Magyar Narancs: Mozart voltál nemrég az Amadeusban, igen jelentős szerep számodra, pályád egyik csúcspillanata. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy te valaha a középszerűt, átlagosat, a nem elég tehetségeset, vagyis Salierit alakítsd. Minden eddigi nagy szereped valahogy a rendkívülit, a szélsőségeset mutatta meg.
Keresztes Tamás: A színház sajátja, hogy ott az emberek átlag fölöttiek vagy átlag alattiak.
MN: Azért vannak átlagos figurák, főleg a realista drámákban. Neked ebben az évadban valóban a szélsőséges alakok jutottak.
KT: Talán a megformálásból is adódhat, hogy ilyen alakokat játszom most. Ahogy én fogalmazok ezekről az alakokról, az a szélsőséges. A Godot-ra várva című darabban Luckyt játszom, őt lehetett volna egyszerűbbre is venni. Nyilván ez valamiféle ambíció bennem, remélem, nem túlbuzgóság, hogy bármilyen szerepet is kapnék, azt úgy csináljam meg, hogy az feltűnő legyen. Egyébként mindannyian sokszor vagyunk szélsőségesek a hétköznapokban. Ha körülnézek, azt látom, hogy egyre szélsőségesebbek vagyunk.
MN: Ezzel egyet tudnék érteni, magam is ezt látom. Azonban még sosem kötöttem össze a színház szélsőségeit a mindennapokéval.
KT: Nem vagyok politikus alkat, furcsa is, hogy egyből itt kezdjük a beszélgetést, de át vagyok itatva mindenféle fura érzéssel most. Külföldi nyaralásból tértünk vissza, és ahogy jöttünk haza, nem kellett sokat várni arra, hogy valaki a kocsiból kinyúljon, és bemutasson. Pedig teljesen szabályosan közlekedtem. Nem a politikai szélsőségekről beszélek, hanem mindannyiunkról. Egy pillanat alatt fel tud csapni sokakban valami váratlan indulat, sok zaklatottságot látok, ami engem is zaklatottá tesz. Én a színházban épp ezt keresem. Ezeket a váratlanságokat, azokat a motívumokat, amelyek egy pillanatra belátni engednek valami veszedelmesebbe.
MN: Első nagy szereped a Katonában a Ledarálnakeltűntem volt, Bodó Viktor rendezésében. Ebben ugyan egy kisembert játszol, de aki szélsőséges tudatállapotban létezik, kimerészkedik saját lehetőségei szélére, és le is pottyan onnan, összetörik. Ezek a kisemberek, akik rendkívüli élethelyzetekbe, tudatállapotokba kerülnek, mostanig kísértenek. Woyzeck, Lucky szerepe…
KT: Ezek kifacsart életű emberek, akik attól jutnak el a határaikig, hogy valami felsőbb erő rendelkezik felettük, azonban ők ezt az erőt nem tudják befolyásolni. Hogy miért épp ilyen szerepek találtak meg… talán már nem annyira, mint tíz évvel ezelőtt, de szorongós voltam. Az alkatom ezt súgta a rendezőknek.
MN: Különös beszélni erről a szorongós alakról, valóban egy ilyen szorongatott figurát játszottál a Ledarálnakban tíz évvel ezelőtt, azonban most Mozartot szabadon, önbizalommal és öntudattal alakítottad. Hatalmas az út a két alak közt.
KT: Azért nagyszerű ez a szakma, mert lehet másmilyennek lenni, mint amilyen vagyok, bár ez közhelyes. A szorongás az alkatomból is fakadt, nem az a magabiztosan közlekedő, harsány, feltűnő figura vagyok, de abból is, hogy a Katonában bedobtak a mély vízbe. Éreztem, hogy van hova fejlődni, van hova fejleszteni bizonyos szerepeket. És színpadon lenni kiszolgáltatott érzés.
MN: Kinek vagy kiszolgáltatva?
KT: Annak az élethelyzetnek, hogy az ember a színpadon áll.
MN: Zsámbéki Gábor szokta mondani, hogy a színészet nem normális állapot, hogy mások nézik, amit csinálsz.
KT: Sok örömet lelek benne mégis. Magában ebben a tudatállapotban. Engem ez összetart, muszáj egyben lenni hozzá, kell hozzá egyfajta kondíció. Olyan, mintha sportolnék. Jó érzés, amikor az ember azt látja, hogy a nézők nem elégedetlenek. Ez számomra olyan, mintha a helyemen lennék. Hogy teljes jogú képviselője vagyok a saját életemnek.
MN: Milyen, amikor nem megy? Az egész sem, és te is hibázol?
KT: Bemutatókor nagyjából lehet sejteni, hogy miféle munka várható egy darabbal: sokáig játsszuk vagy sem; vannak ilyen megérzések. De a Katonában nem emlékszem olyan előadásra, ami teljes kudarc lett volna. Szerepeimet illetően éreztem már magam lesújtva. A Ledarálnak is ilyen volt sokáig. Sokszor nehéz volt játszani. Ha nem tudott elemelkedni a földtől, csúnya horzsolásokat okozott.
