Hogy Horvátország közútjain - mondjuk, bármelyik határátkelőtől a tengerpartig - gyakorlatilag összefüggő a kocsisor, arról naponta jönnek ez idő tájt hírek, de talán akkor sem árulunk el különösebb újdonságot, ha hasonlókat közlünk Prágáról. A turisták által preferált Vencel tér-"városi tér-Károly híd-Vár gyalogos viszonylat a szezon eleje óta többé-kevésbé mozdulatlannak mondható, meg nem erősített híresztelések szerint egy német turistacsoport a mondott Vencel térről indulva előbb érte el a nyugdíjkorhatárt, mint a Károly hidat.Ehhez képest könnyű belátni, hogy Kelet-Morvaország maga a paradicsom, és finoman szólva is itt van egy köpésnyire (Komáromtól alig több mint 200 kilométer).
Jelen ajánlatunkat semmiképpen ne tekintsék valami exkluzív holminak, ellenkezőleg. A tájegység, amiről beszélünk, a valachok földje, történetileg Csehország legszegényebb vidéke, csak hegyek, birkák, birkapásztorok, akik viszont oly erősen őrzik hagyományaikat, sajátos nyelvüket, szokásaikat, folklórjukat és távolról sem utolsósorban gasztronómiájukat, hogy abban garantáltan nagy öröme telik még a legavatatlanabb, legártatlanabb odavetődőnek is.
A morva-sziléz határon fekvő középhegység,
a Beszkidek déli lábainál
járunk: Valasskóban, amit a helyiek a maguk kendőzetlen büszkeségével csak valach királyságnak neveznek, de annyira komolyan, hogy valóságos királyuk is van: Boleslav Polívka. E név voltaképpen Magyarországon is jól cseng, végtére is a cseh filmművészet elmúlt harminc esztendejének egyik legkiemelkedőbb színészegyéniségéről van szó.
Ám a fejétől bűzlik a hal, a történelmi szegénységnek vannak bizonyos máig ható következményei, ha máshol már nem is, bizonyos cseh fejekben feltétlenül. A kevésbé finomkodó (hogy ne mondjuk, alulkulturáltabb) nagyvárosi (Prága, Brno) körökben a valach a bunkó, a hülye, a primitív, részeges fráter szinonimája. A király, Polívka közszereplései alkalmával erre rendszeresen rá is játszik, ilyenkor ember legyen a talpán, aki megérti. Ja, lehet ez is megoldás, karikatúrával küzdeni az előítéletek ostobasága ellen.
Mondjanak rájuk bármit, egy nem tagadható: szívük az nagy van, kétségtelenül imádnak mulatni, enni, inni, táncolni, dalolni. Ilyenkor aztán - nyár s ősz fordulóján - olyan az egész környék, mint valami gigantikus folklórfesztiválba ojtott, bállal és kakaskodással nemesített gasztronómiai világkiállítás, benn, az úgyszólván háborítatlan s épp ezért lenyűgöző őstermészet közepén, évszázados jegenyefenyőkből készült házak között, szó szerint, mint a mesében. Vagy, hogy ne menjünk még ennyire se messzire, Berda József lírájában.
A valachföld központjának Roznov pod Radhostem tekinthető, bár hozzá fogható hangulatos települések vannak még szép számmal.
A "pod Radhostem"annyit tesz, hogy a Radhost` hegy lábánál. Továbbá a Becva folyó két partján, amiből a bal az érdekesebb, a történelmi városrész, amit 1267-ben alapítottak, és minden háza fából épült. A jobb partot se hagyjuk szó nélkül, a szocializmus Csehszlovákiája a legelképzelhetetlenebb helyekre is képes volt lakótelepeket és korszerű centrum áruházakat építeni.
Ám az óvárosi részben bolyongva lépten-nyomon mindenféle ősi mesterségek művelőinek műhelyeibe és "koliba" (értsd: kalyiba) nevű kocsmákba botlunk. Mégis becsületszóra kell nekünk itt elhinni, hogy a hely távolról sem hasonlít Szentendrére, sem a bazársorrá változott belvárosára, sem skanzenjére. Talán viszonylagos ismeretlensége, viszonylagos isten háta mögöttisége kímélte meg a szokásos euróbóvli alapú, primitív cifrálkodástól. Minden olyan, de tényleg, ahogy hagyták. Nota bene: skanzen itt is van, azokat a faházakat találjuk benne, amikben már túlzás lenne lakni, kétségtelen műtárgyi voltuk miatt.
E skanzenben van Emil Zátopek sírja is, aki kétszer körbefutja, megpróbálkozhat maratonibb távokkal. A testmozgás annál is kívánatosabb, mert ha akár csak egy-két napot is (sima tíz nap - két hét van a vidékben) eltöltünk itt, olyan fokú kalóriabevitellel kell számolni, hogy az ember egyszer csak azon veszi észre magát, jé, kinőtte a kocsiját. Bár birkapásztorokról beszéltünk, a juhok leginkább tejtermékek formájában vannak jelen a valach konyhában (azok a sajtok, az a túró, barátom). Mindenek alapja a disznótor és a hajdinakása, miből tisztán látszik: a fitneszkultúra térképén azért adódnak még fehér foltok, hála istennek. S hogy még valami jót mondjunk az itt lakó derék atyafiakról:
a valachnál édesszájúbb népséget
még nem hordott a hátán a föld. Kedvencük a vdolek, miszerint frgál, amit a szofisztikáltabb elnevezések iránt tulajdonképpen érzéketlennek mondható nem valach (cseh, morva, szlovák, bármilyen) honfitársak egyszerűen kolácnak hívnak. De ezzel az elnevezéssel ne próbálkozzunk valach vendéglátóinknál, mert azonmód előkapják a fokosukat, ahelyett, hogy elénk tennék azt a mennyei, tányéraknára hajazó lapos, kerek, túróval, szilva- és körtelekvárral és rengeteg mákkal földobott tésztát, ami konkrétan megszólal.
Egyébiránt a fokossal közlekedő valach férfiaktól nem feltétlenül kell megijedni, pláne, ha bocskort, dúsan hímzett harisnyát és az összetéveszthetetlen népviselet további rekvizitumait viselik. Nem koponyát zúzni, hanem táncolni mennek - alighanem minden este. Persze ha ehhez hozzávesszük, hogy a valachföld igazi büszkesége mégiscsak a slivovica (amiből igazán csak az idevalósi, a vizovicei autentikus), akkor talán mégiscsak jobb lesz vigyázni. Leginkább arra, hogy nehogy ottfelejtsük magunkat, egy-két nap után hajlik erre a legmegrögzöttebb turista is. Csak úgy ott maradni, a vadak között, a valachok, vagyis oláhok, a beszkidi románok, a birkapásztorok közt. A jóban, a táncban.
Schillinger Andrea
(Roznov pod Radhostem)
Bővebb információk:
