Magyar Narancs: Címe és tárgya leszel egy színházi előadásnak: az első Máté Gábor-osztály Zsámbékon hamarosan bemutatja a Kovács Patrícia című előadást, amely a sorozat harmadik darabja. Hogyan készül?
Kovács Patrícia: Sok beszélgetéssel és két hét intenzív próbával. Az első előadás - Járó Zsuzsa volt a címe - egy bonyolult emberről szólt, aki komplex módon gondolkodik a színházról; ő volt a mi "görög hősnőnk" a főiskolán, vagyis tudtuk, hogy ez a vonal benne lesz. Szantner Anna volt a második; ő sokkal zárkózottabb, a főiskolán sem nagyon beszélt magáról - az előadás tehát arról szólt, hogy megpróbáltuk megfejteni, kicsoda ő. Én azt mondtam, hogy ez az előadás legyen olyan, amilyennek ők, az osztálytársaim látnak engem - és majd reflektálok arra, amilyennek ők látnak. Beszélgettünk már néhányszor; Máté Gáborral például arról, hogy miben vagyok más, mint a többiek. Talán abban, hogy a klasszikus, hagyományos színházban érzem jól magam: színpad, függöny, díszlet, jelmez...
MN: Akkor alighanem a legjobb döntés, hogy ősztől a Vígszínház tagja vagy.
KP: Igen, remélem. Imádok Pintér Béla- meg Schilling Árpád-előadásokat nézni, de azok nem nekem valók, azokban nem lennék boldog. Örömmel játszom fűzőben, karddal az oldalamon, lovon ülve, bármit... Amikor tavaly beugrottam a Vígszínházban a Figaro házasságába, és előtte bementem a még üres színházba, elszorult a torkom.
MN: A főiskolán ti voltatok - és azóta is ti vagytok - "az a bizonyos" Máté-osztály. Mitől lett így?
KP: Máté-Horvai-osztály voltunk. Horvai Istvántól kaptuk meg a diplománkat. Nekem ez fontos. Egyébként meg: valószínűleg szerencsésen, jól lettünk összeválogatva. Ezek a nyári zsámbéki munkák még vissza tudják hozni azt a régi osztályszellemet.
MN: Pedig azt gondolhatnánk, hogy azóta mindenkivel annyi minden történt, hogy...
KP: Igen, történt; de még működik az egykori felállás: mindenki úgy viselkedik, mint akkor. Ki-kiesünk belőle picit, már hazajárunk este a próba után, egyre több a kocsi, és egyre több a kétely is - de még Máté-osztály vagyunk.
MN: A főiskola után rögtön Egerbe szerződtél; a Csizmadia Tibor vezette, akkor éppen átalakuló - és azóta derekasan bizonyított - színházba. Ahol aztán mindent játszottál: tragédiát, komédiát, főszerepeket sorra. Miért is jöttél el?
KP: Azért, mert négy év után elképzeltem az ötödik évadomat, és tudtam előre, milyen lesz. Meguntam magam. Engem ott szerettek, jó dolgom volt - de kellett már valami kihívás. Ellustultam, meghíztam, kezdett rendes kispolgári életem lenni. Úgy gondoltam, ehhez még fiatal vagyok. És akkor beugrottam a Katonában az Így él a világ című előadásba - és egyszerre nagyon jól éreztem magam, mert rengeteg új impulzus ért.
MN: Szerettél volna oda kerülni?
KP: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Amikor negyedévesek voltunk, három osztálytársamat szerződtették a Katonába - mi, többiek mind gyártottunk valamilyen ideológiát arra, hogy bennünket miért nem, és ez nekünk miért jó. Én például eldöntöttem, hogy nekem ott nem lenne jó, mert oda nem vagyok eléggé különleges.
MN: Szantner Anna például a Katonába került, majd otthagyta - igaz, a pályát is egy időre.
KP: Igen; gondoltam is akkor - és nem csak én -, hogy mekkora hülyeség, elmenni a legjobb színházból. Azt is gondoltam - nyilván nem csak én -, hogy mekkora igazságtalanság: dolgozom vidéken, hajtok, mint az állat, dupla Micimackó után Vaszilisza az Éjjeli menedékhelyben, negyedannyi pénzért, a kutya nem ismer, és akkor neki nem elég jó a Katona??? Micsoda dolog, hogy a Fekete tejben nem játszhat tovább Kocsis Gergő, mert abba a Szantner helyére nem ugorhat be senki? Ez egyszerűen nem ér, ezt gondoltam akkor.
MN: És megmondtad valaha Szantner Annának?
KP: Tavaly nyáron, amikor a róla szóló műsort csináltuk, persze. Szerencsére, mert akkor megértettem, miért döntött így. Még büszke is voltam rá egy picit. Ja, és most nekem is megmondták a magukét a többiek, az osztálytársaim - úgy bőgtem, hogy na.
MN: Mit mondtak meg?
