Az emberi hiedelmek tudós kutatói immár évszázadok óta számolnak be azokról a csodás, rémisztő, esetleg szánnivalóan nevetséges lényekről, melyek, ha máshol nem is, az emberi képzelet rejtett bugyraiban biztosan fellelhetők. A felvilágosodás rendre vissza is űzte őket megérdemeltnek hitt helyükre, a mesékbe - tiszta gáz, hogy pont ezek után, a modern természettudományok felvirágzása közepette sokasodtak meg. Azokon túl, akik természetszerűleg és reflexből a fantázia kóros burjánzásának számlájára írták a megannyi ugráló, röpülő, kúszó-mászó, illetve erdőben bandukoló teremtményt, akadtak olyanok is, akik védelmükbe vették őket (meg a jó szándékú tanúkat). Mi több, idővel a velük foglalkozó (kvázi)tudomány nevet is kapott: kriptozoológia, azaz a titokban létező lények stúdiuma - első "klasszikusa" Bernard Heuvelmans (említenénk még Willy Ley és Loren Coleman nevét).
De lássuk, kikkel is állunk szemben! Itt van mindjárt a baziliszkusz, a középkori tudós magiszterek és krónikaírók kedvence, amely kakas és kígyó bizonytalan arányú keveréke - van belőle kígyó- és kakasbaziliszkusz: az előbbi kígyó-, utóbbi kakastojásból (!) kel ki, s lehetőség szerint egy béka költi. A baziliszkusznak minden része, de még a tekintete is mérgező, ezért lehetőség szerint tükröt kell elé tartani, s a kényszeres önreflexióba legott belehal. Amint az sejthető, a baziliszkusz - habár egykoron hittek a létezésében - nem más, mint egy "szép" vagy inkább morbid allegória, ilyenképpen egyáltalán nem tárgya a kriptozoológiának. Annál inkább szóba jöhetnek a klasszikusok: az óriás tengeri kígyók és polipok, a tavi szörnyek meg a szőrös-büdös erdei rémek, melyekről tanúk ezrei tették le a nagyesküt.
A király tevepárduca
Olyan lényekről van szó, melyek létében finoman szólva is kételkedett a tudományos közvélemény, ám azután bebizonyosodott a létezésük. Ott van mindjárt a zsiráf, amelyről sokáig csak zavaros beszámolók láttak napvilágot (ezek egyikében teve és párduc keverékeként írták le szegény állatot - így lett azután a neve latinul Camelopardalis), ám azután bebizonyosodott, hogy tényleg létezik. A másik példa a közeli rokon, a csak Közép-Afrikában élő okapi (mellesleg ez a Nemzetközi Kriptozoológiai Társaság - mert ilyen is van! - jelképe), amelyről 1901-ig csak a bennszülöttek tudtak, az európai utazók róluk szóló beszámolóit pedig minden józan és mértéktartó elme a misztifikációk körébe sorolta. De említhetünk jó néhány példát a közelmúltból is: ilyen a tizennégy méternél is hosszabb óriáskalmár felfedezése - amely sokáig csak mesékben létezett: ez rántotta le a hajókat a mélybe (a mítoszokban általában Kraaknak, illetve Krakennek hívják - igaz, ezen a néven alkalmanként más tengeri óriáslényeket is illettek). Sok tekintetben a kriptozoológusok hipotéziseit igazolta a floresi előember maradványainak felfedezése is: a Homo floresiensis a hipotézisek szerint még 12 ezer éve is élt, azaz a nem modern (sapiens sapiensféle) emberfélék közül ez bírta a legtovább - túlélve például a nálánál fejlettebb neandervölgyit is! (Meg kell hagyni, számos kutató vitatja, hogy a különösen kis termetű és kicsiny koponyával bíró H. floresiensis valóban új faj volna.)
