Vakvezető kutyák: életre szóló kapcsolat

szerző
Böröcz László
publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány éve május 5-ét jelölték ki az esélyegyenlőség napjának, igaz, erről nemcsak az egészséges, de a fogyatékos emberek is általában akkor tudnak, ha aznap véletlenül újságot olvasnak. Csepelen, a Vakvezető Kutya Képző Iskolában ez a nap is úgy telt, mint az év többi napja. A kiképzők munkájával, akik, ha egyenlő esélyt nem is tudnak teremteni, de az innen kikerülő vakokat segítő kutyákkal legalább százharminc rászoruló életét megkönnyítik.

Néhány éve május 5-ét jelölték ki az esélyegyenlőség napjának, igaz, erről nemcsak az egészséges, de a fogyatékos emberek is általában akkor tudnak, ha aznap véletlenül újságot olvasnak. Csepelen, a Vakvezető Kutya Képző Iskolában ez a nap is úgy telt, mint az év többi napja. A kiképzők munkájával, akik, ha egyenlő esélyt nem is tudnak teremteni, de az innen kikerülő vakokat segítő kutyákkal legalább százharminc rászoruló életét megkönnyítik.

Az iskolának saját tenyésztési és kölyöknevelési programja van. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének tulajdonában lévő tenyészanyákat költségmegtakarítás végett nem a telepen, hanem ún. tenyésztő gazdáknál helyezik el, ahol a született alom fele őket, másik fele az iskolát illeti. Az utóbbiakat nyolchetes korukban válogatják ki az alomból, és legkésőbb két hét múlva a nevelőcsaládjukhoz kerülnek. Itt növekednek egyéves korukig, ahol az iskola reményei szerint lehetőleg ingergazdag környezetben megy végbe szocializálódásuk.

A nevelőcsaládok

társadalmi munkában végzik munkájukat, csupán a kutyák élelmezését és orvosi ellátását tudják számukra ingyen biztosítani. A kiválasztott kölyköknek úgy a hatvan százaléka lesz alkalmas vakvezetőnek, mivel annak ellenére becsúsznak hibák, hogy az iskola mindent elkövet leendő tanítványai érdekében, és havonta bekérik őket nevelőszüleikkel fogadóórákra. A vakvezetőkutya-jelöltet sokat kell sétáltatni nagyvárosi forgalomban, és jó, ha idejekorán megtanulja használni a tömegközlekedési eszközöket. Ha azonban a kölyök találkozásai csak a kertre vagy szűk lakókörnyezetére korlátozódnak, alkalmatlanná válhat későbbi munkájára. A félrenevelést a már említett, szívességből végzett munka okán számon kérni nemigen lehet, retorzióként egyedül az jöhet számításba, hogy kutyát többet nem helyeznek ki a leszerepelt nevelőszülőhöz. De a nevelőszülő sincs könnyű helyzetben, hiszen minél jobban végezte munkáját, annál nehezebben válik meg egy év után a kutyától.

Vakvezető kutyának

elsősorban

a labrador retriever, a golden retriever és a német juhász fajta vált be - az utóbbiak közül csak azok, amelyekből hiányzik a fajtára néha jellemző agresszió -, a csepeli iskola 25 kenneljében is leginkább ezek a fajták vannak jelen. Természetesen a keverékek is alkalmasak lehetnek erre a munkára, sőt a gének keveredése néha meglepő eredményt produkál. Angliában például előszeretettel használják vakvezetőnek a labrador és a golden retriever keresztezéséből született kutyákat.

A kiképzés általában fél évig tart, ennyi idő alatt kell a kutyának elsajátítania mindazt, amire későbbi munkája során szüksége lesz. Egy kiképzőre négy "diák" jut, mindegyikük napi két órás oktatásban vesz részt, először a telepen, később egyre többször az utcán.

A kiképzés alapvető célja,

megtanítani a kutyát

arra, hogy attól a pillanattól fogva, amint felkerül rá a vakvezető hám, és gazdája elindul vele, az ő méretei megnőttek egy felnőtt ember magasságával és szélességével. Ettől kezdve csak olyan helyen mehet át, ahol gazdájával együtt átférnek.

A következő, lényegesen nehezebb feladat az utcán előforduló akadályok, a gazdára nézve veszélyt jelentő helyzetek felismerése, azok elkerülése. A kiképzésnek ebben a szakaszában a kutyát meg kell tanítani egyfajta kreatív gondolkodásra, önálló problémamegoldásra, hiszen az iskolában eltöltött fél év alatt lehetetlen minden nehézséget modellezni, ami egy vak ember és kutyája mindennapi közlekedése során előfordulhat. A kutyák színvakok. A zebrához érve a vakvezető kutya a gyalogosok mozgásából ítéli meg, hogy zöld a lámpa, és indulhat. De ismerünk olyan kutyát, amelyiknek nincs szüksége bevárni egy csapat járókelőt, hanem a párhuzamos gépjárműforgalomból von le sikeres következtetéseket. A harmadik és egyben legbonyolultabb dolog az ún. engedetlenségi szindróma kialakítása a kutyában. Ez azt jelenti, hogy hiába kap parancsot a gazdájától, ha ő úgy ítéli meg, hogy az végrehajthatatlan, akkor meg kell tagadnia. Ennek leggyakoribb esete, amikor a járda széléhez érve a gazda nem észleli a közeledő autót, és utasítja a kutyáját, hogy menjenek át az úttesten. A kutya, amíg veszélyesnek ítéli a helyzetet, nem fog elindulni.

