A szúnyogfélék a rovarvilág régi, kedves és megbecsült tagjai. Csak a meleg vérűek gyűlölik őket vadul, mióta csak az evolúció vaslogikája nyomán felbukkantak - egy borostyánba ragadt, leszármazottaira megszólalásig hasonlító (valószínűleg már akkor is idegesítően zümmögő) ősvérszívó tanúsága szerint minimum a késő kréta korban (legalább 79 millió éve) elkezdték áldásos működésüket. A szúnyogok kiterjedt fajtájának szánt átkainkat címezzük csak nyugodtan a rovarok (Insecta) osztályának, azon belül a kétszárnyúak (Diptera) rendjének, illetve a szúnyogalkatúak (Nematocera) alrendjének - a valódi vagy csípősszúnyogok családja ezen belül helyezkedik el. S ez a kiterjedt rovarfamília (Culicidae) magában is 41 nemet és 3500 egyenként is szitkokkal illetett fajt jelent - a legelterjedtebb magyar szúnyogok is több különálló fajhoz sorolhatók.
Szívja, szívjuk
Szúnyogok nagyjából mindenhol vannak - a trópusokon éppúgy nyüzsögnek, mint a nyaranta felengedő tajgán-tundrán. Csak a száraz sivatagokat kerülik, onnan ugyanis hiányzik létfenntartó elemük, a víz. Egy szúnyog élete során teljes átalakuláson megy át, s ennek első fázisában a nőstények pangó, álló, de legalábbis csak lassan mozgó vizekbe rakják petéiket, s az ebből kikelő szúnyoglárvák e finom meleg levesben tenyésznek. A lassú kiszáradás sem mindig zavarja őket: a bábállapoton át a kifejlett szúnyogegyedig (ez az imágó) terjedő átalakulást néha a híg sárban is képesek befejezni. A szúnyogról közismert, hogy meleg vérű állatok vérével táplálkozik (ez a legtöbb faj esetében igaz is), s hogy ebben a nőstény példányok a ludasak. Nekik van szükségük az állati/emberi fehérjére és egyéb tápanyagokra ahhoz, hogy lerakhassák a petéket, melyekből megint csak baj származik. A futó, pontosabban elröppenő partnereikhez képest lassabb szárnycsapásokkal operáló, tollas csáppal megáldott (a nőstényeké fésűs!) szúnyogcsődörök sokszor csak hatodannyi ideig élnek, mint a nőstények - mondhatni, ennyi időre elég nekik a nektár is. Valójában rövid felnőtt, kifejlett állapotuk idején a nőstények is zömmel növényi nedveket szívogatnak - ám egy rövid időre rendre felfüggesztik a vegetáriánus életmódot. Bár rosszul látnak, hőérzékelés és szaglás terén verhetetlenek: testünk hősugárzása éppúgy a célra röpíti őket, mint a kilélegzett szén-dioxid és sajátos illatanyagaink. A szúnyogok kártétele már az első csípés után nyilvánvaló, pedig ha jobban beleássuk magunkat a vérszívás mechanizmusába, nyilvánvaló lesz, hogy a bajt csak magunknak, illetve túlérzékeny védekezési mechanizmusunknak köszönhetjük. A szúnyog precíz szúró-szívó készlettel rendelkezik, olyannyira, hogy magát az apró szúrást nem is érezzük, s jellemző módon inkább a matatás okozta enyhe csiklandozást vesszük észre. Viszont az eredményes szívás érdekében a rovar véralvadásgátló anyagot juttat az általa ejtett apró sebbe: szervezetünk rögvest érzékeli is az idegen fehérjét, melynek következtében azonnali túlérzékenységi reakció kezdődik az idegen fehérje kiiktatása érdekében. A rengeteg hisztamin felszabadulásával, s végtére intenzív viszketéssel járó immunreakció során kitágulnak a környező erek, sőt a hisztamin hatására az érfalak is áteresztővé válnak, s így folyadék, azzal együtt pedig fehérvérsejtek áramlanak a szúrás helyére. Ez duzzanattal jár, ami ingerli a bőrben lévő idegvégződéseket, s mi máris vadul vakarózni kezdünk. Az erek hisztamin hatására bekövetkező tágulása pedig szép piros környezetet biztosít a csípésnek - mint látható: hiába próbálkoznának a kis dögök észrevétlen aknamunkával, szervezetünk maga mondja be a találatot. A szúnyogcsípés idővel elmúlik, akkor is, ha vakarjuk (ez leginkább a felülfertőzés miatt nem javasolt), gyorsítani is csak antihisztamin-tartalmú kenőcsökkel lehet.
