Január 25. – Lány az erdőből

A sorozat állandó szerzője az ukrán, orosz és lengyel híradásokat figyelve nemcsak a kijevi drámai fejleményekről tudósít, hanem a térség politikai és kultúrtörténelmének avatott ismerőjeként szélesebb kontextusba is helyezi az eseményeket. Aki érteni szeretné, mi történik Ukrajnában, annak kihagyhatatlan.

A sors fintora, hogy miközben Magyarország szorosabbra igyekszik fonni energetikai kapcsolatait Oroszországgal, a szomszédos Ukrajna éppen menekülni próbál a birodalom halálos öleléséből, élő példaként arra: nincsenek pusztán „energetikai kapcsolatok” az oroszokkal. Ukrajnát az átlag magyar újságolvasó a mindenkori orosz birodalom amolyan meghosszabbításának képzeli, s ezzel el is tolja magától: „ja kérem, az egy más világ”. Érezzük persze, hogy Ukrajna mérete és pozíciója miatt valami közünk mégiscsak kell, hogy legyen az ott zajló eseményekhez, de – szemben, mondjuk, a lengyelekkel, akik számára Galícia, Volhínia, Podólia európai kötődése evidencia, és akik e területek tragikus történelmét nálunk sokkal jobban ismerik – nemigen vesszük észre a Kelet és Nyugat közé szorult nemzet drámáját. Amely, legalábbis fő vonalaiban, igencsak ismerős lehetne – ráadásul ebben a miénknél sokkal kiélezettebb és nagyobb szabású változatban akkor is komoly tétje lenne számunkra, ha Magyarország pár száz kilométerrel nyugatabbra feküdne.

 

Se veled, se nélküled

Tegnap este néztem a kijevi Hromadszke Tv adását (a mostoha körülmények ellenére meglepően profi, fiatal gárda csinálja valami szűk tetőtérben). Ül egy aprócska lány a stúdióban, alig látszik ki a vastag pulóverekből és a kötött sapkából, sűrűn fújja az orrát. Leírhatatlan, üres tekintettel meséli, hogy egészségügyi önkéntesként dolgozott a Majdanon, a Berkut rohamrendőrei elkapták, elvitték kocsin egy erdőbe, kihallgatták, elvették az összes iratát, a nála lévő gyógyszereket, és otthagyták a semmi közepén, a mínusz tíz fokban. A kétoldalt ülő, jól öltözött újságírók még próbálják kérdezgetni, milyen márkájú autó volt?, milyen nyelven beszéltek?, de ő már nem szívesen felel, alig érteni, amit mond, csak néz, próbál mosolyogni. Az ilyen és ehhez hasonló történetek tucatszám keringenek a neten, nemegyszer sokkal durvább kimenetellel, mint például annak a tegnap temetett lembergi szeizmológusnak, Jurij Verbickijnek az esete, akit túlélő társa szerint azért vertek halálra (szemben a túlélővel, akit „csak” megvertek és otthagytak az erdőben, akárcsak a fenti lányt), mert – lembergi.

Látni kell: Ukrajnában a rendszerváltás óta sok disznóság történt, újságíró-gyilkos­ságtól elnökmérgezésen át politikai perig, nem beszélve a mindent átszövő korrupcióról. Tény, hogy az országot csak – Karinthy szavaival – „így egy kicsit messziről nézve, félig behunyt szemmel” lehetett jogállamnak nevezni, mégis ez óriási különbség volt a többi posztszovjet utódállamhoz képest (persze a Baltikum kivételével), amelyeket sehonnan nézve se nevezhettünk annak. Ukrajna az egyetlen utódállam, ahol egy párt ki tudott bukni a hatalomból (egyáltalán: ahol valódi többpártrendszer működik), és ha némi nógatás árán is, de békésen átadta a helyét egy másiknak. A durvább meccsek eddig inkább „fent” és a kulisszák mögött zajlottak, az átlagpolgár közvetlenül nem érezhette fenyegetve magát. Az ukrán lakosságot, különösen a fiatalokat, éppúgy megdöbbentik a kijevi lányéhoz hasonló, véres diktatúrákat idéző esetek, mint ahogy minket megdöbbentenének, ha idehaza történnének.

Részben éppen ezzel a döbbenettel magyarázható az az innen nézve elképesztő elszántság is, amivel az ukrán polgárok két hónapja, hóban-fagyban tüntetnek. Ha a tegnap az elnöki adminisztráció vezetőjének kinevezett Andrij Kljujev decemberben nem vereti szét a Majdant olyan módszerekkel, amelyek Belaruszban mindennaposak ugyan, de amelyeket Ukrajnában még a narancsos forradalom idején se mert volna megkockáztatni senki, az EU-párti tüntetés előbb-utóbb hamvába holt volna. Míg a narancsos forradalom inkább a regionális-kulturális különbségekre rájátszó oligarchák harca volt, a mostani helyzet eltér ettől: bár a neten keringő térképek a felkelő és passzív megyékről kísértetiesen egybeesnek a Juscsenko–Janukovics párharc ábráival (és egyben jól mutatják a Lengyel Nemesi Köztársaság egykori határait), az elképesztően durva rendőri fellépés okozta döbbenet korántsem korlátozódik régiókra. Amiképp a rettenetes gazdasági helyzet sem csak a nyugat-ukránoknak fáj. Janukovics népszerűsége még keleten, sőt már a decemberi attak előtt is jócskán megcsappant, nem építhet olyan biztonsággal az orosz ajkú lakosságra, mint tíz éve. A keleti megyék eddig mutatott passzivitása (bár itt is szaporodnak a demonstrációk) ma már érezhetően kevésbé meggyőződésből, mint inkább a nyugatiak iránti bizalmatlanságból és egy másféle politikai kultúrából fakad. A hatalom brutalitása azonban könnyen felülírhatja ezeket az automatizmusokat, és egyesítheti – ha csak egy választás erejéig is – a két oldalt.

A következő napok nagy kérdése: egyben maradhat-e egy ilyen megosztott, történetileg semmiképp sem együvé tartozó ország, és ha igen, miért? (Hogy megint Karinthyt parafrazeáljam.) Mert az világosan látszik: külön-külön mindkét országrész életképtelen. A keleti ipar nélkül a szegényebb nyugati résznek semmi perspektívája, a „mélyukrán” nyugatiak nélkül pedig a keletieket előbb-utóbb lenyeli Moszkva (minden oroszbarátságuk ellenére ezt a keleti oligarchák sem akarják, sokkal kifizetődőbb nekik a maguk szemétdombján kapirgálni, mint „a föld egyhatodán”). Mint egy rossz, de alternatíva nélküli házasság: se veled, se nélküled.