„Kiapadhatatlan nemzeti erőforrás” - Kulcsár Szabó Ernő akadémikus

Nemrég Lovász László matematikus, az MTA elnöke vette védelmébe a bölcsészeket, akiket a kormány romkocsmákban merengő munkanélküliként képzel el, és akiknek a képzését a költségvetés ennek megfelelően támogatja. A múlt héten kerekasztal-beszélgetést is tartottak az Akadémián a bölcsészettudományok hasznáról – mi erről kérdeztük az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatóját, a Fideszhez közeli Professzorok Batthyány Körének tagját.

Magyar Narancs: Mint a hazai bölcsésztudományok egyik legfontosabb intézetének vezetője, bizonyára tudja a választ: mit kérdez az állásban lévő bölcsész az állástalan bölcsésztől?

Kulcsár Szabó Ernő: Nem tudom… Talán azt, hogy „miért vagy ilyen balfék?”.

MN: Nem, azt kérdezi, hogy „adhatom nagyobb kólával és nagyobb krumplival?”. Legalábbis Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár ezzel a régi jó viccel próbált érvelni a bölcsészhallgatók számának csökkentése mellett. Csak azért kezdem innen, hogy világos legyen, milyen színvonalon folyik a bölcsészet „hasznáról” szóló beszélgetés. Hogyan lehet erre a retorikára reagálni?

KSZE: Több szinten lehet válaszolni. A konkrét felvetésre reagálhatunk statisztikákkal, hogy mekkora a diplomás munkanélküliek és azon belül a bölcsészek aránya, beszélhetünk az ún. pályaelhagyásról, hogy nem feltétlenül probléma, ha egy bölcsész a jó kommuniká­ciós képességét, nyelvtudását például egy kereskedelmi vállalat adminisztrációjában kamatoztatja. 1968-ig nagyjából az elit kisebbség járt egyetemre, a tömegegyetemek megjelenése után viszont már nem várhatjuk el, hogy minden tudományegyetem összes hallgatója kutatóként dolgozzon, hiába áll nyitva ez a lehetőség a legjobbak előtt.

MN: De ha eltávolodunk a konkrét kijelentéstől, akkor azt látjuk, hogy a jelenlegi kormány és környéke bölcsészellenes kirohanásai a bölcsésztudományok pozícióit gyengítő intézkedésekkel párosulnak. Egyetért ezzel a helyzetleírással?

KSZE: Teljesen egyetértek, azzal a kiegészítéssel, hogy ez nemcsak az Orbán-kormányra jellemző, hanem globális jelenség. Több ide látogató külföldi professzor is úgy fogalmazott, hogy a bölcsészet ellen a világban mindenütt háború folyik, lásd az oxfordi professzorok 2011-es nyilatkozatát, amelyben az egyetem „megvonta bizalmát” a felsőoktatási minisztertől. Korábban ez a szembenállás elképzelhetetlen volt. A tanítás és kutatás egy­ségére épülő humboldti modell, amely a 19. századtól a mai napig az egész világon a tudományegyetemek működésének alapja, evidenciaként kezelte a tudományágak szétválaszthatatlanságát, összetartozását. Világos, megkérdőjelezhetetlen tapasztalat volt, hogy az egyik nem él meg a másik nélkül. Annak az országnak lesz nagy tudománya, amelyiknek nagy költészete van. Ha elfogadjuk azt a magasztos tételt, hogy csak azt tudod gondolni, amit a nyelved lehetővé tesz, akkor rögtön iszonyatos jelentősége lesz annak, hogy egy nyelvet a maga irodalma mire képesít. Az irodalom – más erőforrásokkal ellentétben – ki­apadhatatlan nemzeti erőforrás. Csak észre kellene venni, hogy gondolattermelő nyelvet képes előállítani mindenki hasznára: artikulált gondolatot csak az képes fogalmazni, aki magas szinten megfelel a nyelvének.

MN: Kevés esélyét látom, hogy ezt valaki Palkovics államtitkárnak vagy Parragh László iparkamarai elnöknek elmagyarázza.