Vektor, doktor
A szúnyog azonban nem csupán a csípés kiváltotta, többnyire ártalmatlan, de mindig kellemetlen allergiás reakciók miatt számíthat a rosszallásunkra. Nem direkt csinálják, ám szúnyogfélék terjesztenek jó néhány madarakra, emlősökre vagy akár az emberre is veszélyes betegséget - éppen eme kórokozót hordozó sajátosságaik miatt tekinti a járványtan a szúnyogokat veszélyes vektoroknak. Például az Anopheles-nembe tartozó szúnyogok terjesztik (többek közt) a maláriát okozó eukarióta egysejtű plazmódiumokat (lásd: Csípje meg a szúnyog!, Magyar Narancs, 2010. november 18.), de hírhedt delikvens a nálunk szerencsére nem honos Aedes aegypti is, amely a sárgaláz és a Dengue-láz vírusát adhatja tovább megcsípett áldozatainak. A malária Magyarországról már rég eltűnt, de Anopheles-szúnyogok, ha nem is a leghírhedtebb fajták, nálunk is élnek. Például a foltos maláriaszúnyog (Anopheles maculipennis), amelyet még a hűvös periódusok sem zavarnak az áttelelésben, elvégre a megtermékenyített nőstény akár 6-8 hónapot is képes zsírtartalékai segítségével kibekkelni. Szerencse, hogy ez a faj inkább zoofil - azaz sertések és szarvasmarhák vérét szívja, a miénket alig-alig. Az ól, istálló a bázisa, innen kiindulva inkább csak éjjel támad, amit jó esetben reggel érzékelünk. Az Anopheles-félék sajátossága, hogy a tor és potroh nem zár be szöget egymással: a mennyezetről szabályosan lelógnak. A különösen idegesítő versenyzők közül kiemelhető a házi szúnyog (Culex pipiens molestus), mely számos közeli rokona közül egyedül szereti a vérünket. Ráadásul egész évben tenyészik - lehetőleg a közelünkben marad, hiszen mellettünk mindig olyan jó meleg van. A ciszternák, emésztőgödrök, szennyvízcsatornák labirintusát egyenesen nekik találták ki - ők szokták télen is megkeseríteni az életünket, a falusias körülmények között élőkét nagyobb valószínűséggel. A szinte kecses, nyúlánk, hosszú lábú gyötrő szúnyog (Aedes vexans) télen ugyan nyugton van, de ha az idő melegebbre fordul, mindent belead. Lárvái ilyenkor egy pár nap alatt kifejlődnek, s ehhez egy vízzel telt kocsinyom, apróbb pocsolya is elég. Tenyészőhelyétől meglepő távolságra is elrepül - májustól szeptemberig egész nap támad, főleg a ligetekben, parkokban, erdőkben járók életét keseríti meg, csípése pedig fájdalmas (azaz még a szokásosnál is intenzívebb allergiás reakciót vált ki). Mindannyian ismerjük az álló-, sőt állandó vizek környékén napnyugtakor támadó (addig csak árnyas helyen érzékelhető) undok vérszívókat: ők a kis, zömök mocsári szúnyogok (Mansonia richiardii). 10 hónapig fejlődnek (a lárva át is telel), és ha egyszer kikeltek, minden más fajtársuknál biztosabban változtatják pokollá a nyaralók és az őslakosok életét. Az imént felsorolt fajok valamennyien terjeszthetnek akár az emberre veszélyes betegségeket - a mi földrajzi szélességünkön is!
