„Valamiféle szobor vagyok” - interjú Máté Gáborral

A Katona József Színház igazgatója a Faust címszerepét alakítja, amelyet Schilling Árpád rendezésében, két részben, két külön estén játszanak április végétől. Emberi válságról, politikai aktivitásról és szakmai szolidaritásról is kérdeztük.

Magyar Narancs: Mikor volt hasonló nagyságú színészi feladatod?

Máté Gábor: Soha nem volt. Szerepsúlyában a Hamlet talán, 1984-ben, Ascher rendezésében, Kaposváron.

MN: Akkor ez számodra egy új korszak.

MG: Vagy egy nekrológ. Ekkora szöveget soha többé nem vállalok.

MN: De ha jön mondjuk Thalheimer vagy valami más világ­sztár, és felkér, nem fogsz ellenállni.

MG: Esetemben inkább az a gond, hogy amikor ekkora színészi feladatot vállalok, automatikusan elkezdenek sokasodni a problémák a színházban. Amikor nekem olyan idő kéne, hogy csak a szereppel foglalkozom, a színházvezetés is hirtelen sokat kíván. És mi mindkét Faustot megcsináljuk, az első és a második részt is, amit nem szokás nálunk. Tehát két előadást próbálunk egy időben, ami akkor is rendkívüli feladat, ha a második részben Me­phistopheles az erősebb.

MN: Schilling csak úgy akarta megcsinálni a Faustot, ha veled és Kulka Jánossal rendezheti? Ez úgymond „csomagban volt”?

MG: Azt mondta: így jutott eszébe. Én egy évvel korábban már ajánlottam Zsámbéki Gábornak a Faustot, mert úgy gondoltam, meg kéne csinálni a Katonában. Gondolkodott is rajta. Schilling és a Katona közt volt egy biankó megállapodás, régóta kérdezgettem, hogy mennyire gondolja komolyan, amiket nyilatkozik, hogy nem akar magyar kőszínházban rendezni, hogy ez filozófia-e, elhatározás. És egyre inkább úgy éreztem, hogy nem zárkózna el mereven a Katona elől. És aztán ő szólt, hogy ráérne, és mit csinálna, kivel. Akkor szerződött ide Kulka. Schillingnek volt egy „civil” gondolata is a darabbal kapcsolatban, hogy milyen érdekes, hogy van Kulka és köztem egy művészbarátság, és idehívtam. De ebben tévedett, mi Kulkával nem találkoztunk Kaposváron, ilyen barátság nem volt köztünk, csak szimpátia.

MN: Kívülről inkább úgy tűnt, hogy a Nemzetiből Kulka átmentődött a Katonába.

MG: Én színházi vezetőként azt gondoltam: szükségünk van egy ilyen súlyú színészre, és feladatot is tudunk neki adni.

MN: Színészként hogy ért ez a szerepfelkérés?

MG: Először beszélnem kellett Zsámbékival, hogy ő elengedte-e a Faustot. Gábor nagyvonalúan lemondott, bizonyára érzékelte, hogy színháztörténeti jelentősége van annak, hogy Schilling me­gint rendezne a Katonában. Nem kerülhettem ki ezt a felkérést. Ha nemet mondok, azt sosem tudtam volna rendesen helyretenni magamban, hogy hogy lehettem ilyen vacak… És szerencsésnek érzem magam, hogy adódik egy ilyen szerep az életemben.

MN: Szerinted most ezt miért kaptad?

MG: Színészként én soha semmit nem bíráltam felül: ha valaki azt mondta, hogy én ez és ez vagyok, elfogadtam. Az elemző énem legfeljebb annyit akar megérteni, hogy ez miért lehetek én. Rengeteg Faustról tudok, fiatalról, öregről, mindenféle típusról. Schilling nagyon színházinak képzeli a Faustot, egyfajta rendező-színész viszonynak, ahogy egyik ember fejéből kipattan egy másik. Világos, hogy az igazgatóénemre is szüksége van. Arra, hogy én, mondjuk igazgatóként, fölötte állok egy másik embernek, egy színésznek, és ez most borul, hiszen Faust Mephistopheles alárendeltje.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Úgy érted, hogy a néző benned a Katona igazgatóját is fogja látni. Ez nyilván elkerülhetetlen. De hogyan ér össze a két alak – a színész és az igazgató – ebben a szerepben? Amikor mondjuk Alföldi Róbert a Nem­zeti igazgatójaként játssza az Angyalok Amerikábant, Eszenyi Enikő a Jóembert keresünköt, Bálint András egykor a Solnesst – mind igazgatók is, amikor játszanak. Schilling a saját darabjaiban, a Lúzerben direktebb módon használja fel a civil, aktivista énjét. Beszélgettetek ezeknek az éneknek a színreviteléről?