KP: Hát azt, hogy eljöttem Egerből, és azóta nem azt az életet élem; a reklámfilmek, a közönségfilmek, a siker meg a Gusztos Péter, szóval mondtak mindent... Szeretném, hogy ez benne legyen a zsámbéki előadásban. Majd valahogy reagálok rá, egy klasszikus monológgal, egy verssel vagy egy dallal, még nem tudom. Mert ez nem így van.
MN: Hanem hogy van?
KP: Másképp. Mert igaz, hogy pénzt akarok keresni, meg jól akarok élni, meg elmegyek a reggeli kereskedelmi műsorba vicceskedni, de közben elmegyek Miskolcra is a Vőlegénybe Kornélt játszani, meg Sopronba egy másik szerepért, vagyis közben játszani akarok, komoly, jó szerepeket. Nem akarok elsüllyedni sem az úgynevezett nagy művészetben, ami alternatív és nem nekem való, sem a nagy lustaságban, hogy én vagyok a közönségnek az édes kis cukorborsó.
MN: De észreveszed-e, amikor már cukorborsó vagy?
KP: Remélem. Máté Gábort a mai napig felhívom a kérdéseimmel. Jó kontroll ő: nekem válaszol, belőlem indul ki. Rá szoktam kenni, hogy elvállaltam a reklámfilmet. És mondtam már vissza filmfőszerepet a "cukorborsóveszély" miatt. Olyankor nincs az a pénz.
MN: Említetted, hogy beugrottál a Katonában is egy szerepbe. Ascher Tamás még a főiskoláról ismert?
KP: Korábbról. Engem negyedszerre vettek föl a főiskolára, és ő készített föl a felvételire. Csellel, méghozzá. Mindig alaposan elterveztem, hogyan kell felvételizni, hogyan kell kinézni - ő meg azt mondta, "nézz magadra, úgy nézel ki, mint az Eszenyi Enikő; hát legyél olyan, juttasd őt az eszükbe". És akkor Anouilh Colombe-jából mondtam el a monológot, ráadásul mindhárom rostán - és bejött.
MN: Méghozzá hosszú távon: ő lesz az igazgatód. A Vígszínház tudatos választás, vagy szerencse?
KP: Remélem, tudatos. Eszenyi hívott, hogy ugorjak be a Figaróba - voltaképpen azóta beszélünk erről. Azt mondta, szerinte vígszínházi színésznő vagyok, lát bennem valamit.
MN: És mit ígért? Mit fogsz játszani?
KP: Nem Júliának kellek, nem is érett asszonynak - hanem annak a bizonyos harminc-egynéhány éves fiatal nőnek. A Figaro Susannája kemény munka volt - a Vígszínházban ugyanis tényleg másképp kell játszani. Nagy színpad, nagy nézőtér... Először A nő vágya című darabban játszom majd - ez egy cseh darab, egy Zola-regényből írták át, jó zenéje van, olyasmi, mintha Brecht-Weill lenne -, jó kis karaktert kaptam benne; ennek is örülök, hogy nem főszereppel kezdek. Utána Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjában már a főszerepet játszom.
MN: Ahhoz is vagy szokva. És ha itt nem így lesz?
KP: Nem csupa főszerepre vágyom, hanem jó munkákra. Nem tudom rosszul érezni magam egy napnál tovább.
MN: Mert? Akkor mi történik?
KP: Továbblépek.
MN: Ha most nem hívnak a Vígbe, szabadúszó maradsz? Könnyen ment neked az az élet?
KP: Eleinte nem ment könnyen. Aztán könnyebben. De mostanában már éreztem, hogy ez a szakasz a vége felé jár. A színházban szabadúszni ugyanis egyre nehezebb. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani a válságnak, de az biztos, hogy engem Miskolcra főszerepre hívni - luxus. Nem tudom, meddig engedheti meg magának egy színház - inkább megoldja helyi erőkkel, ha tudja, ha meg nem, bemutat mást. És van még valami: éreztem, hogy kezdek öregedni, bár ez most viccesen hangzik. A jó harmincas nőket ugyanis - akiknek a helyére be-beugrom, ha gyereket szülnek - visszavárják a színházba a gyerekszülés után. Megköszönik a munkámat, és visszaadják nekik a szerepeket.
MN: Nagy beugró vagy: a Radnótiban is beugrottál egy szerepbe.
KP: Igen... Kérdezted, fájt-e a Katona. Akkor most elmondom, hogy a Radnóti fájt. Azt ugyanis én szúrtam el: egy éve voltam Egerben, amikor szerződést kínált Bálint András igazgató. Keményen azt mondtam, hogy nem, mert nekem Egerben van dolgom, ott a szívem is - még büszke is voltam, hogy ezt mondtam. Aztán beugrottam a Riviérába, és azt hittem, hogy lesz szerződés. De nem lett - viszont hívott az Asztalizenében Delfin szerepére, amit imádok, de amikor megint nem kínált szerződést, az már fájt.