MN: Olyankor rajtad múlott?
KT: Nemcsak rajtam, de azért nagyrészt mégis, hiszen végig a színpadon voltam. Nem voltam benne rossz, de sokszor éreztem, hogy jó sem. Egyszer-kétszer viszont elszállt.
MN: Tíz évig ment a Ledarálnak, sokat utazott is. A Katona egyik legjelentősebb darabja a rendszerváltás után. Amikor a Kamrából átkerült a nagyszínpadra, szerintem elvesztette az erejét.
KT: Közel százötvenszer ment. Rengeteg élmény fűződött hozzá, sokat játszottuk külföldön. A vége felé kezdte elveszíteni a frissességét, a fényét. De szépen búcsúztattuk el. Tudtuk, hogy tíz előadás van hátra, és az utolsó pár, éppen, mert utolsó volt, szépen felfénylett. Hirtelen mindenkit felkavart, hogy vége van.
MN: Ilyen nagy sorozatok nemigen vannak ma.
KT: Debrecenben a Légy jó mindhaláligot körülbelül 125-ször játszottuk.
MN: Akkor tízéves voltál.
KT: És két év alatt ment le.
MN: Ma szinte csak a Katona tud ilyen hosszú sorozatokat játszani. Az Ivanov volt még ilyen, Ascher rendezése.
KT: A Portugál és a Művészet is. Bodó Viktornak és nekem is a Ledarálnak volt az első munkánk már mint tagoknak a Katonában. Ugyanolyan erőkkel mentünk neki ennek a darabnak.
MN: A Katonában, legalábbis kívülről így látom, valaki vagy egyből, az elején elkezd jelentős szerepeket kapni, vagy benne marad a kisebb szerepekben, és onnan nem tud kimozdulni. Ez mintha korán eldőlne.
KT: Elképzelhető. Ha egy focicsapatra gondolok, akkor vannak csatárok és hátvédek, védekező játékosok, a gólt a csatárok rúgják, a kapott góltól pedig a védekező játékosok mentik meg a csapatot. De szerintem a Katonában olykor a hátvédek is lőnek gólokat, és a csatárok is hátra szoktak menni védekezni. Én örömöm lelem azokban a szerepekben is, amikor háttérben kell lennem.
MN: Te alig tudsz háttérben lenni. Mindenhol látható vagy, dominánsan. Lucky nem főszerep, mégis valahogy a Godot központi figurája lettél. Az Anamnézisben, amit szintén Bodó rendezett, egy recepcióst játszol, de az előadás végén abszolút központi alakká válsz.
KT: Azok a szerepek, amelyek látszólag szürkébbek, éppenséggel nagyon alkalmasak arra, hogy meglepő dolgokat hozzon ki belőle a színész. Van olyan szerep, amit az író sem ír meg alaposan, éppen eköré lehet érdekes történeteket építeni, sejtetni. Talán azért találnak meg nagyobb szerepek is, mert a kisebbekben is örömmel keresem ezeket a történeteket.
MN: És van hozzá állóképességed, hogy sportosan fogalmazzak. Volt olyan darab, amiben két órán keresztül helyben futottál. Több hangszeren játszol, autodidakta zenész vagy.
KT: Ez a kondíció, amiről beszéltem.
MN: Amikor úgy érzed, hogy nem vagy jó, akkor ez a kondíció esik szét? Ez a koncentráltság?
KT: Akkor nincs a fejemben a szerep rendesen, vagy nem tudom megugrani. A szerep szabadsága az, hogy bizonyos pontok közt szabadon mozgok, ez a nyitottság a szerep ihlető ereje. Vannak rögzített pontok, amikbe kapaszkodhatok, és amelyek közt mozognom kell, de ha ezek nincsenek meg, elbizonytalanodom.
MN: Hogyan kezeled ezeket a pillanatokat?
KT: Ilyenkor hajlamosak vagyunk bosszankodni, felelőssé tenni a nézőket, hogy nem reagálnak úgy, ahogy kéne, vagy a rendezőt, vagy más körülményt. Azt vettem észre, hogy ha ezekben a pillanatokban nincs senki felelőssé téve, csak van ez a tétova pillanat, de még ez a pillanat sincs számon kérve, akkor ebben az állapotban nagyobb az esély, hogy valami megszületik. Ehhez valami belátás kell, valami önfegyelem. Hogy az ember rászóljon saját magára: ne bosszankodj! Ilyenkor az ember ugyanis kiszolgáltatott, meztelen.
MN: Milyen, amikor magabiztos vagy?
KT: Amikor tudom, hogy nem bicsaklik meg a játékkedv. A Woyzeck nagy szerep, tudtam, hogy nem juthatok igazán a közelébe, de tudtam azt is, hogy nekiindulok annak az estének, és egész este kötött fogásban fogok birkózni. És bár többnyire leterített a szerep, tudtam, hogy tartalmas birkózás lesz.