MG: Schilling úgy gondolja, hogy van egy „státus”, aki Faust, és van egy nagy színész, Mephis­topheles, egy ezerarcú alak. Én az erőből, fölényből, pozícióból vagyok felépítve. Schilling egész eddigi pályafutása során kifejezte ezerféle elégedetlenségét a színházi szakmával, oktatással kapcsolatban, és nyilván – mindamellett, hogy engem most becsül azért, hogy vállalom ezt a szerepet – az ő szemében státuszomat tekintve mégis valamiféle szobor vagyok. A Katona igazgatója, egyetemi tanár a Színművészetin. Faust is egy tanárember. Persze Schilling nem szemtelenkedik túlzottan velem, de talán azt gondolja, jól megfricskáz engem, amikor azt kell mondanom Faustként, hogy kiégtem, nem bírok tanítani, nincs értelme, én ezt unom. Megjegyzem, nekem nincs ilyen válságom, ha van válságom, akkor az másfajta. De én most színész vagyok, és az ő instrukciói alapján dolgozom. És arra instruál, amerre látja ezt a világot haladni.

MN: Kommentálod az instrukcióit?

MG: Nem. Ebben a szituációban én színészként viselkedem, nem bírálom felül.

MN: Nem fáj, amit beléd lát?

MG: Nem. Élvezem, hogy ennyire ambiciózus, rettentő felkészült, elképesztő energiával dolgozik. Erős, mához szóló mondandója van. Én most egy színész vagyok. És a Faust esetében nem baj, ha ez is lényeges szegmense az előadásnak. Schillingnek ez fontos, és előlünk sincs elrejtve ez a jelentés.

MN: Schilling kritikai nézőpontja – a Katonáról, tanításról, kőszínházról, értelmiségi szerepről – inkább abban az értelemben épít, hogy most egy előadásban tud megszólalni. És valójában csak így van értelme, hiszen Schilling rengeteget kritizálta a színházi, kőszínházi szakmát, furcsa is volna, ha most egy kőszínházban rendezve nem tematizálná ezt. A helyzet téged is épít, hiszen belemész, ez mégiscsak egy vállalás a részedről.

MG: Én ennek a projektnek csak a pozitívumát látom eddig. Jó lesz a színháznak. Inkább az a dilemma, hogyan fogadják a nézők, hajlandók-e megnézni a második részt stb. Egyébként nem kell vájt fülűnek lenni ahhoz, hogy a néző értse majd a Faust I–II-t, érthető és élvezhető színházat kínál majd a két este.

MN: Miért most – vagy csak most – ér el egy ekkora szerep?

MG: Bonyolult kérdés. Nem szerencsés, ha az igazgató gyakran játszik főszerepet: arra gondja van, hogy ellássa magát szereppel, bezzeg a többi társulati tag csak vágyódik a nagy lehetőségekre… Nem tudom, jó-e, ha egy színésznek minden évben többször kell jelentős szereppel foglalkoznia, ekkora szerepeket tanulnia. Nekem ez a legfőbb problémám.

MN: A szövegtanulás?

MG: Igen. Szabad szellem vagyok, persze konzervatív is, de ez a folyamatos tanulás rettenetes. Én fantáziálni szeretek inkább, nem mások gondolatait ismételgetni. Ehelyett most oda kell szorítanom magam a papír fölé. Nem is tudok egyedül tanulni, segítségre szorulok, valakinek végszavaznia kell.

MN: Ezek szerint a szöveg a legnagyobb stressz.

MG: Fiatal korom óta hallom tapasztalt kollégáktól, hogy egyre rosszabb lesz. Akkor nem hittem el. Pedig de! De! A rettegés a szöveg elfelejtésétől igazi démon. Annyira kell tudni a szöveget, hogy minden este képes legyél legyőzni a félelmet. Az a paradox, hogy az ember ahogy öregszik, egyre jobb színész lesz a szónak a készségrészét illetően…

MN: …és a személyiség is egyre gazdagabb.