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének nehéz anyagi helyzete a telepre is kihat, noha a kutyákon és tartásukon mindez egyáltalán nem látszik. Az évi 10 millió forintos költségvetés nagy részét a telep fenntartása, a kutyák élelmezése viszi el, az ott dolgozók

fizetésére már nem sok

marad. A három kiképző fizetését a tavalyi bruttó 28 ezer Ft-ról úgy sikerült idén 35 ezer Ft-ra emelni, hogy egy informatikai cég a reklámra szánt kiadásaiból 1,5 millió Ft-ot lecsípett, és azt inkább az iskolának utalta át.

A szűkös anyagi helyzet évente húsz kutya betanítását teszi lehetővé, holott ennek kétszeresére lenne igény; van olyan vak, aki már évek óta vár kutyára. Persze a beadott igénylés nem jelenti, hogy valaki automatikusan kutyához jut. Előtte 35 pontból álló kérdőívet kell kitöltenie, ami tartalmazza az otthoni és munkahelyi körülményeitől kezdve a testi adottságáig, járástempójáig lehetőleg mindazokat a kérdéseket, amelyek számára egy ideális kutya kiválasztását garantálják. Ezután behívják az iskolába, ahol megfigyelik, hogyan közeledik egy kutyához, vagy hogy fogadja ő annak közeledését. A teszt és a személyes találkozás együtt segíti a döntést, ami lehet elutasítás is, hiszen nem minden ember alkalmas kutyatartásra.

Ha mindent rendben találnak, kéthetes bentlakásos tanfolyamon vesz részt az iskolában, ahol a kutyával egy életre szóló kapcsolat alapjait teremtik meg.

Nagy probléma, hogy a kutyatartás körében

nincs központi szabályozás,

több minisztérium is illetékes lenne állást foglalni, ehelyett egymásra mutogatnak, hogy a kutya a másik tárcához tartozik. Végül az önkormányzatok a saját elképzeléseik szerint hozzák meg döntéseiket, nagyon gyakran úgy, hogy eszükbe sem jut szakember véleményét kérni a tárgyban.

Ezután nem meglepő, hogy a vakvezető kutyák jogállása hazánkban még mindig nem tisztázott, az egymásnak ellentmondó rendeletek útvesztőjében bolyonganak gazdáikkal. Ezért fordulhat elő az a lehetetlen helyzet, hogy bejutásuk a közintézményekbe, bevásárlóközpontokba, koncerttermekbe, egyáltalán bárhová, a portások és biztonsági őrök jóindulatán, pillanatnyi hangulatán múlik.

Hogy ezt és még sok más ehhez hasonló kérdést tisztázzon, a szövetség állásfoglalást kért Budapest kerületi önkormányzataitól az általuk kibocsátott ebtartási rendeletek értelmezése ügyében. Mint kiderült, ahány kerület, annyiféle szabályozás létezik, a legelvetemültebbtől az egészen normálisig. Van, ahol a vakvezető kutya mentesül minden egyéb kutyára vonatkozó rendelet alól (II. és III. kerület), de van olyan önkormányzat, amely semmilyen kivételt nem tesz, a vakvezető kutyára is szájkosarat tetet, és nem engedi, hogy póráz nélkül szaladgáljon, ha pihenőidejében erre sor kerül.

Valójában egy állatvédelmi törvényre lenne szükség, amely a vakvezető kutyákkal külön cikkelyben foglalkozik. Már csak azért is, hogy ezt a ma élő kutyák is megérjék. Gyakori ugyanis, hogy az állatok már 7-8 éves korukban elpusztulnak különböző tumoros megbetegedésekben a munkájuk során elszenvedett stressz miatt, melynek egy nagyváros lakóiként fokozottan ki vannak téve, sőt a kipufogógáz is az ő fejmagasságukban a legnagyobb koncentrációjú.

Ha mégis megöregednek, a kutyák vagy a gazdánál maradnak, vagy annak ismerősei, rokonai körében találnak új otthonra. A időskor napjai sokuknál hamar leperegnek, látszólag ok nélküli gyors megöregedésüket és halálukat okozza addigi munkájuk elvesztése, a fölöslegesség érzete.

Böröcz László

(A cikkhez nyújtott segítségért köszönet Vasteleki Péternek, az iskola vezetőjének és Kroll Zsuzsának, a MVGYOSZ munkatársának.)

szerző
Böröcz László
publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...