MN: Nem lehet szólni ilyenkor?
KP: Szóltam. Azt mondta, hogy "neked ez itt kicsi, nekem te már sok lennél, megvannak a színésznőim, te csak menjél játszani, és ha lesz itt neked való szerep, majd szólunk". És tényleg szólt, azóta is. Akkor nagyon sírtam, mert odatartozónak hittem magam. De lehet, hogy neki van igaza.
MN: Azt mondtad, azért is jöttél el Egerből, mert láttad a jövődet. És most mit látsz? Mondjuk, tíz év múlva?
KP: Nem tudom. Azt tudom, hogy bennem például nagyon megvan Ibsen Nórája. És amikor azt eljátszom, szeretném, ha lennének gyerekeim. Tíz év múlva ez már igencsak aktuális lesz. Most nagyon bízom ebben a Vígszínházban. Szeretném, ha sikerülne. És akkor talán tíz év múlva is ott leszek.
MN: Mi az, hogy benned van a Nóra? A színészben?
KP: Nem, az emberben. Én ugyanis nagyon bírom a terhelést, sokáig tudok erős emberekhez alkalmazkodni, szerelemben, barátságban, munkában; bírom a kompromisszumokat is. De ha egyszer kimegyek egy ajtón, oda nem megyek vissza.
MN: Csizmadia Tibor, az egri igazgató megbántódott, amikor eljöttél?
KP: Én bántódtam meg. Ugyanis azt mondta, hogy azt hitte, egy évvel korábban fogok elmenni... Egyszer még nagyon szeretnék magamnak egy olyan igazgatót, mint ő. Nagyon nehéz időszakot csináltunk végig, és amikor azt látom, hogy most Zsótér rendez ott jókat, akkor büszke vagyok, hogy ebben talán mi is benne vagyunk, akik eljöttünk, az Anger, a Jordán Adél, a Gál Kristóf.
MN: Mi fontos a színházon kívül?
KP: Például az állatvédelem; volt és van kutyám. De igazából mindig színész és csak színész akartam lenni, sosem fogok rendezni, jelmezt tervezni - csak játszani. És fontos még a magánéletem is; szeretek háztartást vezetni, főzni, vasalni, varrni, mindig csinálom is, bármekkora cirkusz van körülöttem éppen.
MN: Sikeres színésznő vagy szőkén, vörösen, barnán, feketén, szendének és vampnak, kislánynak és végzet asszonyának. Viszont szerintem még sokáig nem fognak fölismerni az utcán. Ez is tudatos?
KP: Nagyon is. Az egyébként szürke és általános adottságaimmal szívesen vagyok mindig más, megunom gyorsan a kliséket. Ebben az egész színházasdiban engem már gyerekkoromban is az érdekelt, hogy állok anyám szekrénye előtt, és átöltözöm.
MN: Mennyire van szükséged a rendezőre?
KP: Ez bonyolult. Egyre kevésbé, miközben egyre jobban. Nekem nagyon jót tesz egy jó rendező, engem kell irányítani. De - és ezt Egerben tanultam meg - van vésztartalékom. Ha valamiért nem jön össze az előadás, a szerepet meg tudom csinálni ebből a vésztartalékból. Egyedül is tudok hatásos lenni; nem jó vagy rossz, csak hatásos. Tudom, mit kell csinálni ahhoz, hogy sírjon vagy nevessen a közönség. Valami ilyesmi történt például a miskolci Vőlegényben; túl sokféle színész volt együtt, sokat ingáztunk, kevés volt az idő - szóval tudom, hogy ezt a szerepet valamikor még szeretném eljátszani, mert ezzel nekem még dolgom van. De ez a vésztartalék veszélyes: hozzá lehet szokni. Az ember megtanul perfekt lenni; el lehet hívni a Beugróba, nem lesz probléma. Ez sokkal veszélyesebb, mint a reklám, a szegedi operett vagy a közönségfilm. Azért van szükségem jó rendezőre, hogy ne a könnyebb utat válasszam.
MN: Izgulsz, hogy vajon milyen előadás készül belőled?
KP: Az előadástól nem izgulok - az előtte lévő két héttől igen. Kíméletlen és egyben biztonságos osztály a miénk. A legfontosabb, hogy mindenki megtalálta magát, állunk a lábunkon. Ez Máté Gáborból fakad: megtanultunk bátrak lenni. Mi nem sodródunk, hanem döntünk. Életre lettünk nevelve.
MN: Szeret téged a kritika.
KP: Most már igen, illetve... az a bizonyos "ügyes lány" vagyok, és nem az a "húha, de különleges". A kritika valahogy így kezel. A fórumozók viszont általában nem szeretnek; érzek benne némi igazságtalanságot: elverni rajtam a port a reklámért, a közönségfilmekért. Mert van, akinek mindent elnéznek, bármit megtehet, mégis imádják. Én nem vagyok ilyen. De legalább tudom.
