Magyar Narancs: Keresztül Európán című első saját lemezeden az orosz búsongóktól popzenén át a dzsesszig meglehetősen széles a merítés.
Tompos Kátya: Gyerekkorom óta szeretek énekelni. Zenei általánosba jártam, később részt vettem sanzonversenyeken is, ahol először találkoztam profi zenészekkel, akik megerősítettek abban, hogy komolyabban kell foglalkoznom a zenével, így azóta folyamatosan része az életemnek a daltanulás. A lemezre igyekeztem kiválogatni egy keresztmetszetet mindabból, amivel eddigi életem során foglalkoztam. Több műfajban gondolkodtam egyszerre, nem igazán akartam szűkíteni a lehetőségeimet, mert mindarról szerettem volna lenyomatot hagyni, ami érdekel, amit szeretek. Ez a sokféleség volt most számomra a legőszintébb, legtesthezállóbb választás. Majd később lehet, hogy elindulok valamerre, és szűkítem a lehetőségeket.
MN: Túl azon, hogy "minden", milyen zenék érdekelnek? Mi alapján válogattál?
TK: A népzene mindig is érdekelt: a sajátunk meg az orosz, ami nálam összekapcsolódik a szlávval, tehát akkor már a bolgár, a szerb is. Az angol lírai rockdalok onnan jöttek, hogy a zeneszerzőm, Hrutka Róbert együttese főleg ilyen stílusban játszik, és szerettem volna, ha ebből én is kapok valamennyit. A francia vonal, a sanzonok gimis korom óta kísérnek, a versek pedig már a színésznőséghez kapcsolódnak. Mindezeket érintenem kellett ahhoz, hogy tényleg olyasmit hozzak létre, ami az én gondolataimat jelképezi. Ami én vagyok.
MN: Korábbi interjúnkban ("Már komollyá vált a dolog", Magyar Narancs, 2009. január 22. - a szerk.) elmondtad, hogy kamaszként írtál verseket. Nem akartál saját szerzeményeket a lemezre?
TK: Az első körben ezt a lehetőséget még nem vettem elő, most még nem volt rá igényem. Egyelőre azt akartam, hogy sikerüljön felvenni egy lemezt, megtanuljak belőle mindent, amit kell, és ráérezzek a koncertek ízére. Vannak már saját szerzeményeim, de az egy következő etap lesz, amikor majd úgy érzem, a mostani dalok egy részét már kiválthatja egy-két saját dal. De előbb végig szeretnék menni egy szamárlétrán: amikorra saját szerzeményem jelenik meg, addigra rendelkezzek elég tapasztalattal a koncertezésben is.
| ||
MN: Van műfaj, amelyikben jobban érzed magad, amelyikben biztosabban mozogsz?
TK: Úgy viszonyulok ezekhez a dalokhoz a színpadon, mintha egy-egy kis szerep, egy-egy rövid színdarab lenne mindegyik, amit A pontban kezdek el, és a végére el szeretnék jutni B pontba. Az éneklés persze hangok egymásutánja, de közben egy közlés is: mi a szándékom vele, mit akarok elmondani a szöveggel? És ez a szándék az, ami megadja a lendületet is. Benne szeretnék lenni a számokban fizikailag és lelkileg is, mint egy szerepben - és persze elsősorban hangilag. De úgy, hogy semmi nincs, csak a hang, szerintem én nem vagyok elég érdekes. Technikailag könnyebb egyetlen műfajt énekelni egy koncerten belül, de az nem lett volna számomra akkora kihívás, és nem biztos, hogy annyi színt bele tudtam volna vinni, amennyit szerettem volna.
MN: Nem túlságosan vonzó számodra a zenészkarrier? Nem merül fel, hogy az éneklés elcsábítson a színháztól?
TK: De, nagyon vonzó, a színház viszont a kollektív énemet erősíti és alázatra tanít, és ebből nagyon sok minden át tudok venni ahhoz, amit a színpadon csinálok. Persze az is egy kollektíva, de ott én vagyok a középpont, ott én adom meg mindennek a lendületét. Ugyanakkor a színpadon is fontos a partnerkapcsolat, hogy jó időben tudjak elöl vagy éppen hátul lenni - és ezeket a színházban tanulom meg. Amíg lehet ezt a kettőt egyeztetni - bár ez egyre nehezebb -, addig jó, addig élvezem mind a kettőt.
MN: Néhány éve egy évadon keresztül nem vállaltál új színházi szerepet, hogy a zenélésre koncentrálj. Milyen volt ennek az évnek a tapasztalata?
TK: Kellett az az egy év szünet. Énekesként is megerősített, és amikor visszajöttek a szerepek, színészként is kaptam valami többletet, ami korábban nagyon hiányzott. És ettől jobban tudtam örülni annak, hogy újra játszhatok. Újra tisztelni tudtam a színházat, és jobban tudtam értékelni, hogy gondolkodnak bennem.
MN: Hogyan élted meg egy éve a Nemzeti Színház igazgatóváltását?
TK: Az azt megelőző évadom a színházba való visszaszokásról szólt. Egyrészt fel voltam töltve rengeteg energiával a zenéléstől, sokat koncerteztem, úgyhogy mint magánember, jó korszakomat éltem. Sajnáltam, hogy ennyi a feszültség, de az alkotásban ez jól tudott kijönni. Inkább abba próbáltam befektetni az energiáimat, hogy amire az utolsó évadban lehetőségem van, abból kihozzam a maximumot, utána pedig legyek abszolút befogadó arra, ami jön.
MN: A színházba való visszaszokás miatt egyértelmű volt számodra, hogy maradsz a Nemzetiben az igazgatóváltás után is?
