Legalább a háziorvos ismerje fel! - Dr. Kalmár Sándor pszichiáter

szerző
Legát Tibor
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár 2011 óta folyamatosan csökken az öngyilkosságok száma Magyarországon, a helyzet továbbra is drámai, európai összesítésben csak Litvánia előz meg bennünket. A 75 éves kecskeméti orvos számos tanulmányt publikált a megelőzés témakörében, s a gyakorlatban is bizonyította, hogyan lehet javítani a tragikus statisztikát.

Magyar Narancs: Három évvel ezelőtt olvastam egy interjújában, hogy a nemzeti és egy helyi öngyilkosság-megelőzési stratégián is dolgozik, utóbbit a kecskeméti önkormányzat felkérésére. Elkészült velük?

Kalmár Sándor: Igen. A kecskeméti önkormányzattól azóta várom a visszajelzést. Ami a nemzeti szuicidprevenciós stratégiát illeti, nem volt szó hivatalos felkérésről. Mi, pszichiáterek évtizedek óta hangoztatjuk, hogy a drog- vagy alkoholstratégiához hasonlóan ki kellene dolgozni ilyet az öngyilkossággal kapcsolatban is. Hosszú ideig nem történt semmi, csak brain­stormingokon rágtuk a gittet. Aztán 2013-ban az egyik kolléga azt mondta, hogy ha annyira görcsölök ezen, akkor csináljam meg. Nos, így készült el az anyag, bár az elejétől tisztában voltam azzal, hogy ez nem az én dolgom, hanem a minisztériumé. Ez egy politikai feladat, elkészítését jogszabály határozza meg.

MN: Miért fontos egy ilyen stratégia?

KS: A szuicidprevenció bonyolult, összehangolt és sokrétű folyamat, nem pusztán orvosi kérdés. Az oktatási intézményeknek, az önkormányzatoknak, a civil szervezeteknek, sőt még a családoknak is jelentős szerep jut benne. De egy ilyen stratégiában – ami meghatározza, hogy kinek milyen lehetőségei és feladatai vannak, illetve kijelöli a rövid és hosszú távú célokat – szerepelnie kell törvényalkotási folyamatokkal kapcsolatos vállalásoknak is.

MN: Mi lett a tervezetének a sorsa?

KS: Azt mondták, hogy ezzel a megfelelő emberek foglalkoznak, és betettem a fiókba. Azóta nem történt semmi.

MN: A többség tabuként kezeli az öngyilkosságot.

KS: Nincs még egy olyan komplex társadalmi jelenség és általános népegészségügyi probléma, ami oly megmagyarázhatatlan és ellentmondásos, mint az öngyilkosság. Nemcsak az élet elvesztését jelenti, de súlyos fájdalmat okoz a családtagoknak, barátoknak, sokkhatást a környezetnek, hiszen az ilyen haláleseteket a legnehezebb tudomásul venni.

false

 

Fotó: A szerző felvétele

MN: Van-e olyan egzakt magyarázat, ami tisztázná az öngyilkosság okait?

KS: Nincs, sőt az öngyilkosság soha nem vezethető vissza egyetlen okra – korábban készítettem egy listát, amelyben 54 különféle okot gyűjtöttem össze. Úgy mondanám, hogy egy szerteágazó pszichológiai és neurológiai folyamat befejező aktusa, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalmi, szociokulturális, sőt a spirituális és misztikus gyökereket sem.

MN: Legtöbbször depresszió áll a hátterében.

KS: Ezt már Hippokratész is felismerte. Nagy Frigyes haditörvényeiben is az áll, hogy „az öngyilkosság oka: mélábú”. Mégsem intézhető el azzal, hogy betegség vagy tünet, noha az kétségtelen, hogy az áldozatok többsége – a becslések szerint legalább 50, de akár 90 százaléka – depressziós vagy egyéb mentális zavarban szenvedő. Az öngyilkosság egy folyamat végső aktusa, ahová a beteg a depressziója vagy más pszichés zavara végén eljut. A többség valójában nem akar meghalni, de már nem tud és nem is akar úgy élni, ahogyan él. Ez az érzés hol felerősödik, hol gyengül, tehát nem úgy van veszélyhelyzet, hogy valaki januártól decemberig öngyilkos akar lenni. A krízisidőszakban növekszik az elkövetés veszélye, de ezt mindig megelőzi egy utolsó segélykiáltás. Ha ezt valaki meghallja, és megfelelően reagál, akkor nagy valószínűséggel elkerülhető az öngyilkosság.

MN: Halljuk ezt a segélykiáltást?

