Aligha fogalmazhatott volna meg „az utca embere” számára kevésbé vonzó üzenetet frissen bemutatott választási programjában a modern baloldali liberális párt (az Együtt), mint a marihuánafogyasztás szabaddá tételének és az eutanázia bevezetésének ígéretét. Pedig aki megtette – a választmányi elnök, Szigetvári Viktor –, tapasztalt kampányszakember, a párt elnöke, Juhász Péter pedig, az egykor másodikként amortizálásra ítélt magyar politikus, akit éppen „kendermagos” nézetei miatt próbált ledarálni a fideszes agytröszt.
Nem titkolom tovább, mindkét kérdés törvényi szabályozását én is fontosnak és sürgetőnek tartom, mi több, a liberalizációnak régi és eltökélt híve vagyok.
A jelenleg érvényes tiltás ugyanis csak a társadalmi béke megbontását, újabb (üldözhető) kisebbségi csoportok támasztását, és a szervezett bűnözés erősödését eredményezi.
Ezért mondhatjuk, hogy nem keveseket érintő marginális kérdést állítanánk a megoldandó problémák sorának elejére, hanem a demokratikus köztársaság viszonyainak egyik sine qua nonját, a személyes autonómia, a személyes szabadság egyik fontos vetületének kérdését. Szabadság nélkül nincs társadalmi béke, anélkül pedig nem is álmodhatunk a sokat emlegetett és a többség által áhított „normális országban normális életről”.
Az egymondatos programhirdetés remélhetőleg észrevétlen marad
a megnyerni kívánt párt nélküli többség előtt. Ami (ez ügyben is) kívánatos volna – széles körű, sokoldalú nyilvános társadalmi vita kibontakozása –, az választási kampány idején kontraproduktív. Ahhoz idő kell, és élő társadalmi szerződés (Alkotmány) arról, hogy vitáinkat nem az egymás elleni harc, hanem a megegyezési kötelesség irányítja. Ma hazánkban erről nincs szó, mi több, a két (magát kereszténynek hirdető, valójában legföljebb katolikus) kormánypárt pontosan ellenkező irányba tart. Saját magukon kívül (néhány keleti kalifát leszámítva) mindenkivel harcban állnak.
Nos, a hosszú bevezetés után térjünk a tárgyra! Részletesen kellene megbeszélnünk mindent, mert sajnálatos módon mindkét ügyben túl sok a homály. A marihuána kérdésében a szándékos félrevezetés okozza, míg az eutanázia vonatkozásában maga a fogalom tisztázatlan. Az nem meglepő, hogy a választóvonal (nagyjából) ezúttal is liberálisok és (túlbuzgó) katolikusok között van.
Vegyük először a marihuánát.
A tiltani kívánók azzal érvelnek, hogy a fű egyrészt a heroin „előszobája” másrészt rombolja az egészséget. Ezeket a „konzervatív” érveket azonban a tudományos tények nem támasztják alá. A fű olyannyira nem károsít szerveket vagy szöveteket, hogy (igen alapos gyógyszertani és klinikai tesztek értékelése után) terápiás (gyógyító) célú engedélyezése sok országban megtörtént, illetve napirenden van. (Kósza hírek szerint Magyarországon is „vajúdnak a hegyek”.) Az statisztikailag bizonyítható, hogy a könnyűről a nehéz drogra való áttérés nem automatikus, és nem is túlságosan gyakori. Lényegében arról van szó, hogy különböző lelki állapot miatt választja egyik vagy másik szert a fogyasztó. A marihuána „békés drog”, nem teszi agresszívvá a fogyasztót, mint az alkohol. A tiltás azoknak szimpatikus, akik nem szeretnek vagy nem tudnak tájékozódni, akik az előítéletet a templomban kapják, vagy a konzervatív médiumok nézői, hallgatói. Sok tisztességes ember van félrevezetve. Azok sincsenek kevesen, akik jókora hasznot húznak az illegalitásból. Nem az erős érintettség miatt, hanem a nagyon káros hatás tudatosítása céljából nem maradhat említés nélkül a politikai hatás sem: a dílerek zsarolhatók, könnyen beszervezhetők akármire. A drogmaffiák címkézetlen feketepénzei pedig akár egy választást is eldönthetnek. (Nem csak Magyarországon.) Ezért aztán biztosra vehető, hogy marihuánaügyben egy ideig még nem váltható be az ígéret.