TK: Egyrészt igen, ezért is, másrészt pedig érdekeltek azok az emberek, akik a társulatba jöttek, ahogy az új szemléletmód is. Láttam Vidnyánszky-előadásokat, nagyra tartom azt a színházi gondolkodásmódot, amit Beregszászról hozott a társulatával együtt. Nem mindenki tudott volna olyan körülmények közt színházat csinálni, mint akkor ők. Szerintem ez érződik a munkáikból és az egymáshoz való viszonyukból. Az én szakmai életembe pedig nagyon sok minden bele kell, hogy férjen, nyitottnak érzem magam feléjük. Amit az előző időszakból megtanultam, azt is nagyra értékelem, és viszem tovább magammal. Szakmailag most úgy érzem, hogy a saját képességeimet még jobban ki tudom szélesíteni. Nincsenek rossz tapasztalataim.
MN: A politika, a nyilatkozatok befolyásoltak a döntésedben?
TK: Csak a szakmaiságot és a bemutatandó előadásokat néztem. Nem szeretem, ha valaki nem megy utána annak, amit hall, és nem ellenőrzi, hogy biztos forrásból informálódik-e, mert úgyis mindenki azt mondja, ami neki a leghasznosabb. Azt gondoltam, hogy megyek a saját fejem után, és ha rossz tapasztalatom lesz szakmailag, akár attól, hogy beszűrődik a politika, akár mástól, akkor még mindig lesz döntési lehetőségem. De ezt egyelőre nem éltem át: jó a szellemiség, jó a kapcsolatom a kollégáimmal, és én is érdeklem őket. És lehet kommunikálni, lehet feltenni kérdéseket; most szükség is van rá, mert annyira sokfélék vagyunk, hogy muszáj összehangolódni - és mindenki össze is akar hangolódni. Úgy látom, jól kezelik az emberek ezt a helyzetet.
MN: Tehát nem szűrődött be a politika a falak közé?
TK: Nem érzem, hogy a politika erősebben beszűrődött volna annál, mint ahogy korábban beszűrődött. Mostanra úgy látom, hogy aki a Nemzeti Színházhoz szerződik, az nem kerülheti el ezt a problémakört, de az ilyen kérdések az én hatáskörömön kívül esnek. Elsősorban a szerepeimmel és az adott feladattal foglalkozom, ahogy a kollégáim is, és ez le is köti minden energiámat, ami a színházzal kapcsolatos. Ha ilyeneken gondolkodnék, akkor nem jutna erőm arra, ami igazán a feladatom.
MN: Még az előző évad végén Kulka János - mivel Vidnyánszky nem határolódott el Kerényi Imre buzizásától - nyílt levélben jelentette ki, hogy nem lép a Nemzeti színpadára, így végül mégsem játszottátok tovább a Sirályt. Egy ilyen helyzetben mit érzel?
TK: Sajnáltuk, hogy a Sirályt nem játszhatjuk tovább. A színészek megkérték Vidnyánszky Attilát, hogy az előadás maradjon műsoron, és ő bele is egyezett, de megértettük és elfogadtuk Kulka János döntését is. Nem lehet ezekben a kérdésekben elég okosnak lenni, és úgy látszik, mára a szakmánkon belül a nyílt levelezések korát éljük. Megértem az indulatokat, és tudom, hogy egy ponton túl fel kell szólalni, de érdekelne néha, hogy azok az emberek, akiknek hasonló konfliktusaik vannak, vajon egyáltalán megkísérlik-e, hogy személyesen leüljenek egymással beszélni. Jó lenne, ha megtalálnánk azokat a megoldásokat, amelyek által nem halmozzuk, hanem csökkentjük a problémákat, mert néha az az érzésem, hogy már nincs hová fokozni őket, és attól senkinek sem lesz jobb.
MN: Több kritika írja, hogy látszik az előadásokon, hogy nem szokott még össze a csapat.
TK: Én úgy érzem, ez egy ilyen helyzetben teljesen természetes és normális, de azt is tapasztalom, hogy jó irányba halad a dolog. Most voltak a Szentivánéji álom próbái Gyulán, ami igazi közösségkovácsoló munka volt, tudtuk inspirálni egymást, mindenki tudott és akart is tanulni a másiktól.
MN: Egy fő- és egy mellékszereped volt az évadban, és most Heléna a nyári Szentivánéji álomban. Elégedett voltál ennyi szereppel?
TK: Igen. A Johannát nagyon szerettem, és a Boldogságlabirintus is összeállt annak ellenére, hogy nem volt túl hosszúra nyújtva a próbaidőszak. A Szentivánéji álom pedig nagyon intenzív próbafolyamat volt, fizikailag és színészileg is. Várakozó, megfigyelő állásponton vagyok, és azok az élmények, amelyek érnek, nagyon jók. A zenélés is most indult be, és még egy díjat is kaptam a társulattól: most először kaptam olyan elismerést, amit a kollégáim szavaztak meg nekem. Nagyon jó érzés volt. Nincs panaszkodnivalóm.
MN: Milyen a hangulat a kulisszák mögött?
TK: Kíváncsiság van és érdeklődés a másik iránt, nincs olyan, hogy "én veled nem beszélek, mert te az előző időszakból maradtál itt". Nyitott a másikra az is, aki jött, és az is, aki itt maradt. Nem fényezem a dolgokat, nem próbálok habos-babosra csiszolni semmit, de ez a tapasztalatom.
| Koncert a Katlanban Tompos Kátya Kisharsányban ad költői koncertet augusztus 6-án, pontban ötkor. Az ajánló ezt ígéri: "Zenei utazás Angliától Oroszországig, dalok angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven, melyek közt Kátya és az általa választott versek alkotják azt a hidat, ahol a két kultúra, Kelet és Nyugat összeér." És azt említettük már, hogy mindez a Vylyan teraszon lesz? |