KSZE: Az viszont könnyen belátható, hogy a jövő, bár bekövetkezik, nem belátható. Az említett urak elképzelései a duális képzésről, a vállalatoknak az egyetemi oktatásba való bevonásáról vagy bizonyos szakok keretszámainak csökkentéséről tartalmaznak megfontolandó elemeket. De az nem valószínű, hogy a magyar közgazdaság-tudomány elért a fejlettségnek arra a fokára, hogy meg tudná mondani, hány franciatanárra lesz szükség tíz év múlva a gazdaságban, illetve hogy a latin vagy az ógörög egyetemi oktatását kell-e előbb abbahagyni, vagy esetleg más „költséghatékony­talan” szakokét – hogy itt is felidézzük Bokros Lajos emlékezetes vereségét a magyar nyelvvel szemben.

MN: És milyen fejlettségi fokon állnak a bölcsésztudományok? Elrontottak valamit, vagy elkerülhetetlen, hogy ezek a diszciplínák váljanak áldozataivá az újabb és újabb hecckampányoknak és megszorításoknak?

KSZE: Kardinális hiányosságaink vannak, hatalmas kérdéstömegek mennek el mellettünk anélkül, hogy akárcsak tematizálnánk őket. Ha már interjú formában beszélgetünk: arról a szóról, hogy média, médium, ma mindenkinek a sajtó jut eszébe, és az utca embere rögtön legyint is rá, hogy igen, a sajtó az ilyen meg olyan. Sikerült ennek a szónak a tekintélyét, jelentését lerombolni, és közben beleborzongunk, hogy mit mulasztottunk csak mi, magyar humántudományok a 2000-es évek mediális fordulatának feldolgozásában. Azok a médiumok, amelyek köztünk és a világ között közvetítenek, az írás, a könyvnyomtatás vagy a gramofon, az írógép, a film és a többi gyökeresen változtatták meg a civilizációnkat, ezt már értjük. De most itt állunk egy újabb alapvető mediális fordulat után, hogy mást ne mondjak, Finnországban már nem kell kézírást tanulniuk az iskolásoknak – és ebből egyelőre nagyon keveset értünk. A magyar nyelvű bölcsészet még azt a munkát sem végezte el, hogy ehhez a változáshoz, a technika korához, a saját korunkhoz érdemben viszonyulni tudjunk. Kittler figyelmeztet, hogy már nem filozófusok vagy művészek határoznak arról, mi az ember, hanem egyszerű technikai sztenderdek, amelyeket a hadiipar fejlesztései diktálnak. Folyik erről diskurzus, akár csak az értelmiség köreiben? Természetesen nem egy-egy könyv hazai megjelenése a döntő, de jelentéses, hogy Kittler alapműve, a Lejegyzőrendszerek 1800/1900 máig nincs meg magyarul; ahogy McLuhantől az Understanding Media sincs, pedig az sokkal gyengébb könyv. De hogy nemcsak Magyarországon vannak gondok, azt jelzi, hogy Kittlernek ez a korszakos műve tizenhétszer bukott el a német bölcsé­szeti habilitációs eljárásokon.

MN: Nyilván sok hiányosságát, elmaradását fel lehetne sorolni a magyar szellemtudományoknak, de a bölcsészet hasznáról szóló vitákban az is fontosnak látszik, hogy az ügy védelmezői a meglévő eredményeket sem tudják jól kommunikálni – mert például közegidegen, reáltudományos mércéknek próbálnak megfelelni.

KSZE: Amikor a 19. század végén a tudományosság ismérveként fogadtuk el a pozitivista elveket, akkor a saját kezünkből vertük ki a szellemtudomány minden eszközét. Mi is azt mondtuk, hogy akkor legyen életrajzkutatás, a motívumvándorlás feltérképezése és a többi, amivel azt is állítottuk, hogy minden egyéb a spekuláció világába tartozik. A tények a komoly dolgok, a többi szépelgés és képzelgés. Amire viszont a természettudósok azt mondják – és hallottam sok ilyen véleményt az Akadémián egy-egy pozitivista alapozású irodalmi előadás után –, hogy hát ez volna a ti tudományotok? Az írói életrajzok? Hát mit érnek azok a kibernetikához képest? És igazuk lehet: az egzakt szigorúság nem azonos az ún. tények bogarászásába vetett vakhittel.

