Magyar Narancs: Éva 90 éves, és még soha nem táncolt nagyközönség előtt, Emesének ez a szakmája. Hogyan találtatok egymásra?
Cuhorka Emese: Szabó Rékával dolgoztam már korábban, és körülbelül egy éve a Trafó öltözőjében mesélte, hogy van a rokonságában egy néni, egy nagyon érdekes nő, akivel szeretne valamit csinálni. Nem tudja még, mi a jó forma, de az biztos, hogy nagyon pici színpadon, közvetlen jelenléttel és nem egyedül szeretné őt láttatni; szeretne mellé valakit, akivel együttműködésben, kölcsönhatásban lenne, hogy kettejük lénye együtt jelenítődjön meg. Valamiért én jutottam eszébe. Azt mondta, van egyfajta hasonlóság bennünk, például a magasságunk, hogy mindenünk olyan hosszú, vagy ahogy bánunk dolgokkal, szavakkal, emberekkel, a léttel – van valamiféle közösség a játékosságunkban. Nem lehetett elképzelni, hogy mi lesz ebből, ezért aztán főleg vonzott. Aztán írt Évának egy ímélt, amelyben felkérte, hogy lenne-e kedve fellépni egy előadásban, amire ő azt válaszolta, hogy igen.
Fahidi Éva: Hát persze! Több okból is. Mert ki tud annak ellenállni, ha életében bármikor kap egy ilyen felhívást – én 90 éves koromban kaptam. Van az ügynek valami óriási pikantériája. Amikor pedig megismertem Emesét, már természetes volt, hogy úgy fogadom, mint aki hozzám tartozik. Sok mindent lehet mondani, tekintettel arra, hogy 60 év korkülönbség van köztünk: nemhogy a gyerekem, de az unokám is bőven lehetne. De az a hasonlóság is megvan bennünk, hogy egyszer én is magas voltam, és még mindig nagyon magasnak érzem magam, ami, ugye, nevetséges, ő meg még 5 centivel magasabb is, mint én valaha voltam. De az is közös, hogy még szinte ki se nyitotta életében a szemét, és már táncolt, ahogy én is, nem volt még öntudatunk, de már akkor táncoltunk. Valahogy mindketten az első perctől kezdve éreztük, és ezért nem is kellett kibeszélnünk, hogy tánccal sokkal precízebben ki lehet fejezni az emberi érzelmeket, mint verbálisan.
MN: Ez azt jelenti, hogy az eddigi 90 évedet végigkísérte a tánc?
FÉ: Hogyne. Volt olyan gyászos korszak, amikor nem tudtam táncolni, de/mert egyébként órák hosszat el tudtam magamban táncolni, tornázni, úgy, hogy közben minden mozdulatot élveztem. Egyszer két évig ágyban feküdtem, és egyáltalán nem tudtam megmozdulni. De persze koncentrációs lágerekben sem szoktak általában táncolni, az ottani légkör nem kifejezetten kedvez az ilyesminek. A gettóidőszak is szörnyű volt: zongoristának készültem, mondanom se kell, nem volt zongora, de hely sem, hogy megmozduljunk. És amikor az ember eléri azt a kort, hogy olyan mértékben nem fogad szót a test, hogy, mondjuk, nem tudsz megcsinálni egy piruettet, mert nem tudod, kész, nem megy, akkor az nagyon kétségbeejtő. Operálni kellett a bal térdemet, protézist tettek bele, és bár azt ígérték, hogy olyan lesz, mint amilyen eredetileg volt, mondanom sem kell, hogy nem lett olyan. De működik, elvisz mindenhová, ahová akarom. Az a nagyon érdekes, hogy most, amikor naponta gyakorolok, sok minden visszajött, és örömöt okoz a mozgás. Nagyobb az öröm, mint a frusztráció.
MN: Az előadás címe: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája. Ez lenne az üzenet, amit át akartok adni?
CE: Sokféleképpen lehet élni. Éva könnyedén tudja mindenből a jót kiszedni, és abban erősíti meg a körülötte lévőket is. Olyan dolgokat vesz észre a világban és benned, ami támogatni való, ettől körülötte minden nagyon élő és eleven lesz. Ahogy vált, ahogy mindig vált, az azt jelenti, hogy iszonyú tudatossággal és felelősséggel figyeli, hogy mit hangol magában, és ezzel mire hangolja a mellette lévő másikat. A legnehezebb témák újraélése után, ahogy egyszer csak vesz egy nagy levegőt, mosolyra keres okot magában, vagy megkínál egy Negróval, vagy csak azt mondja, hogy „na, nyissuk ki az ablakokat!”, vagy „igyunk egy pohár vizet!”. Nagyon tudja oldani annak a súlyát, amiről nem mi tehetünk, csak szeretnénk tudni, hogy mi történt vele. Megosztja, de csak annyira, hogy minél többet megérthessünk belőle. Nem akar nyomasztani, segíteni akar.
