végeznek vele és gyerekével. Dénes Viktor e. h. a legelőször meghalt Jakob Kacként, vagyis holtan bolyong egykori osztálytársai közt, mementónak azonban nagyon is eleven.
Slobodzianek három évvel ezelőtt született darabja nagyjából máig rántja el a szereplők életét, a huszadik századból e huszonegyedikbe hurcolt legfőbb problémánkkal: a múlttal való szembenézés parancsával együtt. Egyéni sorsok tükrében mutatja meg nemcsak a bűnöket, hanem a bűnök gyökerét, a megosztottságot, a kiszolgáltatottságot is. Máté Gábor rendezése tiszta és célirányos, mert a megértés felől közelít. Értenünk kell a motivációkat ahhoz, hogy az elutasítás és az elfogadás is hiteles legyen. A rendező nem sugall és nem sulykol - de hiszen épp ezért cipelünk ennyi nyugtalanító gondolatot hazafelé e remek előadás után.
Kamra, október 27.