MN: Arról nem is beszélve, hogy az írói életrajzoknak a programozásban is kevesebb hasznukat látjuk. Az egyszerű, gyakorlati értelemben elgondolt hasznosságot is gyakran kérik számon a bölcsészeten.

KSZE: Pedig a bölcsésztudomány egyenjogúsítása pont annak az érvelésnek köszönhető, hogy legyen olyan tudomány, amely nem a puszta hasznosság elve szerint működik. Ez a fordulat Kant nevéhez fűződik, aki kiharcolta, hogy a nép jólétét, igazgatását és üdvözülését szolgáló felső fakultások, vagyis a medicina, a jog és a teológia mellett legyen önálló bölcsészet. A porosz uralkodó elgondolkodott, és végül arra jutott, hogy van létjogosultsága olyan tudománynak, amely nem a hasznot nézi, csak az igazságot magát.

MN: A kanti történet azért is érdekes, mert benne van, hogy a bölcsészeten lényegéből fakadóan nem kérhető számon a „társadalmi hasznosság”, amiből viszont az is következik, hogy nem a fenntartó, azaz nem a kormány előtt kell elszámolnia a munkájával.

KSZE: Ezért szálka mindenki szemében. A bölcsészkar az egyetlen olyan hely, ahol egy hallgató szabadon, következmények nélkül mérlegre teheti az igazságát. Az oktató biztosíthatja azt a közeget, amelyben a vélemény kifejtése egészen más téttel bír, mint ha valaki kilép a nyilvános térbe. Ettől jön létre a kockázatokba bocsátkozó gondolkodás, amely Gumbrecht szerint a bölcsészet lényege (Hans Ulrich Gumbrecht, az egyik legismertebb élő irodalomtudós erről már beszélt lapunkban, lásd: „Az anarchia az erősségünk”, Magyar Narancs, 2011. szeptember 22.). Ha lenne olyan nyilvánosság, ahol érdemben lehet vitázni a hasznosságról, akkor rámutathatnánk a vi­ta­partnerünk mondataira: látod, mennyire ­hiány­zik a monológodból a gondolati kockázat, látod, hogyan fogalmazol, milyen kirekesztő módon mondod a szót, mennyire nem látsz alternatívát? Vagy végigmutogathatnánk az ízléstelen bódéfeliratokat Ferihegyről befelé jövet: látod, ezért csúnya sok magyar könyv nyomdai tükre, ezért nem hatékony a magyar rendőr, és ezért nem tervez jól a technikus – mert mindenki elfogadta, hogy ilyen feliratok és látványok uralják a nyilvánosság tereit. Hogy ez a kultúra és ez az ízlés. De a többrétű, szabad gondolkodás hasznát nem lehet impaktfaktorban mérni, a köz előtti beszéd méltósága pedig elveszett, mivel – más szempontból szerencsére – ma már bárki megszólalhat a nyilvános térben.

MN: A tudomány fórumai, az MTA és az egyetemek azért még mindig tudnak méltóságot sugározni.

KSZE: Így van, bár sokan szeretnék, ha ez megváltozna, és tettek is eleget ennek érde­kében.

MN: Mikor jár el helyesen az Akadémia és az egyetem: ha törekszik a közéletben való részvételre, a politika alakítására, vagy ha minél jobban távol tartja magát tőle?