A kriptozoológia sajátos "módszertana" tehát valamiféle élő kövületet keres: őshüllőket, melyek túlélték az elmúlt 65 millió évet, ismeretlen nagyragadozókat, melyek még mindig prédára lesnek az erdőségek mélyén, és rokonainkat, elveszett hominidákat, amelyek földünk legelhagyatottabb térségeiben lappanganak. S akkor még számításon kívül hagytuk a mutánsokat, a repülő vagy hüllőszerű embereket, a szimplán paranormális magyarázatokat (lények, melyek féregjáraton át érkeztek egy másik dimenzióból), a szimpla miszticizmust (a likantrópiában való hitet mással nem is lehet magyarázni), vagy éppen az ufóhitet, amelynek segítségével minden, de minden rejtély rögvest megoldódik. A kriptozoológia kritikusai ez utóbbi "teóriákkal" nem is foglalkoznak, pusztán a titkos állattan fő irányát próbálják diszkreditálni. Első számú, s megfontolást érdemlő ellenérvük szerint a kriptozoológia művelői rendre csak oral history típusú beszámolókra hagyatkoznak - eddig még soha, egyetlen bizonyíték sem került elő (mármint a fent pertraktált esetek hangsúlyos kivételével), amely emberszerű erdei lények, előttünk ismeretlen ragadozó, esetleg pterosaurusszerű tavi szörnyek létét bizonyítanák. Ráadásul azt is joggal vetik fel, hogy egy titokban élő faj túléléséhez nem elég pusztán egy-két túlélő példány - a faj fennmaradásához időről időre jelentős számú egyednek kell élnie, hogy továbböröklődhessen a fajra jellemző genetikai állomány. Kritizálják a kriptozoológusokat azért is, mivel túl gyakran koncentrálnak néhány állati megasztárra, mint a Nagylábú, a jeti vagy Nessie, a tavigyík (a kisebbeket meg le se szarják), ráadásul sokszor kritikátlanul hisznek a szemtanúk beszámolóinak, s nem tudnak mit kezdeni azzal sem, hogy némely inkriminált titkos faj (ún. kriptid) látszólag a semmiből bukkant elő vagy oda enyészett el.
Nagy láb jó
A kriptozoológia gyakorta küzd olyan esetekkel, amelyek manapság már csak az archív városi legendák körébe sorolhatók. Ilyen például a viktoriánus Anglia kedvenc urbánus szörnye, a Spring Heeled Jack. Először 1837-ben látták, ám észlelése egészen a múlt század elejéig adott témát a tabloid sajtótermékeknek. A rugólábú lény feltűnő jellegzetessége volt, hogy hatalmasakat ugrott, ráadásul kunsztjait jórészt városi környezetben művelte. Ehhez járultak még a riasztó vörös szemek, az alapvetően démoni fizimiska meg a piciny, szexi szarvak - a szájából ráadásul rendre lángok csaptak ki, kezén karmokat viselt. A korabeli legelterjedtebb interpretáció szerint maga az ördög, esetleg valamely démonja viccelte meg a korabeli publikumot. E magyarázat méltó folytatásaként manapság többen feltételezik, hogy egy űrhajójáról lemaradt alienről van szó, amely a szokatlan légkör belélegzése miatt lövellt lángot a szájából, és saját bolygóján kicsit nagyobb gravitációhoz szokott, ezért ugrált - pont, mint a mieink a Holdon. Az Újvilágban is akadt rokona, az úgynevezett jerseyi ördög (a New Jersey Devils jéghokicsapat névadója), mely 1909-ben egy egész hétig paráztatta Pennsylvania és New Jersey lakosságát. Az egyik szavahihető szemtanú szerint hattyúnyaka volt, lófeje és denevérszárnyai, amit esztétikus patkányfarok egészített ki - no, erre varrjanak gombot. Küllemét tekintve legalább ennyire morbid a negyven évvel ezelőtt Nyugat-Virginiában felbukkant Mothman, a molyember - először 1966 novemberében pillantották meg egy második világháborús robbanóanyaggyár mellett, s egészen a következő év végéig kísértette a helyi lakosságot. A szemtanúk hatalmas, emberszerű szörnyként írták le, természetesen szárnyakkal és óriási, vörös szemekkel. Egyes szemtanúk paranormál eseményeket is társítottak a vele való találkozáshoz - ez azután be is indította a molyember irodalmi és filmes karrierjét (John A. Keel könyvét és Mark Pellington ebből készült filmjét ajánlanánk a figyelmükbe - vagyis dehogy). Ezekben a molyember már hírnök, jelhozó, sorsfordító lény - erre mondja a kriptozoológus Loren Coleman, hogy a sok misztifikáció és fikciós adalék lassan teljesen elfedi az eredeti szemtanúk valódi észleléseit, így azután végképp lehetetlen kideríteni, mi is volt a molyember valójában. A legnépszerűbb, mindenki által jól ismert újvilági lény a nagylábú - egy rejtőzködő természetű, egész Észak-Amerikában előforduló hominida. A gond csak az, hogy még a korábbiakban említett obskúrus lényeket is többen látták, mint a nagylábút vagy közeli rokonát, a jetit. Mindenesetre lábnyomból már rengeteget gyűjtöttek, bezzeg egy rohadt DNS-vizsgálathoz szükséges genetikai minta egy fél grammnyi, annyi sem akadt.