MG: Igen, azaz bárhol megpiszkálnak, arra tudsz nyitni. Ha nem lettél modoros, meghallod, amit kérnek. Ez megy fölfele, a frász a szövegtől szintén fölfele megy. A próba tökéletes helyzet, az előadás előtt viszont benned a kisördög, hogy ezt nem fogod tudni, elfelejted. Koncentrációs problémává válik.

MN: A Faustban verset mondasz, nem improvizálhatsz.

MG: De, sőt szoktam is, még akár értelme is van, szótagszám is stimmel, rímel. Más szöveggel is végig tudom mondani. Néha egész ijesztő, miket beszélek. Hol­ott színészként minden mondatod mögött ott kell állnod, értened és értetned kell, mit beszélsz.

MN: Itt van egy monstrum mű, Schilling, a Katona. Szerinted, és most színházvezetőként kérdezlek, miért van ilyen kevés színházi „esemény”, mint amilyennek ez a mostani Faust ígérkezik? Miért van ilyen kevés igazi vállalás?

MG: A kor van ebben benne, és a magyar színházi szakma állapota. A színház ma elsősorban a gondűzés, a szórakoztatás eszköze. A Katonának kockázatos vállalkozás a Faust, és nem vagyok egészen optimista abban, hogy hányszor fogjuk tudni játszani ezt a két előadást. Kérdés, a néző mennyire hajlandó ebben a szellemi kalandban részt venni. Többek között ez a kockázat tántorítja el a színházakat a nagy vállalásoktól. Amikor Csizmadia Tibor tíz éve bemutatta Egerben a Faustot, irigyeltem őt ezért a tettéért, vállalásáért.

MN: Mundruczó Kornél úgy fogalmazott egy interjúban, hogy Magyarországon hiányzik az a kul­túra iránti elköteleződés, az a szintű középosztályi kultúrszomj, amely fenntart egy olyan színházi kultúrát, amelyben a nézők ismerik a nagy alapműveket, és arra kíváncsiak, mit gondol róluk egy-egy rendező. Az a kultúra hiányzik, amelyben bármikor elő lehet venni egy Faustot, mert az új értelmezésre kíváncsi a néző.

MG: Talán így van. Mégis érdemes próbálkozni. Nekem ilyen csalódás volt Bessenyei Györgytől A filozófus, amit pár éve vittünk színre. Egy olyan fontos művet, amely a magyar drámairodalom kezdetét jelöli, bár nem jó darab, nem is szokták színre vinni. Az előadás az érdektelenségben elmállott – totálisan hiányzott az érdeklődés, pedig jó előadás volt. Egy másik kérdés: vajon az a réteg, amely a szocializmusban az értelmiséghez tartozónak mondhatta magát, mára annyira elöregedett, hogy nem tud fenntartani egy ilyen színházkultúrát? Lehet, hogy pénze sincs már.

MN: Említetted, hogy van válságod. Milyen természetű?

MG: Emberiek. Az életkorommal kapcsolatos ügyeim befolyásolnak. Kora gyermekkorom óta foglalkoztam a halál kérdésével, és furcsa, hogy most, a célegyenesben lévén már nem hetykeség ez, hanem elkerülhetetlenül közeli jövő.

MN: Ebből inkább az következne, hogy tragikus színész vagy. De nem. Inkább kívülálló, játékos.

MG: A humorhoz való affinitásom erősebb.

MN: Most a Faustban mennyire érdekes az a figura, akit sokszor láthattam: az értelmiségi, cinikus, könnyed, kicsit kívülálló.

MG: Most egyáltalán nem ez a figura kell. Állok a jelenetben, és hasonló élményeim vannak, mint amikor Kaposváron álltam fiatalon a színpadon mint Lysander, és Básti Juli Helenájának csaptam a szelet, de ez a mostani már egy romló állapotú, fizikumú test. Miközben a problémák hason­lóak, mint amiket fiatalon éltem meg, például, hogy tiszta legyek és jó szagú, amint a partneremhez közelítek. És most a színpadon szerelmi viszony illúzióját kellene keltenem egy még egyetemista korú lánnyal, ezt is nehéz megélni, hiszen testi érintkezések is vannak. Ugyanakkor mint igazgató azt szeretném, ha Mészáros Blanka azt látná, hogy színésznőként ennél jobb dolog nem is történhetne vele.

