*
A most uralkodó, a politikai és gazdasági szféra által is maximálisan akceptált klímamodell néhány alapvető, látszólag egyszerűnek, könnyen megérthetőnek, sőt tán igazolhatónak tűnő megállapításra épül. Ezek a legtisztábban az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi testülete, az IPCC 2001-es, alapelemeiben azóta sem revideált jelentésében találhatók. A jelentés leszögezi, hogy a 19. század utolsó harmadához képest a Föld felszíni hőmérséklete körülbelül 0,6 Celsius-fokkal nőtt (a szórás plusz-mínusz két tizedfok) - az utóbbi harminc évben évtizedenként 0,17 Celsius a növekmény, azaz a melegedés gyorsul. (Az IPCC 2007-es jelentése már radikálisabb: például a 20. század melegedését már önmagában 0,74 Celsius-fokra teszi - s csak ezután következtek a "forró" nullás évek...).
Ráadásul mind erősebb bizonyítékok támasztják alá, hogy az utóbbi ötven év melegedése egyértelműen az emberi tevékenységhez - azon belül is az üvegházhatású gázok, a szén-dioxid és a metán kibocsátásához - köthető. Ezek a légkörbe kerülve gátolják bolygónk infravörös kisugárzását, azaz természetes hűtését. A jelenleg uralkodó (s e jelentésben lefektetett) tudományos konszenzus szerint, ha az üvegházhatású gázok kibocsátása folytatódik, 1990 és 2100 között 1,4-5,8 Celsius-fok közötti felszíni hőmérséklet-növekedésre számíthatunk, amit az extrém időjárási események gyakoriságának növekedése kísér.
No és a tengerek szintje is megemelkedik - ennek mértékét és időbeli lefolyását meglehetős bizonytalanság kíséri, ami bevallottan ahhoz kapcsolódik, hogy a kutatóknak még kevés fogalmuk van arról, mi lesz a sorsa a Nyugat-Antarktisz kiterjedt, vastag jégpáncéljának. Azt sem zárják ki, hogy az általuk vélt felmelegedési tendencia akár kedvező is lehet a Föld lakói nem kis hányadának (ne felejtsük: a földi élet immár milliárd éves történetében a kifejezetten meleg periódusok kedveztek leginkább a prosperitásnak) - de katasztrofális hatásai lehetnek számos fejlődő országra.
A Miskolczi-egyenlet
Mint már említettük, a fenti tézisek immáron nem egy radikális kisebbség álláspontját jelentik: egyes tudományszociológiai felmérések szerint a tudományos közösség mérvadó tagjainak több mint 90 (esetleg mindjárt 95) százaléka felsorakozik mögéjük, legfeljebb a teória részletei körül van vita. Ezzel szemben a konszenzustól magukat távol tartók jó része is inkább bizonytalan, mintsem hogy egy hasonló magyarázó erővel és heurisztikus potenciállal rendelkező elmélet mögé sorakozna fel. A heterodox álláspontok azonban magukban is izgalmasak, érdekességüket csak növeli, ha egy markáns kisebbség vagy egy magányos hős fogalmazza meg őket. Persze akad még egy peremfeltétel: lehetőség szerint ne egy teljesen outsider dilettáns, hanem a céh elfogadott képviselője hangoztassa fenntartásait. Nos, Miskolczi Ferenc légkörfizikus, akinek ügyét a közelmúltban - mint látni fogjuk: nem egyedül! - az atlatszo.hu karolta fel, maximálisan eleget tesz e kritériumoknak. Pályafutását az Országos Meteorológiai Szolgálat Légkörfizikai Intézetében kezdte, ahol az infravörös sugárzásátvitel kutatásában ért el figyelemre méltó eredményeket. Nem minden következmény nélkül: később, már a 80-as évek végén, a modenai Európai Elméleti Fizikai Kutatóközpont munkatársaként dolgozhatta ki HARTCODE nevű modelljét, melyet a maga kategóriájában első osztályúnak tart a tudományos publikum. Hogy mást ne mondjunk, egyike azon sugárzásátviteli modelleknek, melyekkel a pályára állítandó műholdakat tesztelik. Nem is véletlen, hogy a jeles magyar kutató a közelmúltban már a NASA munkatársaként, egészen pontosan egy tizenegy tagú kutatócsoport tagjaként dolgozott egy nyertes kutatási projekten belül, ahol Miskolczi reszortjai az üvegházhatással kapcsolatos számítások és elméleti kutatások voltak. Itt dolgozta ki a maga újszerű üvegházegyenletét, amelynek publikálását alkalmazója visszautasította - az érintett szerint egyértelműen a klímakonszenzus által megmozgatott óriási pénzek miatt, minek következtében a magyar kutató már 2005 végén felmondta állását a NASA-nál.