Agyonütni: az is jó
A szúnyogot a fentiek alapján nem meglepő módon rendre irtani szokták, mégpedig zömmel célzatosan kiválasztott vegyszerekkel. Ezekkel csak az a gond, hogy bár a mostaniak ökológiai kártétele legalábbis jelenlegi ismereteink szerint messze elmarad mondjuk a DDT-étől, de azért az alapos gyanú rájuk is vetül. Hatásuk sosem lehet eléggé szelektív, s az emberre gyakorolt hosszú távú hatások klinikai szinten is nehezen modellezhetők, de azért - lévén idegmérgek - aligha kellemesek. Ehhez járul még, hogy a kiirtani szánt szúnyogok idővel maguk is rezisztensekké válnak a rovarölőkkel szemben - s ekkor kezdődhet az evolúciós verseny a permetszergyártók és a szúnyogok között. Félő, hogy ebben hoszszú távon mindkét kompetitor jól jár, és csak a laikus, hevesen vakarózó szurkolók maradnak alul.
Sokat hallani biológiai módszerekről - ezek közül tán a legelterjedtebb a Bacillus thuringiensis nevű talajbaktériumot, a GMO-technológia (genetikailag módosított organizmus - a szerk.) régóta ismert sztárját használja fel. Ez a mikroorganizmus kedvezőtlen körülmények közé kerülve spórát képez, s ennek mintegy melléktermékeként egy sajátos toxint termel, amely a szúnyoglárvák bélrendszerébe jutva, az ott uralkodó lúgos kémhatású közegben alakul át valódi, gyilkos szúnyogölővé. Hangsúlyozni kell: ez a toxin csupán a szúnyoglárvákra (azon belül is a csípős és púposszúnyogok lárváira) hat, a repülő rovarokra nem, ezért nem is kell vele az egész légteret bepermetezni. A baktérium által termelt toxint ilyen esetben közvetlenül a tenyészővizek felszínére kell juttatni - a kémiai permetezéssel szemben (ami csak napszálltakor és napnyugtakor végezhető) nincs időbeli korlát, és a módszer kevéssé érzékeny a kedvezőtlen időjárási viszonyokra. Annyi azonban biztos, hogy használata előtt egy rovartani szakembernek gondosan fel kell derítenie a tenyészőhelyeket, s a kijuttatással sem lehet késni, hiszen kikelés után már bottal üthetik az imágók nyomát (vagy irthatják őket hagyományosan). Az evolúciós nyomás pedig ez esetben is fennáll: idővel kereshetünk új természetes mérget vagy bazírozhatunk a szúnyoglárvák természetes ellenségeire - óva intenénk mindenkit az e tekintetben (is) nagy étkű piranhák Balatonba telepítésétől.
Ha már kiirtani nem tudjuk, legalább megpróbálhatjuk távol tartani a szúnyogokat - persze hangsúlyozni kell: e célból még mindig a szúnyogháló a leghatékonyabb. A minden apró résen átjutó szúnyogjaink fegyelmezésére más, alternatív módszerek is rendelkezésünkre állnak. A spray vagy folyamatos adagoló formájában kapható riasztószerek igenis hatékonyak lehetnek, hiszen a szúnyogok némely illatanyagokat bizonyítottan nem bírnak - például az eukaliptuszolajat vagy a DEET nevű vegyületet. A szúnyogok - legalábbis a naiv megfigyelések szerint - kevéssé szeretik az erős dohányosok, a notórius fokhagymaevők, a két marokra B-vitamint zabálók bőrét és ezáltal vérét. Ellenőrzött klinikai tesztek híján, de egyébként se ajánljuk a dohányzást - a vitamint és a fokhagymát ellenben ki lehet próbálni. Akadnak, akik speciális, szúnyogriasztó frekvenciájú hangberendezésekben bíznak - ezek hatásossága azonban erősen kétségbe vonható (különben oly kézenfekvő volna zümmögő generátorokat építeni a strandok, üdülők mellé). Ennél már jobbak bizonyos füstölők, s a népi receptúrában az éjjeliszekrényre helyezett ecetes tálka, a diófalevél-főzet, sőt a porrá tört szegfűszegben meghempergetett, pálinkával locsolt citrom is szerepel.