KS: Azért is lenne szükség széles körű felvilágosításra, hogy meghalljuk. Erről az a nagyon szomorú eset jut az eszembe, ami egy környékbeli iskolában történt. A takarítónő állandóan panaszkodott, amire csak az volt a reakció, hogy inkább végezze a dolgát, ne siránkozzon. De miután az asszony a vonat alá ugrott és meghalt, már mindenki arról beszélt, hogy láttuk rajta, hogy milyen depressziós. Igen? És akkor miért nem segítettek neki? Nálunk már az is nagy előrelépés lenne, ha a háziorvosi rendeléseken jobban odafigyelnének az ilyen panaszokra, hiszen a depressziós emberek nagy része a legritkább esetben fordul szakorvoshoz.

MN: A háziorvos viszont mondhatja azt, hogy ő nem léleklátó, csak azzal tud foglalkozni, amiért felkereste a beteg.

KS: Egy kimondottan egyszerű teszttel már ki lehet szűrni, hogy ki van veszélyben. Egy amerikai pszichiáter, Aaron T. Beck már a 60-as években kidolgozott egy depressziótesztet és egy ún. reménytelenségskálát is, amit első lépésként kiválóan lehetne alkalmazni. A betegnek tényleg csak néhány kérdésre kell válaszolnia, és az értékelés is egyszerű. De a reménytelenségskálának már 2001-ben a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológiai tanszékén, Perczel-Forintos Dóra vezetésével elkészült egy rövidített, mindössze három kérdésből álló változata is. Ezt bárki kitölthetné még a váróban, a háziorvos pedig minimális szakértelemmel is egyből meg tudná állapítani, hogy szükség van-e pszichiáterre. Magyarországon évente 55-60 millió háziorvos-beteg találkozás van, vagyis a háziorvosok segítségével sokkal több beteget ki lehetne szűrni.

MN: Mi ez a három kérdés?

KS: „Sötéten látom a jövőmet.” „Sosem fognak úgy alakulni a dolgok, ahogy én akarom.” „Fölösleges igazán törni magam valamiért, amit akarok, mert valószínűleg úgysem érem el.” Ha ezekre az állításokra igen a felelet, akkor az illető nagy valószínűséggel veszélyeztetett.

MN: Ha ennek alapján többen jutnának is el a szakrendelésre, az lenne a legnagyobb gond, hogy hogyan tovább. Kevés a pszichiáter, a magánrendelések 8–10 ezer forintos óradíja a többségnek megfizethetetlen.

KS: Szorongásoldóval vagy hangulatjavítóval 2-3 héten belül olyan szintre csökken a depresszió, hogy szinte bizonyos, hogy nem lesz az illető öngyilkos. Igaz, hogy a gyógyszerekkel nem váltható ki a pszichoterápia, és az is igaz, hogy a legtöbb helyen valóban nem tudnak egy órát foglalkozni egy-egy beteggel, de itt életekről van szó, azonnali beavatkozásra van szükség.

MN: Gyógyszerekkel eltéríthető valaki az öngyilkossági szándékától?

KS: Többnyire igen, és ez igaz volt akkor is, amikor még nem jelentek meg a korszerű antidepresszánsok. Sosem felejtem el azt a középkorú nőt, aki vagy negyven évvel ezelőtt – amikor a tanyavilágban voltam körzeti orvos – azzal keresett fel, hogy elbúcsúzni jött, mert nem akar tovább élni. Megkérdeztem tőle, hogy miért, s csak annyit mondott, hogy „már nem szeretem az unokáimat”. Erre ajánlottam egy akkori gyógyszert, és arra kértem, hogy szedje ezt egy hónapig, és ha továbbra is úgy gondolja, hogy nem akar tovább élni, akkor lelke rajta. De az egy hónapot mindenképpen várja ki. Mondanom sem kell, hogy már három hét múlva visszajött, és nem akart meghalni, sőt szégyenkezett, hogy miket mondott korábban.

MN: Ha a 20. századi statisztikákat nézzük, látható, hogy Magyarországon a 10-es és a 80-as évek elején volt a legmagasabb az öngyilkosságok száma, két kifejezetten jóléti időszakban, míg a világháborúk idején vagy az 50-es évek elején, a legnagyobb nyomorúságban volt a leg­alacsonyabb. Van összefüggés?

KS: A japánok már nagyon régen leírták, hogy a visszafogott agresszió öngyilkossághoz vezet. Ha nehéz helyzetben van egy ország, ha háború van, mindig alacsony az öngyilkosságok száma. De ugyanez egyénekre is lebontható. Például a szegénység nem oka az öngyilkosságnak – erre a leglátványosabb példa, hogy nálunk a roma lakosság körében nagyon ritkán fordul elő.

MN: Magyarországon 1983-ban követték el a legtöbb öngyilkosságot, 4911-et, azóta folyamatos a csökkenés. Mi lehet ennek az oka?