| ||
FÉ: Van az a felismerés, amin többé-kevésbé minden túlélőnek át kell mennie, hogy mennyire esetleges az életben maradásod. Ez egyben nyomasztó teher is: a családom 49 tagját veszítettem el. Nem én voltam az egyetlen, aki megfelelt azoknak a kritériumoknak, amiktől életben lehetett maradni, mégis az egész családom elpusztult, én meg itt vagyok. Az egyik felismerés, hogy ez micsoda kincs – függetlenül attól, milyen borzalmas a veszteség. A másik pedig, hogy az élet az egyetlen dolog a Földön, ami nem pótolható, ha elvész. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy ha az ember már él, és életben maradt, akkor éljen nagyon tudatosan, nagyon akarjon élni, minden jót akarjon magának, mert az neki jár. Ezzel a tudatossággal végül is csak örülni lehet az életnek.
MN: Milyen formát választottatok a táncnak, amely során ez az életigenlés a nézőknek is világos és érthető lesz?
CE: Mi épp benne vagyunk egy örvényben, és nem nagyon látunk ki belőle, nehéz a formáról beszélni. Van egy szippantó ereje annak, ahogy első pillanattól megérkeztünk egymás világába, és ebben a közös irányban lassan az is kitapogathatóvá vált, hogy hol van Éva határa, hol van az enyém, milyen együtt dolgozni. Éva sokat jár előadni, ami egyszemélyes munka, őrajta múlik minden, illetve ha kérdések vannak, az egyfajta interakció. Mesélte, hogy régen, mikor elvonult tornázni, táncolni, megengedte, hogy miközben ő gyakorol, akit érdekelt, bemehetett hozzá, utánozhatta; vezette a mozgást, de nem tanított, hanem csinálta a maga dolgát. Ez új feladat számára, nekem meg persze más miatt új: együtt csinálunk valamit, közös a felelősség, közös az öröm, akkor is együtt vagyunk, mikor valami nem sikerül, meg akkor is, mikor nagyon forr. Szóval mi bent vagyunk, Szabó Réka pedig kintről válogatja és rendezi, hogy egy-egy játékunkkal mennyi ideig múlhat az idő.
FÉ: Az az inspiráció, hogy ha belenézek Emese szemébe, akkor egyrészt nem érzem a korkülönbséget, másrészt nem gondolok az összes traumámra meg azokra a szörnyűségekre, amik értek, hanem tényleg az van csak, hogy együtt dolgozunk, és sugallja a mozdulataimat, én meg csinálom. Annak az átélése a közös munka, hogy most már együtt táncolunk, és lesz belőle valami mások számára is.
MN: Miközben a határaitokat feszegetitek, mik azok a nehézségek vagy akadályok, amikbe beleütköztetek?
CE: Még sosem találkoztam például 90 éves testtel. Mondjuk, Éva összezavart, amikor első alkalommal felmentünk hozzá, és a „vajon miket csináltatok táncórán?” kérdésre megfogta az egyik szekrény oldalát, majd felhúzta az egyik lábát a füléig, és közölte, hogy „kérem szépen, ezt meg ezt”. Hihetetlen figura, miközben vannak határai a csípőjének, a vállának, a hátának, a térdének. Nekem Éva olyan, mint egy hajszálvékony kristálypohár. De ezek a testi határok. Ami nekem sokkal érdekesebb volt a munkafolyamat során, az az, hogy a személyiség hogyan reagál helyzetekre, milyen a sok kapott történettel kimenni a teremből, milyen a múlttal műveleteket végezni, milyen változás Évának, hogy próbálni kell mindennap. Annyira sűrű és telített minden perc, hogy megkönnyebbülés bambán kekszet ropogtatni 5 percig, együtt.
FÉ: Mindezt be kell mutatni. Ami nagyon egyedi ebben a helyzetben, az az, hogyan tűnik el a határ a korkülönbségek között. Rengeteg olyan emóció van a darabban, amit egyébként még soha ki nem beszéltünk. Engem például feszélyez, hogy kövér vagyok, 60 kiló, Emese meg jön, és úgy emel fel, mint egy rongyot, aztán még sétál is velem. Az első pillanattól kezdve nagyon sajnáltam szegényt, de volt bennem egy mérhetetlen bizalom, eszembe nem jut, hogy elejthet. Ő én vagyok, én meg, remélem, ő, és az ember saját magát nem ejtheti el.
MN: A munkátok és az előadás arról is szól, hogy átadható-e az élettapasztalat, megértheti-e egymást két ember.