KSZE: A tudomány a politika pályáján rosszul teljesít. Az a tudós, aki folyamatosan a politikai térben mozog, elveszíti tudományos tőkéjét. Vannak azonban olyan kérdések, amelyek a politika világából érkeznek, de a tudománynak kötelessége válaszolni rájuk. Ha például egy középiskolai tankönyv butaságok sorát állítja a magyar történelemről és a finnugor nyelvrokonságról, akkor a Magyar Tudományos Akadémia jól teszi, ha jelzi a kormánynak, hogy a tankönyvi minősítés megadása előtt legközelebb tartsunk szakmai vitát az anyagról. Akadémikus társaimon azt is látom, hogy ha olyan kezdeményezéssel találkoznak, amely egyértelműen hasznos a magyar tudománynak, akkor félre tudják tenni politikai vonzalmaikat és személyes sérelmeiket.

MN: Ehhez képest a Professzorok Bat­thyá­ny Köre vad politikai nyilatkozatai sokszor egy rosszabb fideszes publicisztika nyelvét idézik. Nem árt a tudomány tekintélyének, hogy létezik egy professzori testület, amelyet hivatalosan a polgári értékrend, gyakorlatilag a pártszimpátia köt össze?

KSZE: Tagja vagyok a Batthyány Körnek, de ezek a nyilatkozatok úgy jelentek meg, hogy én nem is tudtam róluk. Ami az én bűnöm, mert inaktív vagyok, nem fizetek tagdíjat, nem járok megbeszélésekre, tehát nem kéne meglepődnöm, hogy nem értesülök a kör tevékenységéről. A tagságomat mégis fenntartom, mert úgy gondolom, hogy a professzoroknak állampolgárokként is van felelősségük abban, mi történik a közéletben. Nem látom kártékonynak a kör működését, nem olvastam még olyan nyilatkozatot, ami miatt ki kellett volna lépnem, de azt gondolom, hogy jelen állapotában nem tudja betölteni vállalt küldetését, a nemzet erkölcsi és gazdasági felemelkedésének előmozdítását. A többnyire természettudósokból álló tagság kultúrával kapcsolatos állásfoglalásai nem mozognak mindig 20. századi térben, ami egyrészt érthető, másrészt én nem mernék megszólalni a magyar biológia képviseletében, mert félnék, hogy butaságokat beszélek. Mindenesetre nem látom, hogy ezeknek a megszólalásoknak komoly tétje lenne, ennek a klubnak viszonylag csekély a befolyása.

MN: Viszont a létezésével felcímkézi a fideszes és nem fideszes professzorokat.

KSZE: Mint mondtam, azt fontosnak tartom, hogy állampolgárként véleményt nyilvánítsunk, de annak valóban lehetnek veszélyei, ha ezt az egységes tudomány tekintélyét felhasználva tesszük.

MN: Tavasztól más vezeti az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetét. Kilenc évig volt igazgató, mi változott ennyi idő alatt?

KSZE: Kezdem azzal, ami nem változott, a kudarccal. Nem sikerült megújítani a képzést intézményesen. Jóval kevesebb vizsgára és szemináriumi dolgozatra lenne szükség, hogy az egyetemi tanulmányok a kreatív és koncentrált munkára és a tudományos pályára készítsenek fel. Sikerült viszont szerephez juttatni egy olyan nemzedéket, 8-9 oktatót, akiknek már nem a nemzeti bezárkózás az alapreflexe, akik korán kezdtek el külföldön kutatni, akiknek magától értetődő, hogy ber­lini és zágrábi konferenciákon adnak elő. Végül ide kívánkozik még egy történet. Amikor Gumbrecht professzor nálunk vendégeskedett, két héten keresztül órákat adott a dok­tori hallgatóknak, igen lelkiismeretesen, felkészülten és nyitottan. A végén ültünk egy kocsmában, éppen elmélyítette ismereteit a magyar pálinkák világában, amikor hirtelen azt mondta: „Tudod, ezek a te hallgatóid nagyon jók, vannak olyan jók, mint az enyémek Stanfordban.” Próbáltam megnyugtatni, hogy udvariassági körökre semmi szükség, de erősködött, hogy bizony így van. Ezzel azonban nem fejezte be: „Mégse fogják annyira vinni, mint a stanfordiak – és tudod, miért? Mert hiányzik belőlük az ambíció, a jó értelemben vett becsvágy.” Azóta ez sokszor eszembe jut, amikor Budapesten járok az utcán.