Az eutanáziával az a baj,
hogy a (görög) szót hallva legtöbbünknek a Taigetosz ugrik be. Az életre alkalmatlanokat meg kell ölni, és lehetőleg úgy, hogy ne szenvedjenek. Haláluk legyen szép és kegyes. Valójában nem is az élet megszűnéséről gondolkodunk, hanem átmenetről a földiből a másvilágba. Azért legyünk kegyesek, hogy amikor majd mi kerülünk át a „nem ismert tartományba”, ne találkozzunk túl sok reklamálóval odaát. Ez így rendben is volna, ha biztosak lehetnénk benne, hogy van mennyország (és persze pokol, de arra most spongyát!). Csakhogy (a felvilágosodás óta) minden jel arra mutat, hogy csak itt és most van, azután pedig nincsen semmi. Az emberi lét egyszeri, véges és megismételhetetlen. Ez (a darwini elmélet szerint) szükségszerű is, mert így haladhat az élővilág, s benne az emberiség a (soha el nem érhető) biológiai tökéletesedés felé. Akár hívők vagyunk, akár nem (ha keresztény erkölcsi elveink vannak), ezért érvényes ránk a „Ne ölj!”. Se aktívan, se passzívan! Blaszfémia tehát aktív és passzív eutanáziáról még beszélni is. A szép halál (eutanázia) nem cselekvés. Emberi élet ellen cselekedni (a zsidó-keresztény erkölcs szerint) senkinek sincs joga. Azaz egyvalakinek mégis lehet, bizonyos feltételek között… A halálra várónak, magának. De erről később.
Persze, ahogy Fülig Jimmy nem állíthatott minden kiosztott pofonja mellé közlekedési rendőrt, mi sem hívhatunk mindenkihez filozófust. Szükség van gyakorlati szabályokra, de hol a kályha, ahonnan elindulhatunk? Onnan, hogy mindannyiunkat megillet emberi méltóságunk megőrzésének joga. A szép halál az, amikor emberi méltóságunk egészen az utolsó (utáni) percig megmarad. Összesen két olyan kórkép van, amelynek lefolyása során nagy valószínűséggel elveszítjük azt. Egyik a rosszindulatú daganatos betegség okozta (a legmodernebb eszközökkel is) csillapíthatatlan fájdalom. Az agykéreg sejtjeinek pusztulását okozó betegségek jelentik a második betegcsoportot. Mindkét kór lassan alakul ki, de biztos bekövetkezése és gyógyíthatatlansága (a rendelkezésre álló diagnosztikus feltételek mellett) minden kétséget kizáróan előre megállapítható. A kérdés most az, hogy jogunk van-e megölni valakit azért, hogy emberi méltósága elvesztése után ne tengődjön anyagcserét folytató sejthalmazként, szeretteire és a társadalomra hagyva testi valójának elviselését, ápolását. Természetesen nincs. Azonban ilyenkor meg kellene adnunk a páciensnek a lehetőséget, hogy döntsön saját halálának siettetésével, elérve azt, hogy teljes emberi méltósággal (szépen) távozzék. Ennek az írásnak a terjedelme nem engedi meg, hogy a segített öngyilkosság technikai és jogi részleteit ismertessem, csupán azt írom le, hogy Svájcban és Hollandiában ez is működik. Azokról a ritka esetekről, amelyek kapcsán eutanáziáról szokás írni és beszélni (mikor kapcsolják ki a lélegeztetőgépet? stb.), írjon a bulvár! Annak ugyanis semmi köze az eutanáziához. Ezek orvosi kérdésként szabályozottak, a valóságban ilyen probléma ritkán adódik.
Amikor Ronald Reagan volt amerikai elnökkel orvosai közölték, hogy kezdődő Alzheimer-kórban szenved, és tájékoztatták, hogy pár hónapon belül elveszíti kapcsolatát a világgal, kiállt a nyilvánosság elé, és elbúcsúzott. Többet nem láttuk. Ha jól emlékszem, több év után kaptuk halála hírét. Én (az ő helyében is) a segített öngyilkosságot választottam volna.
A szerző sebész
