Régóta tudjuk, hogy a globális léptékű klímaváltozási folyamat sokkal nagyobb mértékben érinti az Északi-sark körüli régiót, mint a Föld más területeit. Az elmúlt hónapban például a sokévi átlagnál jóval magasabb hőmérsékleteket mértek az északi sarkkör menti meteorológiai állomások: a Jeges-tenger felett, az Északi-sark környezetében, ahol ilyenkor már egész nap sötét van, 10–20 fokkal is melegebb van a szokásosnál. Ez persze így is kemény mínuszokat jelent, mégsem mindegy, hogy éppen –9 vagy –29 fok van. A kutatók egyöntetű vélekedése szerint az ijesztő változáshoz az is hozzájárult, hogy az Északi-sark vidékén idén még a korábbi évekhez képest is nagyobb mértékben olvadt meg a tengerjég, s ez hatással volt az időjárást befolyásoló sarki magas légköri futóáramlás (az úgynevezett polar jet) pályájára, amely délről jóval melegebb levegőt szállít a sarkvidékre. Ha azonban bárki azt képzelné, hogy az Arktisz vidékén tapasztalható felmelegedés (ami a másik sarki pólusra egyáltalán nem jellemző, lásd Nyomok az Antarktiszon című keretes írásunkat) majd enyhe teleket eredményez a mérsékelt klímaövi területeken, alighanem téved, s erről már ebben a szezonban megbizonyosodhat. A sarkvidéki hideg levegő ugyanis sokfelé a szokásosnál jóval délebbre ereszkedett, így például Szibéria, sőt Belső-Ázsia jó részén máris sokkal hidegebb van a szokottnál, de Grönland amúgy fagyos belsejében is. Nem kizárható, hogy a viszonylagos sarkvidéki meleg dacára Eurázsia és Észak-Amerika jó része a szokottnál hidegebb tél elé nézhet. Mi áll e látszólagos paradoxon hátterében?
A sarok örvénye
Egy friss tanulmány szerint idén az úgynevezett sarki örvények eltolódásával, helyváltoztatásával kell számolnunk. A sarki örvények (bővebben: Örvényben, Magyar Narancs, 2014. január 16.) olyan nagy kiterjedésű légköri rendszerek, gyakorta viharzónák, amelyek jórészt a sarkkör vidékén mozognak, északról dél felé szállítva a jéghideg levegőt. Ezek a főleg Szibéria, Grönland, Alaszka, illetve Kanada felett tanyázó szörnyetegek gyakorta sasszéznak délebbre is, és ebből rettenetes hidegek és hóviharok származnak viszonylag alacsonyabb szélességeken is. 2014 elején például szinte egész Észak-Amerikát elfoglalta a sarki örvény. A jelenségnek létezik egy szokásos, kompakt formája, amikor centrumát jórészt az észak-amerikai kontinens sarki régióiban, Észak-Kanadában, Grönland fölött, illetve a klasszikus Északi-sark körüli, tengerjéggel borított régióban találjuk, de előfordulhat, hogy hullámozni kezd, s látszólag több centrumra szakad. Ilyenkor a kanadai–amerikai határon éppen úgy találhatunk egy-egy örvényt, mint Grönland, Szibéria, vagy az Atlanti-óceán északi része fölött (azaz Európa partjaihoz közel).
Az efféle sarki örvények tőlünk jóval keletebbre és északabbra mozognak, de hatásuk, pláne, ha működésük nyomán jéghideg levegővel árasztják el a hozzánk képest szomszédos régiókat, kiterjedhet a Kárpát-medencére is. Hozzánk ilyenkor – egykori migrációs, népvándorlási, honfoglalási útvonalakat követve – a hágókon, szorosokon keresztül zúdul be a hideg. Fontos tudni, hogy a sarki örvények szétszakadása nyomán délre zúduló hideg levegő gyakorta éppen tél végén, tavasz elején keseríti meg a már melegebb napok után vágyódók életét.
