A Magyar Színház új direkciója laza fölvezetés helyett mindjárt a közepébe vág: a zenés bemutató után két prózai premiert is tartottak az évad legelején. Egyet odafönt a stúdiószínpadon - John Ford Kár, hogy kurva című darabját Koltai M. Gábor rendezte -, egyet pedig a nagyszínházban, ahol Galambos Péter legalább másodszor vagy inkább harmadszor fut neki Füst Milán Feleségem története című művének. Előbbi alighanem az új irányt jelzi, utóbbi a puha átmenetet.
Baljós csillagzat alatt születik a testvérszerelem - e minden szerelmek közt a legelátkozottabb és legtiltottabb -, de John Fordtól Thomas Mannon át Závada Pálig és Mundruczó Kornélig nem hagyja nyugodni a művészeket; immanens drámaisága évszázadokon átvonulva borzolja a befogadói kedélyeket. A szenvedély ugyanis ebben az esetben tényleg mindent legyőz: a társadalmi elutasítást, a vallási kiközösítést, a szubjektív "józan észt" - de hiszen zsigeri parancsról van szó, a legbelsőbbről.
Koltai M. Gábor rendezésében Ford reneszánsz rémdrámája modern horrorba fordul. Vereckei Rita díszletében a falat és a padlót ismét csempe borítja; a lovagteremszerű térben az óriási, plexivel fedett asztal körül néhány szék van, az asztal egy része alatt medence, melynek vize a kellő pillanatban rózsaszínre vált. Az asztalon járnak, szeretnek és ölnek - ritkán esznek vagy isznak.
A játék ritmusa maga a fokozás, amelybe szépen beépülnek a dráma kacskaringói, a mellékszálak is, amelyek Giovanni és Annabella tragikus szerelmét fonják körül. Koltai alapos elemzésének köszönhetően még a sodró és pusztító rohamban is tisztán rajzolódnak ki a mellékalakok: gyilkosok, árulók, pojácák, áldozatok; jellegzetes arcképcsarnok egy távolról sem reneszánsz világból, melynek játékszerei közt játékok is akadnak, baba, labda, szappanbuborék, békatalp - mire nevetni kezdenénk, épp arcunkra fagy a mosoly is. Egy asszony a férjét akarja eltenni láb alól - de elárulja őt a hűségesnek hitt szolga; egy ártatlan, infantilis fiú megtalálja a párját - őt pedig eltalálja egy nem neki szánt szúrás; egy álruhás orvos beteges kéjjel tapicskol a vérben... Majdnem mindenki romlott és züllött - még a vérfertőző testvérpár a legártatlanabb az egészben. A pap hazug, a bíboros ugyancsak, a nevelőnő kétszínű, az apa dogmatikus, a szolga cselszövő - és mind a vérszagra indul be igazán, márpedig vérből sok van itt.
Pál András Giovannija a kezdettől fogva a végsőkig elszánt - nem a halálra, hanem szerelme megélésére; a halált mint következményt fokról fokra fogadja majd el, mert őt nem az önfeláldozás, hanem a szerelmi szenvedély hajtja. Markáns és erőteljes alakítás, a végén pedig rajta múlik, hogy a groteszk figurák fölfokozott tombolása nem fordul át önmaga paródiájába; ez nem a Kill Bill medencés nagyjelenete, bárhogy fröcsög a vér, bármilyen szürreális a hullahegy - dermedés ül a nézőtéren.
Darabont Mikold Annabellája a leküzdhetetlen szerelmi szenvedéllyel némileg adós marad, de áldozatnak elszánt és hatásos. Jók az elrajzolásban dolgozó színészek: Végh Péter "orvosa", Gémes Antos retardált Bergettója és Ruttkay Laura Hippolitája. Csernus Mariann az apa szerepében maga a groteszk képtelenség. Gula Péter Vasquezt, a szolgát egy mai cinikus, pókerarcú őrző-védőből állítja ki.
Koltai az abszurditásig hajtja a gyilkolászást és a vérözönt - és ott megáll, és kitartja, színészeivel kitartatja az utolsó képet: hullák ülnek velünk szemben, karnyújtásnyira.
*
Egy héttel később a nagyszínházban a féltékenység uralja a színpadot - és a rengeteg kisebb térre szabdalt játéktérben megannyi ágy, kellék, halom, ajtó és ablak. Füst Milán Feleségem története című regényéből írt színpadi szöveget Faragó Zsuzsa és a rendező Galambos Péter - és pont öt perccel az előadás kezdete után máris a csúcsponton vagyunk: a beteges féltékenység (van vajon egészséges féltékenység is?) teljes pompájában ott ragyog előttünk. Störr kapitány egy földre szállt angyalt is kihozna a sodrából, és Lizzy a legmagabiztosabb férfiból is vadállatot varázsolna - ez a kombináció pedig sem az álmoskönyv, sem (a Ford-előadásban egy felfújható gumipárnán megidézett) Freud szerint nem jelent semmi jót.
Ez a bizonyos csúcspont aztán tart erős három órát - képtelenül nehéz helyzetbe hozva nemcsak a lassan, de biztosan unatkozni kezdő közönséget, de a nagy lendülettel és elmélyüléssel dolgozó tehetséges színészeket is: nincs honnan és nincs hová. Variációk egy patthelyzetre: a sem egymással, sem egymás nélkül élni nem tudó párra, melynek tagjai hol viccel, hol keserűséggel, hol egymás marásával, hol érzéki szenvedéllyel múlatják az időt, végleges szétválásukig.
És sem a Störr kapitányt játszó Horváth Lajos Ottót, sem a Lizzyt adó Balsai Mónikát nem érheti szemrehányás: akár huszadszor is pontosan találnak bele a szenvedés, a kiborulás vagy a vágyakozás kellős közepébe, próbálván nem ugyanúgy játszani ugyanazt. És akkor úgy tíz után már az is eszembe jutott, hátha megcsal a késő kamaszkori emlék, és baj lehet az alapművel, Füst Milán regényével is - de ekkor véget ért az előadás, nagyjából ott, ahol elkezdődött: a féltékenység démona ülte torát...
Magyar Színház, szeptember 30. és október 7.
