A Nyugati pályaudvart elhagyva rögtön Budapest fertőzött, sebhelyes területére érkezünk. Igaz, hogy a Városligettől egészen célpontunkig, sőt tovább, Dunakesziig érő, valaha ipari övezetként nyilvántartott vágányerdő fénykorában is legfeljebb terepasztalon mutatott volna jól, de az elénk táruló látvány diorámának is csak szétbarmolt, szemétre vetett ócskaság. Semmibe futó rozsdás sínek, összefirkált, magányos tehervagonok, elhagyott, romos épületek, szeméthegyek, guberálók.
Fotó: A szerző felvétele
Az első magyar vasútvonal (Pest-Vác) bevezető szakaszán járunk. Ott, ahol az 1846-os nyitányt követő hetven év a fejlődésről, az építésről, megújulásról szólt, az elmúlt hetven meg épp az ellenkezőjéről. A hazai vasút évtizedes agóniáját látjuk a vonatablakból - keserű vigasz, hogy meghalni ugyanúgy képtelen, mint újjászületni. Rákosrendező, majd Istvántelek - átrakóként, járműjavítóként - tényleg halott, az utasforgalom véletlenszerű, a kalauznak le sem kéne szállni. De tíz perc vonatozás után Rákospalota-Újpesten állunk meg, ami manapság is nagy népszerűségnek örvend az utasok körében, fenyegető ábrázata ellenére is okkal. A külvárosi állomások közül szinte az egyetlen, ahol a BKV járatai elérthető közelségben vannak. Szinte a váróteremben áll meg a 12-es és a 14-es villamos, vagyis szó sincs lépcsőzésről, átszállásnak csúfolt lehetetlen távolságok legyőzéséről. De a könnyed csatlakozást nem adják ingyen. A valaha szebb napokat látó állomás környéke ugyanolyan elhanyagolt, mint az említett ipari övezeteké. Nem véletlen, hogy tavaly, amikor Újpest polgármestere "közbiztonsági bejárással" próbált egy kis népszerűséget szerezni, éppen ide vetődött, hogy aztán markos polgárőrök gyűrűjében, a helyi televízió riporterének tegyen ígéretet a térfigyelő kamerák felszerelésére.
Azóta eltelt egy év, egy fia kamerát sem látunk, de az is lehet, hogy az álcázás tökéletes. De vajon az is valamiféle álcázás következménye, hogy nem tudjuk eldönteni, itt most rombolás vagy építés zajlik? Az ilyenkor szokásos, lerombolt, összegraffitizett, használaton kívüli épületek mellett ugyanis egészen újakat is látni, de ezeket mintha félbehagyták volna. Tetejükön ragyog a friss cserép, ám ajtóról, ablakról elfeledkeztek az építők. Úgy tűnik, elég régen érhetett véget a munkaidő, mivel az építményekben legfeljebb az alkalmi éjszakázók gazdag tárgyi emlékeit látni, de annak nincs nyoma, hogy itt bárminő munka folyna.
130 évvel ezelőtt persze másként állt a zászló, korábban meg pláne. 1881-ben adták át a ma is látható és használatos állomásépületet, akkor még csak szimplán Palotának hívták. Elsősorban hagyománytiszteletből, ugyanis a vonal 1846-os megnyitásának idején (és még vagy harminc évig) az akkor születő Újpest meglehetősen távol esett az állomástól, ami - elképzelni is nehéz - főleg kirándulóhelyként volt igen népszerű. Olyannyira, hogy hamarosan kiderült: az utasok többségének esze ágában sincs Vácig zötykölődni az újdonsült közlekedési eszközzel, beérik egy palotai menettel, ahol nemcsak a jó levegő, de az állomás melletti remek kerthelyiség is szolgálatukra állt. A Magyar Középponti Vasúti Társaság már 1847-ben rendszeresítette Pest és Palota közötti kirándulómeneteit, amit abban az évben tizenkétezren vettek igénybe. E rövid távú járatok még az 1880-as években is közlekedtek, ám a környéki iparosodás miatt az érdeklődést egyre kevésbé "jó levegő" váltotta ki, annál inkább az újpesti és palotai kétes hírű szórakozási lehetőségek. Árulkodó adat, hogy a vasúttársaság 1886-ban ún. kéjvonatokat állított forgalomba, ami szombatonként közlekedett, délután négy és este tíz között, bár sokkal ártatlanabb dolog volt holmi mozgó kuplerájnál.
Újpest község már 1881-ben, az új felvételi épület átadása után megszavazta, hogy településük neve az állomáséba is foglaltassék, mégis tizenhárom évet kellett várni, hogy a hivatalos menetrend is Palota-Újpestként emlékezzen meg róla. Ekkor már a teherforgalom is komolyan képviseltette magát itt, iparvágányok légiója ágazott ki innen, összeköttetést teremtve a gombamód szaporodó gyárakkal, és persze az élőállat-szállítás csillaga is ekkor ragyogott a legfényesebben. E pezsgésnek köszönhetően a személyforgalom (munkásvonatok!) is az egekbe szökött, az időközben már Rákospalota-Újpest néven szereplő állomás utasainak száma a Nyugati és a Keleti pályaudvarokéval vetekedett, s ennek megfelelően a korábbinál is jelentősebb vendéglátóipar vetette meg a lábát a környéken. A késdobálók éppúgy nyereségesen működtek, mint az elegáns kerthelyiségek, noha a későbbiekben a mérleg nyelve egyértelműen az előbbiek javára billent, az újpesti nyüzsgés (mert a rákospalotai oldalt inkább a családi házas nyugalom jellemezte) majd' száz évig meghatározó volt ezen a vidéken.
Egy-két inkább kocsmának, mint restinek mondható koszos bódé ma is üzemel, s az állomás előtti platánok és fenyvesek árnyékában álló ütött-kopott padokon ma is akadnak iszogató bátrak, de eszünkbe nem jutna, hogy több időt töltsünk itt, mint a fel- és leszállás. Igazából nem térfigyelő kamerára, teljes rehabilitációra lenne itt szükség, mert amit látunk, menthetetlen.