Miskolczi a klímaelmélet régi problémáira keresett megoldást - ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a Föld sugárzásátvitelének modellezésére kidolgozott módszereket egy az egyben a csillagászatból (a csillagok sugárzásátviteléből) vették át. A légkör dinamikáját leíró matematikai természetű modellekben ráadásul figyelembe kell venni azt is, hogy nem csupán a földfelszín, de a légkör hőmérsékletével és sugárzási jellemzőivel is számolni kell. Az alkalmazott bonyolult modellnek kalkulálnia kell azzal is, hogy mennyi (viszonylag rövidhullámú) sugárzást kap Földünk a Naptól, s hogy cserébe mennyi hosszabb hullámú (zömmel infravörös) sugárzást bocsát ki. Érdekes, hogy a most is érvényben lévő - amúgy rendkívül bonyolult, csak a matekból erős beavatottaknak érthető - légkörsugárzási alapegyenlet meglehetősen régi: 1922-ben már ismeretes volt. Igaz, azóta igen sok probléma jelentkezett az alkalmazása során. Hogy mást ne mondjunk, az említett sugárzási egyenletek alapján felállított klímamodellekben igen jelentős különbség adódik a felszín és az alsó légkör hőmérséklete között, ami természetesen abszurdum, de teljes mértékben máig sem sikerült e malőrt kiküszöbölni. Miskolczi a közelmúltban új matematikai modellt dolgozott ki, amelynek használatával kiküszöbölhető az említett hőmérsékleti diszkontinuitás (a felszín és a légkör közötti termikus ugrás a modell szintjén). Legfontosabb, egyben legvitatottabb következménye viszont az, hogy kimutatható vele: az eddigi modell jelentősen túlbecsülte a szén-dioxid szerepét a légköri klímaháztartásban. Miskolczi értelmezésében ugyanis saját légköri egyenlete és mérési eredményei egyaránt azt sugallják: a szén-dioxid üvegházhatása jóval csekélyebb mértékű az eddig neki tulajdonítottnál, azaz az ipari forradalom óta történt kibocsátás csupán csekély hőmérsékleti növekményt okozott volna. Ha ennél nagyobbat tapasztalnánk, valahol máshol kell keresnünk a felelőst (erről persze természeténél fogva sem tud többet mondani egy sugárzási modell). Miskolczi kutatásai szerint a légkör infravörös abszorpciós (elnyelési) képessége időben állandó - függetlenül attól, hogy mennyi CO2 került bele az idők során. Ráadásul a magyar légkörfizikusnak van válasza arra is, hogy a légkör viselkedése miért mond ellent a laboratóriumi körülmények között működő úgynevezett Beer-Lambert-törvénynek (mely szerint a szén-dioxid-koncentráció növekedésével nő az infravörös sugárzást elnyelő készsége is). Szerinte ilyen esetben magasabb fizikai törvényeket és összefüggéseket is figyelembe kell venni, melyek összhatásaként a légkör mint dinamikus rendszer kompenzálja összetételének a magasabb gázkibocsátásból fakadó megváltozását. A fizika jelenlegi állása szerint egy, a légköréhez hasonló rendszer gravitációs potenciális energiájának minimalizálására törekszik, miközben entrópia-termelése a maximumra tör - s ezek mind fontos megfontolások Miskolczi modelljében!
Vita nélkül
A Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézete (MTA GGKI) ez év januárjában egyéves kutatási projektet indított Miskolczi üvegházelméletének vizsgálatára - mondván, hogy még ez a témához (légkörfizika) profiljában leginkább illeszkedő intézet. Ennek nyitányaként Miskolczi január 17-én az Akadémián széles szakmai közönség előtt prezentálhatta elméletét, s mint a szintén az atlatszo.hu-n publikált jegyzőkönyv mutatja, a hoszszas vita során inkább pozitív visszhangokra lelt. Téziseinek mérésekkel is alátámasztott magját alig-alig vitatták (amúgy Miskolczi előadása és Zágoni Miklós légkörfizikus, projektvezető referátuma is olvasható az intézet honlapján: www.ggki.hu).
Hangsúlyoznunk kell: a magyar kutató munkáját leginkább még az MTA meteorológiai bizottsága, illetve az Időjárás című lap bírálta, ám ezekről Miskolczi úgy vélekedik, hogy nem alapulnak önálló megfigyeléseken és számolásokon (ellentétben saját modelljével), pusztán vélekedések, így nem alkalmasak szakmai vita alapjául. 'szinte kíváncsisággal várjuk, hogy mi sül ki a Miskolczi-modell revíziójára hivatott projektből - erre azonban a megadott éves intervallum tükrében és a feldolgozás mértékének függvényében legalább egy évet még várhatunk. A legjobb, ami kijöhet az ügyből, hogy végre beindul a nemzetközi tudományos diskurzus Miskolczi elmélete körül - rosszabb esetben elsüllyesztik ideiglenesen vagy örökre. Az eddig elmondottakból pedig akár az is következhet, hogy a felszíni képhez képest a mélyben sokkal erősebb az ellenérzés a most uralkodó klímamodellel szemben - a tudományos közösségen belül is! Miskolczit mindenesetre eddig nem fogadták kitörő lelkesedéssel a nemzetközi tudományos fórumok.
Az új elméletet taglaló dolgozatát - sokak szerint a tudományos publikációkat szabályozó peer-review reguláinak megsértésével - visszautasította azInternational Journal of Environmental Research and Public Health című folyóirat, dacára annak, hogy a három felkért bírálóból csupán egy vetette el egyértelműen az állításait. Mások szerint ennyi bőven elég is a kikosarazáshoz (pláne, hogy a pozitív bírálat sem teljesen egyetértő), s talán a dolgozat sem tartozott a folyóirat profiljába - mindenesetre az ügy e tálalásban kétségtelenül gyanús.
A vita persze korántsem légüres térben zajlik: ha bármi okból megrendül a most uralkodó, látszólag erős konszenzus, tudományos renomékon és karriereken kívül politikai és gazdasági stratégiák is megkérdőjeleződnének. Márpedig az üvegházhatású gázok kibocsátásának (politikai akarattal is alátámasztott) korlátozásán alapuló ökobiznisz már most is súlyos dollármilliárdokat mozgat meg a világban - s csak remélni tudjuk, hogy legalább némi haszonnal.