MN: Márton László, a Faust fordítója így fogalmaz: „Faust és az ördög viszonya körülbelül olyan, mint egy kelet-európai szocialista országban a beszervezési aktát aláíró besúgó és a tartótiszt viszonya. Utóbbi az előbbit kisebb-nagyobb előnyökhöz jut­tat­ja, zsarolja, fenyegeti, nem ereszti, végül elpusztítja a lelkét, esetleg a testét is.” A hatalmi kiszolgál­tatottság hogy jelenik meg számodra?

MG: Schilling értelmezésében ez máshogy van. Itt Faust van hatalmi pozícióban, nem Mephis­topheles. Schilling szerint ez egy istentelen darab. Ez a Faust önmagában is megteszi azokat az árulásokat, disznóságot, különösképpen a fiatal lánnyal kapcsolatban, az ördög nem is kell ehhez. Még az is lehet, hogy Mephisto­pheles azt mondja: „Én már ezt nézni sem bírom.” Ez nekem azért tetszik, mert nem ad felmentést Faustnak.

MN: Ez így nagyobb árulás.

MG: Így szoktuk csinálni. Nem kell hozzá senki kívülről. Ismerem az életemből azokat az árulásaimat, amikből dolgozni tudok most. A Margarétával való kapcsolat ezért jelenik meg olyan izgalmasan a színpadon.

MN: Ez a Margaréta 40 évvel fiatalabb nálad. Te idén leszel 60. Amennyiben ez nem jóváhagyás, mint általában a társadalomban, hanem tematizálás, akkor ez radikális gesztusnak ígérkezik.

MG: Schilling ebben nagyon kemény, erkölcsi alapokon áll. Jót tesz ennek a Faustnak ez a nézőpont. Ha minden jól megy, a néző is elszégyellheti magát, hogy egy ember hogyan teszi tönkre egy másik életét.

MN: Nem véletlen, hogy Schilling a státus kérdésével foglalkozik a Faustban. Van is, nincs is státusa Schillingnek. Színháza mindenesetre nincs.

MG: Komoly problémának tartom, hogy sem Schillingnek, sem Bodó Viktornak nincs színháza. Ők olyan tehetségek, akik köré a kultúrpolitikai vezetésnek színházat kellene teremtenie. Szaladnia utánuk, olyan lehetőséget kínálni, hogy tehetségükhöz mérten tudjanak megnyilvánulni. Ehhez képest ma már egyre többen a független szférába menekülnek.

MN: De ez a szféra nem tudja megtartani az embereket. A Vígszínház, a Katona együtt dolgozik Bodóval, Schillinggel. Vajon a nagyszínházak, a kőszínházak mit tehetnének? Mi volna szerinted a szolidaritás a függetlenekkel?

MG: Egy kőszínház nem gondolhatja magáról, hogy én inkább ne létezzek, hogy a függetlenek létezhessenek. Ezt nem lehet elvárni. Azt egyéb országokban is lehet látni, hogy a színházkultúra ellehetetlenül, hogy a kultúra nem fontos. De hogy igazi tehetségek ne kapjanak esélyt, ilyen sehol nincs. Még a szocializmusban is több lehetőség volt: amikor Székely Gábor vagy Zsámbéki Gábor színházat vezetett, hány évesek voltak? Ez volt a dolgok rendje. Az a habitus, kraft, ami bennük volt, predesztinálta őket arra, hogy színházvezetők legyenek. Ma teljesen más a kiválasztódás. Nem tudom, hogyan lehetne szolidaritást jobban kifejezni. Vannak a hatalom közelében lévők. És vannak olyanok, mint én, akik azt tudják tenni, amit: most Schilling rendez, korábban Bodó Viktor, jövőre Pintér Béla fog. Sok gesztust tettünk, elsősorban nem szolidaritásból, hanem művészi haszonnal, s ez jelentős pénzügyi áldozattal jár. De mi nem tudunk többet adni, nincs honnan elvenni.

MN: Bodó, Schilling, Pintér – a legjobbak. És ott van a sok fiatal, akiknek nyilván nincs keresnivalójuk a Katona színpadán. Ma nemcsak egy Katona nem tudna létrejönni fiatal vezetőkkel, de már egy Schilling sem. Pedig mindig vannak tehetséges művészek.

