Kicsiny bolygónk éltető csillaga, a Nap - s ezt már régóta tudjuk - kissé változékony természetű. A korábban állandó, "moccanatlannak" tűnő égitest foltjairól egészen régi írások tanúskodnak. Ezek szerint előbb ókori kínai, majd középkori arab és európai csillagászok is észlelték eme, leginkább a Nap egyenlítőjének szűkebb-tágabb környékén feltűnő, relatíve sötét pontokat - a szabad szemmel történő, amúgy szemkárosító megfigyelést sokszor a természeti tüzek füstjének csillagunk vakító fényét elhomályosító hatása tette lehetővé. A távcsövek korától már semmi akadálya sem volt a napfoltok további megfigyelésének, s szárnyra kelhettek a keletkezésükkel és viselkedésükkel kapcsolatos teóriák is. A napfizikusok manapság leginkább úgy vélik, hogy a napfoltok a Nap mágneses aktivitásának köszönhetők - ez utóbbi néha zavarja, bizonyos helyeken pedig meggátolja a csillagunk belsejéből kiinduló normál hőáramlást (konvekciót). A napfoltok relatív sötétsége amúgy viszonylagos "hűvösségükből" adódik: mérések szerint a napfoltok közepének hőmérséklete 3000-4500 Kelvin - szemben a Nap felületének átlagosan 5780 Kelvinjével: ha kivennénk egy napfolt mögül a vakító naphátteret, akkor az ívfénynél is intenzívebben ragyogna. A napfoltok megfigyelése idővel módfelett hasznosnak bizonyult, mivel gyakoriságuk növekedése arányban áll a napkitörések számának emelkedésével, s ezek már közvetlenül, fizikailag is érintik a földi életet.
Öveket becsatolni!
A Napról tudni kell, hogy anyaga az óriási hőmérséklet miatt "képlékeny", plazma állapotú, s ez azzal jár, hogy forgása közben anyaga gyorsabban halad egyenlítője mentén, mint a sarkokon. Az eltérő forgási sebesség miatt a Nap természetszerűleg meglévő (gondoljunk bele: a belsejében és a felszínén folyamatosan töltött részecskék áramolnak!) mágneses mezejének erővonalai "összegabalyodnak", mi több, mágneses hurkok formájában leválnak a csillagról, ami olykor drámai napkitörésekhez vezet. Ilyenkor töméntelen mennyiségű töltött, sokszor radioaktív részecske indul meg a környező űrbe: megfelelő fókuszálás esetén pont a Föld felé. Az efféle napkitörések szoros kapcsolatban vannak az úgynevezett napfoltciklussal - egy ideig erősödnek, majd a ciklus vége felé bekövetkezik Napunkon a mágneses pólusváltás. A napfoltciklusról Heinrich Schwabe csillagász 1844-ben publikált írása óta tudunk: mai ismereteink szerint nagyjából 11,2 év hosszú - ennyi idő telik el két napfoltmaximum (illetve -minimum között). A ciklus kezdetén, az addigi minimum elmúltával megjelennek az első napfoltok, majd újabb 4-5 év elteltével várható a maximum, melyet növekvő számú napkitörés, úgynevezett eruptív fler (koronakitörés) kísér, jelezvén a Nap ingatag mágneses rendszerének rendetlenkedését. Mindez csupán azért érdekes, mivel 2008. január 4-én megkezdődött a legújabb, 24-es számot viselő napciklus, ám ettől a tudósok többnyire nem várnak semmi extrát. Jellemző, hogy a tavalyelőtti év volt az utóbbi fél évszázad napfoltoktól leginkább mentes időszaka - ráadásul a 2013 májusára várt csúcs (vagy kilencven napfolt) sem kerül majd be a rekordok könyvébe. Mivel a legutóbbi mágneses pólusváltás a Napon 2001 nyarán zajlott le, a következőre (figyelem!) 2012 őszén kerülhet sor - reméljük, most már olvasóink is sejtik, mi is táplálja a friss parákat.