Kettő van belőle
A friss kutatások arra is rávilágítanak, hogy a sarki örvény gyakorlatilag megkettőzött formában létezik. Az egyik a sztratoszferikus sarki örvény, amely csaknem 20 kilométerrel a földfelszín felett, a magas légkörben kavarog, a másik pedig lejjebb, a felszíntől számítva 5,5–9,1 kilométeres magasságban található troposzferikus, alsó légköri társa. A meteorológiai előrejelzésekben rendszerint az utóbbi, viszonylag kisebb magasságokban található örvény szokott szerepelni, mely könnyen le is szakadhat, és így egészen délre szállíthat fagyos levegőt, például New Yorkba, ami – bármennyire hihetetlen – Isztambullal vagy Nápollyal azonos földrajzi szélességen fekszik. Az új kutatások tükrében azonban a sztratoszferikus sarki örvény játszik nagyobb, bár sokkal finomabb és közvetettebb szerepet a közepes szélességek téli időjárásának befolyásolásában. Az utóbbi három évtized műholdas adatait elemző brit és kínai éghajlatkutatók szerint a sztratoszferikus sarki örvény fokozatosan helyet változtatott, s Ázsia és Európa felé mozdult el a vizsgált periódusban. Ám ez a gyengülés korántsem holmi szezonális melegedést hoz magával! A klimatológusok számításai szerint a magasabb légköri örvények kordában és a nagyobb szélességeken tartják a sarki hideg levegőt, ha viszont gyengül a sztratoszferikus sarki örvény, úgy az többször is utat nyithat a hideg sarki légtömegeknek délre, a közepes szélességek – így Magyarország – felé is. A sarki örvények gyengüléséről már korábbi kutatások is beszámoltak, de a mostani az első, ami azt állítja, hogy a tél utolsó harmadában, tipikusan februárban ezek az örvények az észak-amerikai kontinensről Európa és Ázsia felé helyeződnek át, s ez épp Észak-Amerika keleti részén teremt kedvező körülményeket a zord meteorológiai viszonyok kialakulásához. Márpedig a márciusi lehűlés határozottan ellentétes azzal a globális melegedési folyamattal, amit az üvegházhatású gázok növekvő légköri koncentrációjának tulajdonítanak a kutatók, sőt részlegesen kompenzálja is azt. A Nature-ben megjelent tanulmány legérdekesebb része szerint viszont a sztratoszferikus sarki örvények helyváltoztatása összefügg a Jeges-tenger jégpáncéljának egyre nagyobb mértékű zsugorodásával, télen sem teljes mértékű regenerációjával, no és azzal is, hogy telente Eurázsia nagy részét még a korábbinál is nagyobb mennyiségű hó fedi. Noha az összefüggés kétségtelen, a klímakutatóknak még nem sikerült számot adnia arról, milyen mechanizmus révén kapcsolódik össze a sarki örvény elmozdulása a sarki jégolvadással. Judah Cohen, az Atmospheric Environmental Research magán klímakutató intézet munkatársa szerint a nagyobb fokú jégolvadás nyomán nagyobb párolgó nyílt vízfelület marad a Jeges-tengeren, ez pedig az eurázsiai kontinens a miénknél zordabb éghajlatú régióiban kiterjedt havazásokat okoz már az ősz második felében. A behavazott felszín pedig a hipotézis szerint olyan atmoszferikus hullámokat gerjeszt, amelyek destabilizálják és gyengítik a sarki örvényeket is. Cohen hipotézisét többen vitatják, különösen azok, akik a kínai–brit kutatás mögül is hiányolják a korrekt ok-okozati összefüggést. Annyi bizonyos, hogy az olvadó sarki jég és a gyengülő poláris örvények közötti összefüggést remekül lehet tanulmányozni ezekben a hetekben, amikor a sarki tengervizek a szokásosnál magasabb hőmérséklet miatt nehezen akarnak befagyni. Talán ebből is sejthető, hogy a sarki örvénnyel kapcsolatos elméleti megfontolások sem kínálnak kulcsot ahhoz, hogy biztosan meghatározhassunk, mennyire lesz kemény, hideg vagy havas az eljövendő tél Magyarországon. Ám a sarki örvények várható elmozdulása idén és az elkövetkező években is olyan bizonytalan légköri helyzethez vezet, ami egyáltalán nem zárja ki akár rég látott kemény, havas telek beköszöntét sem.
| Nyomok az Antarktiszon A korai sarkkutatók (például Robert Scott és Ernest Shackleton) hajónaplóinak részletes elemzése nyomán arra jutottak utódaik, hogy az Antarktisz körüli tengerjég alig-alig változott a felfedezések óta eltelt száz év alatt – dacára az évről évre regisztrált hőmérsékleti rekordoknak. Ez ráadásul ellentétes azzal a folyamattal, amit az Északi-sark körül, az Arktiszon tapasztalunk. De a most feltárt adatok talán segíthetnek megérteni, hogyan maradhat jórészt érintetlen a fagyott kontinens körüli tengeri jégpáncél. (A változatlanság a kontinens némely jéggel borított térségeire, például a sérülékenyebb Nyugat-Antarktisz jégnyelveire nem feltétlenül vonatkozik.) A felfedezők korában 5,3–7,4 millió négyzetkilométert borított a sarki jég, ami nagyjából megfelel a manapság mért 6 millió négyzetkilométernek. De a bálnavadászhajók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a múlt század ötvenes éveiben a tengerjég ennél is nagyobb területet foglalt el, s ehhez képest manapság kétségtelenül kevesebbet mérünk. Mindez azt jelenti, hogy az Antarktisz körüli tengerjég kiterjedése inkább határozott fluktuációt mutat a 21. században is, mintsem egyértelmű csökkenő trendet követne, sőt az elmúlt 30 évben, a kutatók nem kis megrökönyödésére, enyhén növekszik is. |