FÉ: Velem az életben már minden megtörtént. Többnyire gyászos dolgok. Ami még egyáltalán történhet velem, az csak tragikus lehet, mert csak az van, hogy mindig mindenkit túlélek, mindig mindenkit elvesztek, és egyszer nyilván én is elveszek. Ez természetes. Emese az élete elején áll, nagyon az elején, olyannyira, hogy fogalma sincs, mennyi minden jó fog még történni vele az életben. Hogy hozod össze ezt a kettőt? Hogy az egyik oldalon nincs semmi, amit várni lehet, a másik oldalon meg ott van az egész élet – mi pedig ezen a ponton találkoztunk. Nem szabad őt nyomasztanom, nekem mindazt, ami velem történt, úgy kell átadnom, hogy tele legyen reménnyel és jóérzéssel, és tudja, hogy az előtte álló élete gyönyörű lesz. Ezt akarjuk eltáncolni.
CE: Mielőtt találkoztunk, volt bennem egy prekoncepció, hogy milyen lesz a generációs különbség és a többi. Azon gondolkodtam, milyen nagy kérdéseim lesznek Évához, fogom-e őt úgymond sokkolni a jelen világgal, és hogyan tud majd mindehhez kapcsolódni. Aztán kiderült, hogy ez a legbugyutább hozzáállás, semmi köze a tapasztalható világhoz, ahol találkozol egy emberrel, akiről kiderül, hogy számítógépezik, szervez, bevásárol, követi, mi történik a politikában, társaságot visz – és fel se kell tenni a kérdéseket, mert a legnagyobb természetességgel veszi elő a legkülönbözőbb témákat, akár az ebédlőasztalnál is.
MN: Mondasz példát?
CE: Most így hirtelen a pornó jut eszembe. A próbateremben voltunk, és nekem van azzal a kérdéssel problémám, hogy mi a test. Erről beszélgettünk, és egy ponton felmerült, hogy mi a szépség és a csúfság. És Éva ekkor mondta, hogy…
FÉ: …mi az erkölcsös és mi az erkölcstelen. Nagyon megbotránkoztak. Mert azt mondtam, hogy a pornó is lehet erkölcsös, ha szép. És megbocsáthatatlanul erkölcstelen valami, ha nekem olyat mutogatnak, ami csúf. Mérhetetlenül erkölcstelennek találom például az önkritikátlan nőket, mikor szembejön velem valaki, akinek 30 centivel hosszabb szoknyát kellene hordania, de ő 50-nel rövidebbet hord. Ennél nagyobb erkölcstelenség a Földön nincs.
MN: Párhuzamosan készül Éváról egy dokumentumfilm is, aminek az a címe, hogy Sírással nem megyünk semmire.
FÉ: Anyámnak a mondása ez.
CE: A táncelőadás útját követi ez a film, de Évát mutatja be, ő maga mesél az életéről.
MN: Mióta tudsz arról beszélni, hogy egyszer már fiatalon mindent elvesztettél?
FÉ: Majdnem 60 évre volt szükségem ahhoz a bizonyos pszichológiai csendhez. Körülbelül ennyi ideig nem tudtam beszélni arról, hogy Auschwitz-Birkenauban voltam, hogy elvesztettem a családomat és a többi… 60 év hallgatás után, 2004-ben kezdtem el írni, beszélni, kiabálni, mindent csinálni. És aztán 2008 és 2010 között határoztam el, hogy hivatásszerűen akarok a holokauszttal foglalkozni. Most már, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, azt mondom, hogy holokausztaktivista vagyok. Ezt nagyon komolyan gondolom, és hízelgek magamnak azzal, hogy mindezt nagyon életszerűen tudom előadni, talán jobban, mint más, azzal a helyzeti előnnyel, hogy ott voltam. Meglehetősen pontos fogalmaim vannak arról, ami ott történt. Nagyon fontosnak tartom, hogy amíg tudok, beszéljek erről. Mert ahhoz képest, hogy mi volt ez az emberiség történetében, még mindig nagyon keveset beszélünk róla.
MN: Miért tartod még fontosnak, hogy erről beszéljünk?
FÉ: Nincs olyan generáció, amely tanulna a történelemből, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs saját tapasztalata. Egy harmincéves embernek, hála istennek, nincs fogalma arról, mi a háború, éppen ezért nagyon könnyen belevihető. Nem biztos, hogy használ az, ha én erről beszélek, hogy igyekszem elmondani, mi történik egy háború során az emberrel, mi történik például most a menekültekkel. Nagyon ismerős ez a téma, mert minden fázisát átéltem, tudom, milyen, mikor megölik az ember apját, anyját, nincs mit ennie, teljesen felborul az élete, fogalma sincs, hogy mi történik vele, elűzik otthonról, úton van, de azt se tudja, hová megy, és mikor fog megérkezni. Tudom, mit élnek át a menekült emberek. Biztosan tudom azt is, hogy egészen kevés kell ahhoz, hogy a világ bármely pontján ez bármikor megtörténhessen. Fontos, hogy legalább figyelmeztessem az embereket: figyeljetek már oda, ti vagytok veszélyben!