Áram járta
A Napon bekövetkező mágneses anomáliákat, mágneses napviharokat s a velük járó nagy mennyiségű sugárzást és anyagkidobódást régóta érzékeli fajtánk. Ennek az elektromos kütyük elterjedéséig csupán egy módja volt: az aurórajelenség, melynek (a lakott területek egyenlőtlen eloszlása miatt) jó ideig csupán "északi fény" változatával (aurora borealis) találkozhattunk. Az auróra keletkezése összefügg azzal, hogy a Föld saját mágneses térrel rendelkezik, mely képes arra, hogy befogja a Nap felől érkező, elektromosan töltött részecskéket. Ezek a Föld körül övekbe rendeződve alkotják az ún. Van Allen sugárzási övezetet: a külső övben jórészt negatív töltésű elektronok, míg a belsőben (ez a Föld felszíne felett 2000 és 5000 kilométer között helyezkedik el) pozítív töltésű protonok tanyáznak. Amikor időről időre újabb töltöttanyag-fröccsöt kap Földünk, akkor az nagyrészt csapdába esik a Van Allen övezetben - más, nagy energiájú, töltetlen részecskék, például UV-fotonok meg főképp a légkörben, főleg az ózonréteg-mechanizmus révén nyelődnek el. (A földi élet szempontjából: hál' istennek.) Ugyanakkor a töltött részecskék egy kisebb része az északi és déli mágneses pólusoknál (ahol az övek "nyitottak") bejuthat az atmoszféra felső rétegeibe, ahol az általuk gerjesztett (és magasabb energiaszintre dobott) atomok sugárzást bocsátanak ki, sokszor a látható tartományban is. Ez az említett északi fény, ami a nagyobb intenzitású napviharok és az általuk ránk küldött nagy tömegű részecskeözön hatására alacsonyabb földrajzi szélességeken - azaz néha még nálunk is! - láthatóvá válik. A legextrémebb példa a Földet elérő eddigi legnagyobb napvihar során történt, bár minden rekord csak a modern napkutatás kezdete óta számít. A minden szempontból kivételes, 1859. szeptember elsejei eruptív fler által kibocsátott töltöttrészecske-áramnak már a mágneses védőpajzs is csak részlegesen tudott ellenállni, s az eredmény egy földmágneses vihar lett. (A kibocsátott napanyagmennyiség ilyen esetekben akár több milliárd tonna is lehet!) Ennek megfelelően a Karib-tenger fölött is észlelhető volt éjszakánként az aurora borealis, a Sziklás-hegység fölé pedig szinte hajnali fényességet varázsolt: az aranyásók is azt hitték, hogy virrad, s nekiálltak reggelit csinálni - az éjjel kellős közepén. Ennek a napviharnak már "tapintható" következményei is voltak, elvégre addigra megjelentek a távíróhálózatok - csak azért, hogy ekkor elhallgasson valamennyi. Ez azonban nem minden: a napműködés által gerjesztett földi elektromágneses vihar ugyanis feszültséget indukált az amúgy hálózatról leválasztott távírógépekben, amelyek kóbor üzeneteket küldtek és fogadtak, ráadásul a kipattanó szikrák tüzeket is okoztak. Az efféle, Földet is érintő szupernapviharok a tudósok szerint átlag ötszáz évente fordulnak elő, ami csak kisebb megkönnyebbülésre ad okot. Az eddig regisztrált legnagyobb kitörés még az előző napfoltciklusban, 2003. november 4-én következett be - szerencsére a Nap túlsó oldalán. A legutóbbi jelentősebb zavar a 2006. december 13-i napvihar nyomán következett be: ez egyes műholdak működésében okozott kalamajkát. Intő példaként álljon előttünk az 1989. márciusi québeci eset, amikor egy izmosabb fler (s az annak nyomán bekövetkező földmágneses vihar) nyomán a szerencsétlenül (a töltött részecskéket rosszul vezető ősmasszívumon) elhelyezkedő kanadai tartomány áramellátása hosszú órákra megszűnt. Eközben az északi fény egészen Texasig ragyogott az égen - a hidegháborúból csak lassan kilábaló Amerikában sokan azt hitték: éppen egy nukleáris első csapás van folyamatban. Ráadásul a néhány hónappal később, 1989 augusztusában bekövetkező újabb napkitörés már a mikrocsipek működését is megzavarta - le is állt a torontói értéktőzsde. A PC-k és egyéb számítógépek, a mobilkommunikációs eszközök no meg a GPS-navigáció elterjedése azóta még sérülékenyebbé tette civilizációnkat a nehezen kalkulálható gyakorisággal bekövetkező napviharokkal szemben. Még felbecsülni is lehetetlen, mennyibe kerülne egy, az 1859-eshez hasonló földmágneses "orkán", de még egy nagyságrenddel kisebb rendellenesség is.
