Miközben a Zsil-völgyi bányászok hagyományos termelőeszközökre kapva, megint egyszer Bukarest felé vették az irányt, én az egyik újabb keletű perverziómnak áldozva, alászálltam a József lejtaknába. Passziómmá lett ugyanis mindenféle helyi múzeumok, gyűjtemények és emlékszobák felkeresése, így a Salgótarján környéki hegyekben járva, nem hagyhattam ki a Pothornik József (1903-1981) nevét viselő bányamúzeumot. Második (titkos) tervem volt a Nógrádi Sándor Felszabadulási és Partizánmúzeum felkeresése, ám a partizánokat sajnos elsodorták az új szelek, a gyűjtemény számára lefoglalt egykori vadászház a kies Karancsberényben ma ismét magánkézen van, helyi források szerint ismeretlen aranyifjak járnak oda dolcsevitázni. Bár Tarján máig erős MSZMP-jelenléttel büszkélkedhet,
nem fellegvár többé,
legfeljebb utolsó bástya, lám, a partizánemlékhelyet sem sikerült megvédeni. (Most szólok, ha még nem késő: el a kezekkel a munkásmozgalmi emlékektől! Az apáknak megvoltak, a fiúk nem kíváncsiak rájuk, de unokáink majdan látni szeretnék őket.)
Az Európa-hírű föld alatti múzeumot a Katowicze melletti, első ilyen műintézmény után másodikként nyitották meg 1964-ben. Az előzmények között megemlíteném néhány fontos ipari emlékemet: bányamúzeum (félek, nincs már meg) a gyönyörű fekvésű Nagybörzsönyben, a felvidéki bányavárosok kistestvérében, ami falu létére négy templomot tud felmutatni, az egyik Szent István kori, kettőt a bányászok építettek. Kohászati emlékek Lillafüred környékén: a (volt) Lenin Kohászati Művek Központi Kohászati Múzeuma Felsőhámorban; őskohó, vashámor és múzeum Ómassán (megvannak, látni kell őket!).
A salgótarjáni bányamúzeum három különálló kiállítás. A főépületben hagyományos gyűjtemény a nógrádi szénbányászat képes, szöveges dokumentumaival és tárgyi emlékeivel; az egyik hajdani főmérnöki irodának berendezve. Megtudhatjuk például, mennyit kerestek a bányászok a múlt században vagy a harmincas években, és hogyan aránylott ez a közszükségleti cikkek korabeli árához (bányászkosár); láthatjuk a fess, piros zekés magyar (selmeci) bányászviseletet, amelyet aztán kiszorított a német (freibergi) fekete öltözet. Ezt lehet keserülni persze, de akkor nem marad elég könny a századunk második felében egyetemessé váló munkásruha, micisapka, bakancs szettre.
Minden arra vall, hogy a kiállítást a kilencvenes években újrarendezték, de elég csak azt felidéznünk, hogyan csomózták rá a magyar irodalmat vagy történelmet a haladó hagyományok vörös vezérfonalára, máris elképzelhetjük a gyűjtemény eredeti arányait és súlypontjait.
A múzeum udvarán a bányaszállítás történetét bemutató skanzent rendeztek be, ahol a múlt századi ló vontatta szeneskocsitól ("faszekrényes, homlokürítéses csille") az uralkodó osztályt utaztató, korszerű dízelmozdonyig ("sújtólégbiztos kivitelben gyártja a KGST profilírozás alapján a Román Szocialista Köztársaság") követhetjük a fejlődést. A szabadtéri bemutató a primér célon kívül még két funkciót lát el. A látogatónak jó esélye van rá, hogy zárt ajtót talál cédulával: lementünk a bányába, 10-15 perc múlva jövünk fel. Az ember először abban reménykedik, hogy a cetlit talán már tizenkét perce tették ki; húsz perc után kezd el arra gyanakodni, hogy a személyzet már órák óta átment a kocsmába. Persze ennyi várakozás után már nem megyünk el, futunk a pénzünk után, és hálát adunk a skanzenért, mert a gyerek jól elvan, bemászik mind a tizenkét kocsiba, csönget, billent és boldog. Aztán kinyílik a szemközti bányaépület ajtaja, szabad az út a József lejtős aknába, és lassan mindenre fény derül. A személyzet egy szál Pista bácsiból áll, és
a föld alatti vezetés
bő fél órát vesz igénybe. Annak idején a kohászathoz való közel kerülésben is kulcsszerepet játszott egy idősebb szaktárs kalauzolása, és itt sem volna teljes az élmény Pista bácsi nélkül. Otthon van ő a föld alatt, harmichat évet húzott le a Nógrádi Szénbányáknál, ebből tizenötöt a mélyben, és a látogató nem tud szabadulni attól az abszurd érzéstől, hogy ez az ember szereti a bányát.
Tartozom még a tercier funkcióval: a nagyobbacska játék vasúthoz hasonló személyszállító kocsik, amelyekben kuporogva, térd az állhoz utaztak a felnőtt férfiak - és a tömegközlekedés feltalálása előtt az egész környék, még viteldíj se volt -, adják meg a szükséges és elégséges rávezetést az alászálláshoz. Mert nekem hiába mondják, hogyan fejlődött rohamléptekkel és vált mind könnyebbé a bányászás, szerintem a lényeg mit sem változott. Le kell menni a föld alá, a sötétbe, szűk járatokban osonni behúzott nyakkal, örökké a nyirkos hidegben, ahol nem látni isten szabad egét, váltott műszakban dolgozni napi nyolcat, munkaidő-kedvezmény nincs, szociális vívmányként viszont havonta egyszer vasárnapra esik a szabadnap,
bármikor rád omolhat
az egész, és sokszor rád is omlik. Ezt a munkát tényleg csak úgy lehet elfogadni, hogy eleve úgynevezett bányászdinasztiába születik az ember, egy telepen, ahol mindenki a bányából él.
A vezetés kifejezetten gyerekközpontú, már-már kitörli azokat a lidérces múzeumi élményeket, amikor három teremőr lesi árgus szemekkel a családosan érkező látogatót, és éltes korukat meghazudtoló fürgeséggel rohannak rá a gyerekre már a puszta gyanú alapján is. (Emlék: orosz ikonok vándorkiállítása a Szépművészetiben, a helyi erőkön kívül állig felfegyverzett kágébések szoros őrizete alatt; szeppent műélvezés, közben ketten kétoldalról görcsösen markoljuk a gyerek kezét, és csak odakint lazulunk ki némileg, ami elég ahhoz, hogy szemünk fénye elszabaduljon, és feldöntsön egy félmázsás bronzkonzolt, ami a kordon bordó bársonykötelét rögzíti, detonációval felérő csattanás a visszhangos előcsarnok márványpadlatán, egy pillanatra megdermedünk, aztán úgy maradunk, mert három gépfegyver csöve mered ránk.)
A bányát viszont a gyerekeknek találták ki, már az iparosodás hőskorában módjuk volt napi 12 órát tartózkodni a föld alatt; kivált népszerűvé tette őket, hogy kevéssel beérték, és mindenhová befértek. Ez a fél óra viszont merő élvezet, lehet harangozni a sihtára, kurblizni a telefont, nyomni a vészcsengőt, és a végén névre szóló vájárigazolványt állít ki a Pista bácsi.
Bori Erzsébet