KS: Számos magyarázat született, ami azt jelenti, hogy nem tudjuk az okát. 1983-ban még nem voltak korszerű antidepresszáns gyógyszerek, és a politikai változást sem lehetett előre látni. Jelentős javulás sem a háziorvosi szolgálatnál, sem a pszichiátriai ellátó szolgálatnál sem volt. Egyébként ez a csökkenés más országokban is bekövetkezett, ahol nem volt politikai változás, például Dániában.

MN: Változott-e az elkövetések módja az eltelt három évtizedben?

KS: Ahogy akkor, jelenleg is az önakasztás a leggyakoribb. 2014-ben a férfiak 66,4, a nők 40,9 százaléka vetett így véget az életének. Már csak azért is lenne nehéz az öngyilkossághoz alkalmazott eszközök korlátozása nálunk, mert a többi elkövetési mód meg sem közelíti az önakasztást, a második leggyakoribb, a mérgezés is csak az esetek mintegy tizenöt százalékát teszi ki.

MN: Sokáig Bács-Kiskun megye volt a listavezető, és ugyan most is elöl szerepel, ám az átlagnál nagyobb mértékben csökkent itt az öngyilkosságok száma. Minek köszönhető ez a javulás?

KS: Tulajdonképpen a Bács-Kiskun megyére vonatkozó adatok is csalókák, ugyanis az öngyilkosságok – hasonlóan a meteorológiai változásokhoz – nem követik a megyehatárokat, elég nagy eltérések vannak errefelé is. Baja környékén, a Duna menti vonalon alacsonyabb, de ahogy megyünk Bácsalmás felé, egyre emelkedik. Például 2000-ben a Duna-parti kistérségekben a szuicidráta (a 100 ezer főre jutó öngyilkosságok száma – L. T.) 50 alatt volt, a megye többi kistérségében – Kecskemétet és Kiskunmajsát leszámítva – viszont sokkal magasabb, sőt négy kistérségben 60 feletti, Kiskunhalas kistérségben pedig 65,1. Azért említek ilyen régi adatokat, mert ezután kezdtük el Kiskunhalason azt az öt évig tartó öngyilkosság-megelőző programot, melynek következtében ebben a kistérségben jelentősen javultak a mutatók, ami viszont hatással volt az egész megyére.

MN: Mit tud ez a program?

KS: Az elkeserítő magyar adatok keltették fel az egyesült államokbeli prevenciós alapítvány, az American Foundation for Suicide Prevention érdeklődését. Az alapítvány Rihmer Zoltánt, a 2007-ben bezárt Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézet egyik főorvosát kérte fel arra, hogy a gotlandi vizsgálathoz (Lásd Haltak, éltek című keretes írásunkat) hasonló programot szervezzen. A környék különösen magas szuicidmortalitása miatt esett a választás a kiskunhalasi pszichiátriai osztály ellátási területére. 2000 októberében egy olyan depressziófelismerési és öngyilkosság-megelőzési programot indítottunk, amely során az önként jelentkező háziorvosok és körzeti ápolónők intenzív, elsősorban a depresszió felismerésére irányuló pszichiátriai képzése volt a cél. A programban az oktatás és képzés mellett – amit a legkiválóbb hazai szakemberek mellett neves amerikai pszichiáterek tartottak – konkrét megoldásokra is lehetőség nyílt, a részt vevő orvosok és ápolók bármikor hívhattak engem vagy valamelyik kollégámat forró dróton, sőt létrehoztunk a pszichiátrián egy soron kívüli depresszió-szakrendelést is. Mivel a szakember­hiány miatt nekünk sem volt lehetőségünk korlátlanul pszichoterápiára küldeni a betegeket, elsősorban gyógyszeres kezelések történtek, ám öt év alatt így is igen látványos eredmények születtek. A férfiak öngyilkosságának száma 45, a nőké 63 százalékkal csökkent, és ez a megyei statisztikára is hatott. De hasonlóan jó eredményeket értek el más hasonló programokkal is például Baján vagy Szolnokon. A gond az, hogy ezeket nem lenne szabad
abbahagyni, mivel egy-egy ilyen program pár évig érezteti a hatását, utána visszaesés tapasztalható. Gotlandon lehetőség nyílott a program megismétlésére, nálunk azonban ilyen még nem fordult elő, a számos ígéret ellenére sem.

Haltak, éltek

Az 58 ezer lakosú svédországi Gotland szigetén, ahol kiemelkedően magas – évi 15–17 – volt az öngyilkosságok száma, 1983-ban intenzív, a depresszió felismeréséről és kezeléséről szóló tanfolyamot indítottak 18 családorvos számára. A képzés után nemcsak az öngyilkossági halálozás csökkent a szigeten, de a depresszió miatti betegállományban töltött napok száma is. Ám néhány évvel később, amikor a képzett orvosok egy része elhagyta a szigetet, újra romlott a statisztika. A kísérletet a 90-es évek közepén megismételték, hasonló hatékonysággal.
szerző
Legát Tibor
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...