MG: Létrejött a Jurányi Inkubátorház, a főváros akarta. Jó közeg. Másrészről meg van ez az ellehetetlenítés. Mintha ez két külön politikai csoport volna, amelyik nem beszél egymással. Én nem koncepciót érzek ebben. És pénz kevés van, legalábbis erre, másra meg persze sok, például az MMA-ba mintha kifejezetten ömlene...

MN: Nektek jelentős szponzori támogatásotok lett.

MG: Csak a MasterCarddal van ilyen viszonyunk. És persze a tao, a társaságiadó-kedvezmény. A saját bevételünk ma már jelentős részt tesz ki a költségvetésünkben, 30-40 százalék között van, taóval együtt 50 százalék fölött. Ez művészszínháznál nemzetközi összehasonlításban is egyedül­álló. Azt jelenti, hogy bevételt kell termelnünk, el kell adnunk a jegye­ket. Így aztán a „Gorkij-program” befuccsolt a Katonában – Gorkijt ma a legnagyobb kockázat eljátszani. Fontosnak gondolt előadásokat kellett hamar levenni.

MN: Goethe is a Gorkij-program része?

MG: Egyelőre nagy az érdeklődés. Nyilván kommunikációs szempontból is szerencsés, hogy Schilling Árpád újra Magyarországon rendez, ráadásul a rendkívül népszerű Kulka Jánost. Húsz előadás után látni fogjuk, hogy van-e tényleg érdeklődés.

MN: Igazgatóként hogyan gondolod el a magad, magatok szabadságát és függőségét? Milyen árulásaid vannak? Milyen kompromisszumokat kötsz?

MG: A műsorrend kialakításában kötök kompromisszumot, hogy mi hányszor megy. A közönség érdeklődéséért, kegyéért való küzdelemnek a kompromisszumát látom. De ha a kérdésed arról szólt, hogy a jelen politikai környezetben milyen módon kell megalkudnom, akkor azt kell válaszolnom, hogy én valamennyi rendezésemmel, talán a Két Koreát leszámítva, társadalmi kérdésekkel foglalkozom és teszek állításokat. Ezekben én teljesen szabad vagyok. A szakmában érzem az árulásokat, a magam színházában nem érzem. Vannak problémáink, ezek belső problémák, és persze tanárként is hatalmas gondokat érzek, mert nem tudunk a diákjainknak még csak tanácsot sem adni, merre induljanak. De ha társadalmi problémákat feszegetünk, mindegy, hogy a néző milyen irányból ül be a színházba, balról vagy jobbról, ha hajlandó gondolkodni, ugyanazon fog gondolkodni. Persze vannak, akik nagyon szűken látnak. De ilyen értelemben a színház egy gyűjtőhely kéne, hogy legyen.

MN: A legutóbbi, március 15-i tüntetés mindkét műsorvezetője, Fullajtár Andrea és Kulka János is a színház tagja. Ez mit jelent számodra? Jelent veszélyt a színházra?

MG: Az én értelmezésemben Andrea és János civil rendezvényen vett részt, magánszemélyként. Színházigazgatóként nem szoktam korlátozni, nem is korlátozhatom a társulati tagok ilyen jellegű szerepléseit, de ha például március 15-én pártrendezvényről lett volna szó, nem helyeselném. Egyébként sem tudtam róla, hogy ők a tüntetésen szerepet vállalnak, az újságokból értesültem róla. A Katona mindig távol tartotta magát a pártok felé elkötelezett rendezvényektől vagy nyílt politikai állásfoglalásoktól. Csak a művészetünkkel kívánunk a különböző társadalmi jelenségekkel, magánéleti dilemmákkal kapcsolatban állításokat megfogalmazni, kérdéseket feltenni. Én habitusomnál fogva nem vagyok tüntetésre járó, sosem voltam, szerintem nem is leszek. A leegyszerűsített fogalmazást utálom, és nem bírok tömegben mozogni.

MN: A színészek nyilván könnyebb helyzetben vannak, mint egy színigazgató.

MG: Nekem az itt dolgozó emberek munkakörülményeit kell biztosítanom. Az előadásaimmal politizálok, a szó klasszikus értelmében. Ott láthatóak a kétségeim, normáim. A színész mégiscsak színész, s ez adott esetben a politikai megnyilvánulásainál, szerepvállalásainál is érzékelhető. Major Tamás mondta, hogy a színész ne nyilatkozzon, mert átéli.