MN: Mozartot magabiztosra, szabadra fogalmaztad, mégsem Mozartról beszéltél, hanem a tehetségről, az alkotásról általában, ilyen módon a magad tehetségéről és az alkotáshoz, a színészethez, munkához való viszonyodról. Hogyan küzdötted el magad ennek a megformálásáig?
KT: A Forman-filmet nagyon szerettem, régen sokszor láttam, de nem néztem meg, amikor szóba került a darab. Igyekeztem nem fantáziálni előre a darabról, megvártam, amíg felolvassuk, és beszélni kezdünk róla. Aztán a fantáziánkat nagyon meg kellett dolgoztatni ehhez a darabhoz, mert kissé katyvaszos volt az elején. Sokat formáltunk rajta. De a színdarabok emberekről szólnak, olyanokról, mint én: ugyanolyan aljas vagyok, irigy, veszedelmes, mint bárki más, úgyhogy volt miből fogalmazni.
MN: A tehetséget azonban közhelyesen szokták színre vinni: szorongó, drámai, magát pusztító a zseni. Te Mozartként emelt fővel, könnyen, büszkén viszed, viseled a magad tehetségét.
KT: Mozart létező géniusz volt, aki minden embernek bizonyos szempontból ismerőse. Nem drámai figura, akit „csak” megírtak. Ezt használja ki a színdarab. Itt nem kellett megalkotnom Mozartot, mert azt ő maga elintézte. Nekem elsősorban arra kellett figyelnem, hogy ezt a sokakban élő képet Mozartról ne zavarjam meg nagyon, ne zökkentsem ki a nézőt. Ehhez kellett valami könnyedség.
MN: Úgy tudom, próbáltál egyedül is a szerephez.
KT: Amit el tudtam egyedül intézni, próbáltam, olyan jeleneteket, amikor amúgy is egyedül voltam a színpadon. És aztán a közös próbára már javaslatot tudtam vinni.
MN: Mit jelent számodra a technika, mire kell?
KT: Nekem akkor tud valami ihletett és szabad lenni, ha megvan a támasz, a technika. Minél felvértezettebb technikailag egy színész, annál inkább tud úgy játszani, hogy az ne a technikáról szóljon. Nekem a beszédtechnikával komoly gondjaim voltak, mára jelentősen javult. Nagy szabadságot tud adni, hogy a szavak kiejtése már nem vesz el energiát. Persze a koszos, roncsolt beszéd is tud érvényes lenni.
MN: A te szorongós figuráid nem is beszélhetnek úgy, mint a Kossuth rádióban.
KT: A technika nekem arra kell, hogy minél kevésbé zavarjam magam a színpadon.
MN: Szívósnak tűnsz.
KT: Adottság talán. Eszembe jut egy kiskorú képem, amikor egy nagy PVC-tekercset tartok egy jó darabig a kezemben, várakozva valamire az utcán, és anyám azt mondja: Szívós vagy, fiam. Jólesett. A szívósság valami passzív teherbírás. Megtartani, nem összeroskadni, de valahogy passzívan.
MN: A pályád kezdetéhez akartam kanyarodni. Ahhoz kellett szívósság, hogy négyszer felvételizz a színire. Honnan volt erőd négyszer nekimenni?
KT: Közben a debreceni színházban játszottam végig, jó szerepeket kaptam. Felvételi után nem kicsit megrogyva mentem vissza, de ott azt csinálhattam, amire vágytam. De értem, hogy miért utasítottak el. Nagyon kisfiú voltam, a koromhoz képest is kisfiú. És nagyon izgultam is. A negyedik alkalommal meg valahogy besétáltam. Edzett is voltam. Valami isteni közreműködéssel úgy tudtam odamenni, hogy nem érdekelt. Bele is bakizgattam a versekbe, és éppen ez szült emberi pillanatokat. Nem zavarba estem, hanem éppen hogy elkezdődött egy kommunikáció a felvételiztetőkkel.
MN: A tehetségről úgy gondolkodunk, hogy a tehetség van, adott. Mozart hány éves is volt az első szimfóniája komponálásakor? De nem gondoljuk, hogy a tehetségnek is meg kell találnia a saját útját, fejlődnie, tanulnia kell.
KT: Nem lepődnék meg, hogyha az derülne ki a tehetségről, hogy más, mint aminek hisszük. A szó körül van valami irigységszag. Hogy a tehetség mások kiváltsága, ami nem mindenkinek adatott meg.
MN: Mozart mögött irtózatosan sok munkaóra, gyakorlás állt már gyermekkorában.
KT: A tehetség valami olyan tudás, amely elhatározza, hogy kitartó, és sok munkát fektet bele valamibe. Az a tehetség, ha ezt a tudást létre tudja hozni egy ember.
