Február 6. – Janukovics csávában

Janukovics államfő szocsi látogatása előtt nem várható előremozdulás sem az új kormány kinevezése, sem az alkotmánymódosítás ügyében, jelentette be még kedden a kormányzó Régiók Pártja parlamenti képviselője, Hanna Herman. Persze mindenki a pénteki Janukovics–Putyin-találkozótól vár előrelépést az ukrán patthelyzetben, mégis, kicsit meghökkentő az a nyíltság, amivel egy politikus beismeri: pártja egy lépést sem tehet Moszkva engedélye nélkül.

Európa feleszmélt, csak úgy tűnik, későn. Moszkva agresszivitása láttán lázas sürgölődésbe fogtak a diplomaták. Világossá vált, hogy Ukrajna problémáját nem lehet európai szavalatokkal megoldani. Az ukrán orientáció nem csupán a „rabok legyünk, vagy szabadok?” álkérdésre adott válasz függvénye, sokkal inkább azon múlik, ki képes és hajlandó finanszírozni a csődben lévő országot, és mit kér cserébe. Az európai tárgyalásokról kiszűrődő gyér információk egy Ukrajnának nyújtandó kölcsönről szólnak, természetesen politikai és gazdasági feltételekkel. Megkezdődött tehát a licitálás a Nyugat és Oroszország között, a tét Ukrajna politikai hovatartozása, Janukovics pedig, mint egy árverő, begyűjti az ajánlatokat.

Legalábbis a Nyugat így látja az ukrán helyzetet – nem véletlenül, hiszen Januko­vics eddig csakugyan két nyársat tartott a tűzbe. Nem önmagában az oroszokkal ápolt jó viszony volt a célja, inkább az, hogy megteremtse maga és köre számára a szabad rab­lás és a hatalmon maradás pénzügyi fedezetét, ezt ugyanis – éppen e körök áldásos tevékenységének köszönhetően – az ukrán gazdaság nem termelte ki. Ilyen értelemben Janu­kovics és az ukrán oli­garchaelit „függetlenségpárti”, de csak úgy, mint a kamasz, aki elvárja, hogy a szülei eltartsák, viszont ne szóljanak bele az életébe.

Hát ez az, ami nem tartható tovább – és amit az államfő láthatóan nem akar megérteni. Az EU-társulás annyiban érdekelte, hogy egy ideig úgy tűnt: Moszkva csak a NATO-tagság ötletét tekintené hadüzenetnek, az EU-hoz való közeledést lenyelné valahogy. Magát az EU-csat­lakozást nyilván sem reálisnak, sem kívánatosnak nem gondolta Ja­nu­ko­vics, de hátha egy laza társulási szerződés nyomán csurran-cseppen valami Nyugatról is? Ami­kor a vilniusi EU-csúcs előtt Moszkva rálicitált Európára, az ukrán elnök azt hitte, egyszerűen áttáncolhat az orosz térfélre, és minden mehet tovább a rendes kerékvágásban. Megkapja Mosz­k­vá­tól az olcsó gázt és a hitelt, a hatalma biztosítva marad, cserébe beviszi Ki­jevet Putyin Eurázsiai Uniójába. A decemberi tüntetések kirobbanásával azonban kiderült: az ukránok jó része számára ma már elfogadhatatlan, hogy az ország – az óhatatlanul meglévő függőségen túl – ilyen egyértelmű vazallusszerepbe kényszerüljön az oroszokkal szemben. Nem egyszerűen a nemzeti büszkeségről van szó; ahogy Timo­thy Snyder, a térség egyik legkiválóbb történésze írja hétfői cikkében, „túl sok ukrán túl sokáig kóstolhatott túl sok szabadságot” ahhoz, hogy eltűrje annak a zsarnoki, fasisztoid államnak a visszaépülését, amelynek védjegye – és legfőbb ukrajnai pártfogója – a putyini Oroszország.

Janukovics olyan csávába került, amiből nem tud kimászni. Miután decemberben zsigerből az erőszakot választotta, és ezen az úton nem ért célt (és világosan látszik: nem is fog), megpróbál kivárni, hátha magától megtörik az ellenzék. Eközben viszont a keményvonalasok Ukrajna föderatív átalakításával (implicite leszalámizásával) fenyegetőznek – ugyanis ma már Moszkva sem éri be az ukrán vezetés „kétkulacsosságával”, egyértelmű választ várnak. Ha Ja­nuko­vics folytatja a hintapolitikát, bármikor megpuccsolják. Az EU az események után kullog, azt hiszi, még megelőzheti a putyinista fordulatot egy nyugati hitellel. Ez nem csak azért illúzió, mert Janukovics és oligarchái nem érdekeltek a nyugati feltételek (világos törvényi szabályozás, korrupció visszaszorítása stb.) teljesítésében, az ellenzék pedig gyenge ahhoz, hogy kikényszerítse a hatalomváltást, hanem legfőképp azért, mert nem ezt diktálja az ukrajnai események dinamikája. A hatalom olyan messzire merészkedett, ahonnan nincs visszaút – ezt mutatja a továbbra is gátlástalan önkény, és a jövőbeli erőszakos megoldás retorikai és gyakorlati előkészítése. Amely „megoldás” persze ma már nem járható út, Ukrajna egyszerűen nem pacifikálható így – és itt sajnos bezárul a kör.