A végére hagytuk Nessie-t, az óvilág kedvenc szörnyét. Csakhogy az utána való kutakodás tipikus kudarctörténet: a hamisított fotók, kétes hitelességű filmek és hiábavaló expedíciók után joggal állíthatjuk: ha volt is valami a skót tó mélyén, az vagy ravaszul elbújt és fityiszt mutat a bátor felfedezőknek, vagy már rég elpályázott a fenébe.
Egy valódi rejtély
Gondoljuk, sokan látták Christophe Gans Farkasok szövetsége című izgalmas kalandfilmjét - nos, az alapjául szolgáló rendkívül véres és kétségtelenül nem fiktív történet ma is a kriptozoológia kedvenc rejtélye. Dél-Franciaországban, Guévaudan körzetében (Lozére megyében) három éven át gyilkolt egy vagy több ismeretlen szörnyeteg: az áldozatok száma bizonytalan - elérhette a százat is, túlnyomó többségük gyerek, ráadásul sok nő és csak kevés férfi. A kevés túlélő javarészt egész életére megnyomorodott, s az átélt trauma miatt többnyire megtébolyodott. A guévaudani szörny igencsak különös fizimiskával bírt: némely szemtanú hosszúkás, agárszerű fejről, hatalmas agyarakról számolt be, ezt oroszlánszerű sörény, sűrű, vörös szőrzet és hát közepén végigfutó fehér csík egészítette ki. A lény mindig hatalmas ugrásokkal közelítette meg áldozatát, akit mindig rettenetesen szétmarcangolt: támadásának fő célpontja pedig - más ragadozók szokásától eltérően, a torok vagy a végtagok helyett - a fej volt: áldozatait, meglehetősen szokatlan módon, gyakorta lefejezte. Egyesek szerint az állatot különös, fémszerű tüskék borították, több szemtanú embert látott a társaságában, s feltűnő az is, hogy az ellene indított hajtóvadászatok során sohasem került puskavégre (valaki nyilván bújtatta), ráadásul szinte egy időben egymástól igen távoli helyeken ölt (vagyis nem volt egyedül).
Magától értetődő, hogy valamennyi, akkoriban Földünkön élt nagyragadozó gyanúba került - érdekes módon az állat borjúszerű mérete miatt szinte kizárt, hogy pont farkas lett volna, sőt igazából szinte egyetlen megvádolt állatra (foltos hiéna, kutya-farkas hibrid, hiúz, leopárd, oroszlán, jaguár, puma) sem illenek a fennmaradt leírások. Amennyiben a vérfarkas-teóriát - helyi nevén loup garou - kizárjuk (ki tudja, hátha elhamarkodottan), akkor csupán valami ember által tenyésztett és trenírozott állat (vagy több) jöhet szóba, aki perverz, szadista gazdájával szimbiózisban hajtja végre rémtetteit. (Esetleg a gazda kéjgyilkosságait a vadállattal leplezi.) Mondani sem kell, korunkban ez a legelterjedtebb hipotézis - ráadásul Jean Chastel, aki végül megölte a rémet (az amatőr nyomozó utókor éppen ezért őt gyanítja a lény gazdájának/idomárának is) annak idején rosszul konzerváltatta a szörnyet. Az oszladozó tetemet pedig a király megsemmisíttette, s ezzel az utolsó nyom is elveszett.
